újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Kommunikáció a mindennapi életben

Látogatók száma: 198

Szösszenetek a hétköznapi életből, nem csak házastársak között. Mi mindent rejt a kommunikáció, és hány formáját tudjuk kihasználni kapcsolataink jobbá tételére... Kicsit hosszúra sikeredett, de szerintem így kerek!

Két ember beszélget egymással. Szemmel láthatóan kommunikálnak. Előfordulhat egy olyan dolog, hogy csak szemmel láthatólag. Ilyen például, amikor két ember elbeszél egymás mellett, nem figyelnek egymásra. Amikor ezzel összehasonlítunk két embert, akik csak nézik egymást, flörtölnek, vagy csak adott szituációban nem beszélgethetnek egymással, – például egy megbeszélésen, vagy előadáson, esetleg forgatáson – na Ők sokkal inkább kommunikálnak, mint szavakat használó társaik.
Amikor valaki rákacsint a másikra, az is kommunikáció, pedig szó nem hangzott el, mégis mindkét fél tisztában van vele, hogy üzenetközvetítés történt. Amikor egy virág illatot áraszt, az is kommunikáció. Felénk is, de még inkább az arra járó rovarok számára, ez mindkét félnek létfontosságú, pedig nekünk egy szinte jelentéktelen mozzanat. (Nem szó szerint értendő, főleg a virágimádók részéről.)
Tovább haladva a testbeszéd palettáján meg kell említenünk az egyik legszebb kommunikációs formát: a mosolyt. A mosoly önmagában is hatalmas erővel rendelkezik. Szomorú tekinteteket vidít fel, akár ismeretlenül is, erőt adhat, bátorságot növelhet, feszültséget oldhat, lelki távolságot csökkenthet, és még sorolhatnám. Ezért mindenképpen javaslom, hogy mindenki mosolyogjon minél többet. Ha éppen nincs senki a közelben, akkor a tükör is megteszi, ez ránk is jó hatással van, és ha úgysincs ott senki, akkor nem néznek skizofrénnek sem. Egyébként Én magam nagyon fontosnak tartom azt a mozzanatot is, hogy saját magunkkal is kell kommunikálnunk, sőt fejlesztenünk is kellene ezt a területet, így közelebb kerülnénk a belső harmóniánkhoz. Ha ezt sikerülne elérnünk, az kihatással lenne arra, hogy másokkal hogyan tudunk kommunikálni, és hát ez meg további láncreakcióhoz vezetne, ami mindenképpen pozitív irányba terelné a dolgokat, legyen bármiről is szó az élet területén.
Átmehetünk egy másik területre, nézzük azt a szituációt, amikor valaki megüt egy másik embert. Azt kell, mondjam, ez is kommunikáció, de semmiképpen nem követendő példa.
Azt javaslom, ne ebből tanuljuk a testbeszédet. Az ilyen helyzeteket megelőzendően használjunk mégis verbális formát, hátha elkerülhetjük a testbeszédnek ezt a fajtáját.
Ha már itt tartunk, azt is meg kell említeni, hogy a kommunikációnak az is egy lehetősége, hogy félreérthetjük. Ilyenkor akár ugyanoda is kilyukadhatunk, és mégis csak pofon lesz belőle. De nem csak azért történhet félreértés, mert egy szónak több jelentése van, hanem mert mindenki a saját szűrőjén keresztül értelmezi a kapott információt. Amikor valaki egy szóra, mozdulatra, jelre másképp reagál, arról valami másra asszociál, akkor teljesen más értelmet nyerhet a közlendő. A hétköznapokban ilyenkor jönnek létre a sértődések, meg a „nem úgy gondoltam”, és a „most már mindegy, hagyjál békén” szituációk.
Talán furán hangzik, de a ki nem mondott dolgok ugyan olyan nagy galibát okozhatnak, mint a félreértettek, vagy némely esetben a pontosan megértett mondanivalók. Már csak azért is, mert ha valaki nem mond ki valamit, amit el szeretne mondani – mondjuk, mert nem akarja megbántani a másikat, vagy fél a reakciójától, pedig az nem is biztos, hogy rossz lenne – akkor belső feszültség keletkezik benne, ami további láncreakcióba torkollik, és hát ennek többnyire nem happy end a vége. Amennyiben épp egy ilyen visszafojtott szituációban ücsörgünk, nem kell kétségbe esnünk, mert a kimondás bármely időszakban megoldást szülhet, és ezek után nagy megkönnyebbülést fogunk érezni.
Szintén kommunikáció, és hasonló az előbbihez, amikor sértettségből nem beszélünk a másikkal. Ilyenkor ezzel jelezzük neki álláspontunkat.
- „Drágám, mi a baj?
- „Semmi”.
Néha talán hatásos lehet ez a módszer, de én itt is inkább a mondjuk ki, mi bánt felállást javasolnám. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem könnyű, de célravezetőbb.
Azt hiszem, kicsit beszélhetünk azért a legnépszerűbb formáról, a verbális kommunikációról is. Ezen belül is megtalálhatjuk a széles palettát, hiszen amikor beszélünk, akkor lehetünk közvetlenek, távolságtartók, tiszteletteljesek, vulgárisak, szűkszavúak, bő szavúak, halkak, hangosak, hadarók és lassúak. Ezek mind - mind számítanak annak érdekében, hogy megértsenek minket, vagy mi megértsünk másokat, de már csak abban is, hogy jó legyen velünk beszélgetni. Itt sem állunk meg, ezen felül még az is számít, hogy hogyan, milyen hangsúllyal mondunk valamit. Mindenkinek biztos rémlik ez a mondat: „Nem az bánt, amit mondtál, hanem, az, ahogyan mondtad.” Ugye ismerős?

A kommunikáció lehet egyoldalú is, és itt nem feltétlenül arra gondolok, amikor a szülő csak mondja - mondja a magáét, a gyerek pedig nem hogy nem válaszol, de még csak meg sem hallja. Sokkal inkább gondolok például egy szónoklatra, egy könyvre, újságra, de a tévéadásra is. A médiából nagyon sokat lehet tanulni. Egy könyv megváltoztathatja akár az életünket is, egy újságban olvashatunk olyan tanácsot, ami kisegít minket egy megoldandó helyzetből, a tévében láthatunk szórakoztató műsort, ami felvidít minket, vagy tudományos filmet, amiből új ismereteket szerezhetünk. Ugyanakkor a médiának megvan az a tulajdonsága is, hogy nagymértékben befolyásol minket. Tovább megyek, nem csak befolyásol, hanem manipulál is. Ezért csak mértékkel ajánlom a médiák világának nyomon követését, helyette leülhetünk többször családtagjainkkal, barátainkkal beszélgetni.
A média hatásán felül megfigyelhetjük életünkben a virtuális kommunikáció elterjedését. Valamiért az a tapasztalat, hogy úgy könnyebben megy. Valahogy, ha nem kell odaállni szemtől szembe, akkor kevesebb a félelem, az aggály, hiszen úgysem ismernek, vagy sosem fogunk találkozni, vagy ha mondjuk ismer az illető, akkor sem üthet meg hirtelen, ha valami bosszantót mondunk. Mire átér hozzánk, kicsit talán lecsillapodik, és meg tudjuk beszélni. Félre téve a túlzást, tény, hogy „láthatatlanul” bátrabbak vagyunk. Vajon miért van ez így? Hiszen akkor is csak mi vagyunk. Kit akarunk becsapni? Vagy miért van az, hogy idegenekkel, akiknek még az arcát sem látjuk, nyíltabban tudunk beszélgetni, mint a hozzánk közel állókkal? Az én válaszom erre, hogy a hozzánk közel állókhoz érzelem fűz, ez feszélyezetté tehet minket, őket nem akarjuk megbántani, (bár ez sokszor mégis sikerül – ám ekkor jöhet a metakommunikáció, a testbeszéd: pl.: egy csokor virág, vagy egy jó vacsora), szeretteinknek meg akarunk felelni. Azért mégis jó lenne, ha ez megfordulna, vagy legalább kiegyenlítődne, hiszen nem baj, ha az ember másokkal is nyílt, csak ezt a nyíltságot az otthonunkba is be kellene költöztetni, biztosan megmenthetne pár családot.
A megfelelő kommunikáció elengedhetetlen „kelléke” a figyelem. Egyrészt, ha nem figyelek a másikra, akkor megsértődik, hozzáteszem joggal. Akkor azt kommunikálom felé ezzel, hogy nem érdekel engem igazán, hogy ő nekem nem fontos eléggé, nem fontos annyira, hogy rá figyeljek, hogy kicsit abbahagyjam azt a másvalamit, amit csinálok. Persze ezt is le lehet megfelelően kommunikálni, ha valami nagyon fontos dolgot csinálok, és nem hagyhatom abba, akkor egy mondat erejéig biztosan van időm, és elmondom neki, hogy szavát ne felejtse, érdekel, amit mondani akar, ezért kérem őt, várjon picit, amíg ezt befejezem, és akkor minden figyelmem az övé. Ezt legtöbbször értékeli az ember.
A nem figyelés súlyosabb félreértéseket is okozhat, ha az ember észre sem veszi, hogy nem figyel jól. Példa: dolgozom a munkahelyemen, gépelek, mint a kis güzü. Közben kolleganőm beszél hozzám, de mivel én váltogatom a figyelmem a gépelés és a mondanivalója között, ezért egy két szó biztosan kimarad (a beszédből és a gépelésből is egyaránt). Néhány ember kiemelkedő tulajdonsága, hogy így is össze tud rakni értelmes mondatot. Ezzel ugye már csak az a baj, hogy lehet, hogy semmi köze az eredetihez. Arra is volt már példa életemben, hogy így is el lehet beszélgetni egy darabig, hogy az ember teljesen más mondatra reagál. A másik kicsit furcsállja, de nem mindig kérdez vissza. Ezek a beszélgetések többnyire hamar abba maradnak érthető okokból. De azt hiszem nem ez a cél, szóval javaslom, figyeljünk, hogy jobban figyeljünk. Nyilván nekünk is jobban esik, ha ránk is odafigyelnek, és mint tudjuk, ki mint vet, úgy arat. Ezt ne azzal kezdjük, hogy előbb elvárom, hogy más odafigyeljen rám, hanem kezdjem el én, figyeljek oda a másikra jobban, teljesebben, aztán már elvárhatom én is, de többnyire, ha én megtettem, a másik is egyre gyakrabban meg fogja tenni.
Az említett témák csak egy kis szeletét ölelik fel a kommunikációnak, de azt hiszem ezzel a kis szelettel is sikerült láttatni, hogy milyen tág fogalomról is van szó, és hogy mekkora mértékben befolyásolja a mindennapi életünket az, hogy mennyire ismerjük és használjuk jól. A kommunikáció nagyban segíthet minket, de ugyanakkor gátolhat is céljaink elérésében. Jól megválogatott szavakkal, vagy akár szavak nélkül egy elismerő kézfogással, egy mosollyal, egy simogatással, egy öleléssel, meg tudjuk változtatni egy ember napját, de akár teljes lelki állapotát is pozitív irányba. Azt hiszem ez az egyik legnagyobb és legnemesebb dolog az életben. Ne hagyjuk ki.

A cikket írta: Monchery

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Jó cikk, ki ki levonhatja a rá vonatkozó részt...én megtettem:-)))
Köszönöm Tündér! :-)
Gratulálok, nagyon jól összeszedett cikk. Nálam 5* .-)


Pussz,
Tündér :-)
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: