Taposs csapást!
Látogatók száma: 61
Történt egyszer, hogy Eve sehogy sem fért a bőrébe. Elhatározta, hogy régi ígéretének tesz eleget, és meglátogatja volt barátját, aki ugyan ettől több volt, de mégse... Nem tehetett egyikük sem róla, de útjaik rég ketté váltak.
Ez a nap is szokványosan kezdődött. Eve felkelt imádott vackából kikászálódott és meglépte, a megléphetőt. Kitalált a fürdőszobába, amolyan álomittasan, de mire kiért éberen. Tudta már akkor miért volt értelme felkelni. Rengeteg dolga halmozódott fel ekkorra. De hát nincs lehetetlen számára, csak tehetetlen. Ő nem tartozott ezek közé, legfeljebb ideig-óráig hagyta összegyülni a teendőket. De most ennek véget vetett. Felöltözött. Magához véve a legszükségesebbeket, mert a nélkül el sem indult volna.
Ő egyébként a spontaneitás híve volt. Vagy-vagy. Eldöntötte, eltervezte, majd elindult útjára, hogy megvalósítsa azt. Éppen ideje volt, már az utolsókat rúgta az idő. Még mielőtt ebben bárki is megakadályozhatta volna, már ott ült a buszon. Balján a hátizsákja, amiben benne volt minden, amire szüksége volt e hosszú napon.
Az úton nem sok minden történt. A szokásos üres járat. Hosszú, mint amit évtizedek óta megszokott, nem volt semmi meglepi. De csinált magának, mert mint fentebb mondtam, ő a hirtelen elhatározások híve volt. Abban találta meg a kikapcsolódás egyik örömforrását. Másoknak meglepetést okozni. Egyel nem számolt, de őt ez nem zavarta.
Akkor jutott mindez eszébe, amikor elért az útkereszteződéshez, mehetett volna jobbra is, de ő balra vette be az irányt. Tudta hová vezet. Nem csak a vakvilágba, hanem konkrétan, célra törően próbálta helyrehozni egy éves lemaradását, hogy végre meglátogassa rég nem látott "barátját". Kérte is, tehát akkor még oka is van, hogy megtegye, várni fogja - gondolta.
Várni a fenét, ezt honnan is tudhatta volna, ha egyszer előtte nem zongorázták le. Nem hívta fel előtte, azt nem szerette, mert számtalanszor gondolt rá, mindig lebeszélte magát a látogatásról. Nem érezte, hogy neki oda el kell mennie. Hogyan is fogadná? Mint legutóbb? Hát nem igazán tetszett akkor az neki...
Szóval, balra vette az irányt. Meredek volt, mit ne mondjak? Alig várta, hogy felérjen egy újabb útkereszteződésig. De setovább. Még emlékezett a rövidebb útra. Alulról fogja megközelíteni a telket. Szerencséjére éppen szabad volt az út. Nagy építkezés folyt azon a részen, és nyitva volt az aranykapu. Csak át kellett lépnie egy apró kerítést és már rá is tért volna a kitaposott ösvényre. Igen ám, de annak is vége lett egyszer. Ekkor kissé megtorpant. Körülnézett. Mi változott utolsó ittléte óta? Hát sok minden. - állapította meg.
Először is mit látott? Áthatolhatatlan bozótost. Dzsumbujt, ami még az ő elszántságát is lefékezte. Merre haladjon tovább, ha egyszer nem lehet? - gondolta elsőre, de akkor meg nem ő lett volna, akit egy ilyen akadály megállíthatja. Megpróbálta a lehetetlent. Ha nem megy balra, akkor jobbra... egy kicsit azért elidőzött, merre van az egyszerűbb, ahol nem akadhat fenn, mint gyümölcs a fán. A nadrágja bánta volna, ha elszakad.
Az égiek a segítségére siettek. Volt egy keskeny járat, ahol már más is megtalálhatta a befelé vezető utat. Nosza! Rajta nem fog ki. Áthajította az alkalmi kerítésen a kis batyuját, majd a nyomába szegődött. Egyszerűen átbújt, mint a macska. Micsoda kilátás fogadta, ahogy felegyenesedett?! Az amúgy dzsumbuj csak elvette a kiváncsi szemek elől... szépen lenyírt fű, szabad út, ösvény vezetett egészen fölig, a kis házig, ahol már akár egymás nyakába is borulhattak volna. De nem úgy van az...
Hiába zörgetett, egyértelmű volt számára, hogy az alany nincs otthon. Micsoda csalódás ennyi kálvária után? De volt ideje legalább kicsit körülnézni... Van itt mit a tejbe aprítani! - volt első gondolata, ahogy meghallotta a kakas kukorékolását. Itt akkor tyúknak is kell lennie. Volt is, nem egy, nem kettő, még kopasz nyakú is... De szépek! - állapította meg. Mégis csak van értelme az életnek! Őszintén örült annak, hogy "barátja" nem adta fel olyan könnyen még ha bice-bócává is vált időközben. A saját hülyesége révén. De hiszen hol van az előre megírva, hogy ne lépj a gödörbe, mert ráfázol. Hát ő nagyon belelépett.
*
Miután kiélvezkedtem magam, mint váratlan "betolakodó", és rácsodálkoztam az ő világára, nem volt mit tenni, mint tovább menni a dolgomra. Végig a kitaposott csapáson. Egészen a telek felső végéig, ahol már a kivezető utat terveztem. Ott is rengeteg változást fedeztem fel, amikor fellépkedtem a megjavított lépcsőkön. Kicsit visszanéztem. Jól néz ki a telek, még akkor is, ha imitt-amott felfedeztem némi hiányosságot. Ember kell ehhez, mégpedig erős, és egészséges!... Ekkor még bizakodtam, hátha hazaérkezik. De tévedtem, ígyhát mentem tovább. Újabb akadály. Most hogyan tovább? - gondoltam. Innen valahogy ki kéne jutni. De hogyan? Kerítés állta az utam. A kapu, lelakatolva, zárva. Erős, masszív, vasból van. No ezt legalább jól csinálta - de az én káromra?!...
Miközben ott morfondírozok - sehol egy lélek, aki mindezt röhögve és dalolva észrevette volna - kerestem a kiutat. Mégsem tehetem tönkre a kerítését?... hiszen el sem bírná a súlyomat,... és akkor jobbra nézek és mit látok? Egy kis alacsony növésű szilvafát, ami rágyógyult a kerítésre. Ez az enyém! Ezt nekem növesztették! Mi sem volt egyszerűbb ettől kezdve, mint, hogy áthajítsam a hátizsákom, majd utána felmásszak a szilvafára és leereszkedjek a túloldalon. Megúszva még azt is, hogy fennakadok, mint gyümölcs a fán.
Mi volt az első gondolatom? Ha én ezt megtehettem? Más is követheti a példám, nem azzal a szándékkal, csak úgy... és akkor neki annyi.
Késő volt már. Szántam-bántam bűnömet. Valami jelet azért kellene hagynom, - gondoltam, miből tudja, itt jártam. De mit? Miből tudhatná, hogy csak én lehettem? Abban bíztam, ha egy szál cigarettát hagyok magam után, a lakatjára helyezve, abból tudni fogja. (Azt már csak utólag mondom, tévedtem.)
Mentem az utamon tovább vissza-vissza nézve, hátha időközben előkerül a Drága. - hátrahagyva ezt a kis ballépésemet - már nem is zavart a dolog. És belevetettem a magam hasznos teendőibe a maradék energiámat.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
jót nevettem.))