Az „anyósa” egy Angyal...

Látogatók száma: 44

Egészen biztos ezt a nevet, hogy város, azért kapta, hogy megbotránkoztassa a jövő-menő embereket... Utcái, házai, terei kopottak, szürkék, keresni kellett bennük a színeket, meg az utcát... de milyen is legyen egy bányászváros, ha Komló?...

A történet arra az időre nyúlik vissza, amikor még hálás lehetett azért, hogy a vasárnapokat "anyósa" meghívására, férje családja körében tölthették, a Sztahanov utcában…

Ínséges időket éltek házasságuk legelején, ami eléggé tartósnak bizonyult. Anyósáék más megfontolásból, és, mert rájuk is rájárt a rúd, elköltöztek a közelükből. Tőlük távolabb, a férj munkahelyéhez közelebb, egy másik bányászvárosba, de nem elég messze tőlük ahhoz, hogy a kezdetekben heti rendszerességgel, a vendégszeretetüket ne élvezhették volna. Ellenkezőleg. Ha visszagondol rá, ma is köszönettel tartozik, mert ezzel anyagilag segítették a fiatalokat.

Egy óra odautazás meg sem kottyant hármuknak, főleg, mert már cseperedett a lányuk és a saját lábán tudott menetelni. Ezek az utazások nem voltak éppen cél nélküliek.
Minden vasárnap ebédre voltak hivatalosak. Ezért, ha csak tehették, megjelentek náluk. Ezzel kárpótolva érezhette magát, amiért olyan gyér létszámban jelentek meg esküvőjükkor, amit akkor még nem igazán, de idővel lassan megértett.

Ezek a vasárnapok alkalmat adtak arra, hogy közelebbről megismerje férje nem éppen kis családját, szokásaikat, akihez hozzá ment - nem értette miért - nem odatartozónak érezte magát. Kezdett megvilágosodni előtte férjének az anyjával szemben tanúsított elutasító magatartása, fogadott apja iránti ellenszenve, lekezelő viselkedése, aminek nemegyszer volt szem- és fültanúja, mostoha testvéreivel szembeni éppenséggel nem szívélyes kapcsolata is feltűnt. Mindez sok mindenre adott magyarázatot, amit korábban nem ismerhetett eléggé, hogy az anya és fia kapcsolat nem éppen felhőtlen.

Anyósa imádta a vendégeket, és az ajándékot, de mindig valamilyen formában viszonozta is azt. Szinte semmit nem sajnált tőle! Ezt már a belépésükkor is észrevette, az előkészületekből, a húsleves illatából, ami ott terjengett a levegőben, ez alkalmakkal mindig megadta a módját. Igazi angyalkaként felügyelte az előkészületeket, mondjuk ez nem eshetett nehezére, hiszen a neve kötelezte, ő "Angyalka" névre hallgatott.

Szép asszony volt az anyósa, emlékszik. Egy igazi nagysága szerepét töltötte be szerény otthonában, szegényes körülmények között, de legalábbis úgy viselkedett, amikor párját, Lajost - egyéb iránt - egzecírozta, ha valamit nem a szája íze szerint tett, vett, vagy elfelejtett volna a konyhában. Szokatlan volt ezt látnia, mert saját otthonában, családja körében ilyet el sem tudott volna képzelni.
Amit viszont különösen tisztelt az anyósában, hogy semmit sem rejtett véka alá, nyílt, őszinte, egyenes embert ismert meg benne, kedélyes viselkedése, hangulatai, gesztusai nem megtévesztőek, nagyon is tudatosak voltak, nem arról árulkodtak, hogy mindezt passzióból tenné. Elképzelhető volt menye számára, hogy mit, miért tesz, az nem véletlen, esetleg hosszú idő óta így mehetett, de az is lehet csak ottlétükkor, a dramaturgia részeként, és a külön szórakoztatásukra gyakorolta párján az uralkodást az ő nem nagy örömére.

Anyósa életében a válása után csak egy bizonyos szerepet, a családfenntartó szerepét tölthette be a férje, Lajos.. Anyósom előző házasságából született két gyermekét, fiát és lányát a nevére sem vehette... Ők ketten, a két gyerek és az anya döntöttek így, hiszen akkor már maguknak is beleszólásuk volt saját életükbe. Felsőbbrendű gőgjüket nem tudták levetkőzni azok után sem, hogy anyjuk másodszor is férjhez ment, főleg, mert mostohatestvéreik születettek..

- Lajos! Ne aludj! - hallotta nem egyszer, amikor rá ripakodott - és már repült is lábáról levetett papucsa - a cserépkályha mellett szunyókáló, el-elbóbiskoló férfi felé. Természetes volt, hogy egy ilyen jelenet őt, mint kívülállót (vendéget), kissé kiakasztotta, mert ott, a kályha mellett lehetett igazán csak melege, ahonnan nem távolodott el messzebb, mert időnként raknia kellett a tűzre, mely szintén az ő feladata volt, majd visszatelepedett a székére... Hányszor elképzelte, ha egyszer éjszakás műszakból odarángatták a konyha és a szoba tűzhelye mellé, nem lehetett csodálkozni azon, hogy elszunyókál? De sajnálkozásának hangot adni sem lett volna helyénvaló. Ezért, vagy másért, de sokáig nem tudta anyósát csak Angyal néninek, a férjét pedig Lajos bácsinak szólítani. Nem állt sehogy sem a szájára az "anyu" megszólítás. (Az okát nem merte volna megmondani az anyósának. Elrontotta volna a kapcsolatukat.)

Anyósával való ismeretségük régre nyúlott vissza, akkor még a szomszédjukban laktak,... meg aztán...azon is meglepődött, amikor anyósa elmesélte, miért ragasztotta párjára azt a csúfnevet, ami felnőtt koráig is zavarta, és amit ki nem állhatott, többször is kikérve magának, hogy ne szólítsa őt úgy az anyja. Lepergett róla. Nem csak neki magának kellett ahhoz idő, hogy elhagyja ezt a nevet, a családja is ezen a fura néven emlegette: „Pumpi”. Hol volt már az a pufók gyerek, akinek született?... Felnőtt korára nyoma sem maradt.
Anyósa élt, halt a becenevekért, ezt észrevette abból is, hogy kedvencét, a legkisebbet is Bubunak becézte, aki már túl volt azon a koron, hogy még mindig cumisüvegből táplálkozzon..., Hát istenem -elrontotta a gyereket! Ezt a véleményét azonban ki nem ejtettem volna a száján, megmondani anyósának meg főleg nem merte, akit ez egy cseppet sem zavarta. Mit lehetett tenni, mint a többi furcsaságának betudni. Nem mintha ezért a fia megkímélte volna, de ez anya és közte akár természetes is lehetett.
Isti, a kamasz, az ötből a középső gyerek ritkán mutatkozott, csak időnként került elő valahonnan és már ment is.. Öcsike (rendes nevére már nem is emlékezik), eléggé zárkózott, szótlan, szerény, távolságtartó gyerek volt, aki nem biztos, hogy különösebben szerette, ahogyan apjával bánnak időközönként, de szó nélkül tűrte.. Bár lakva lehet megismerni az embert, és elhamarkodott következtetéseket már csak ezért sem szabadott volna levonnia egy-egy jelenet miatt, lehet, hogy minderre már korábban rászolgált.

Közben a húsleves illata belengte az egész lakást.. Anyósa el-eltűnt a konyhában ellenőrizni, hogy minden rendben zajlik e.. tökéletesen betöltve ezzel a gazdasszony szerepét, és Lajos bácsi megdicsérve érezhette magát, ha nem talált semmi kifogást és mindenki elégedetten és jóllakottan kelt fel ebéd után az asztaltól..

Mindemellett egy rossz szava sem lehetett anyósára, mert fiatalasszonyként anyja után ő volt az első, akitől csak tanulhatott. Nagyon ügyelt a terítésre és különösen, hogy annyi embernek tudott a kedvére tenni..
Az asztal közepére elhelyezett tálban ott gőzölgött a gyöngyöző leves, mellette kis tálkában a hajszálvékony cérnametélt, külön tálalva mellé a főtt husi.., kinek-kinek étvágya szerint. Ha másért nem, hát azért is, miután megízlelhette páratlan főztjét, ezek a vasárnapi összejövetelek számára felejthetetlenekké váltak.

Szerette őt a maga valójában és a viszonzás sem maradt el részéről. Még az után is igazi menyének őt tartotta, amikor már rég elváltak és második feleségével tette tiszteletét náluk a volt férje a családjával.

Ma is előtte van, ahogy szájában hosszú szipkába csúsztatott cigarettáját szívja, sápadt, ápolt arcát, fekete tincsekbe csavart haj keretezte, úri, egyenes tartása mögé elképzelte az egykori szépasszonyt, fotóit elnézegetve.. és aki ki tudja milyen megfontolásból, vagy kényszerből, csalódásból eredően felcserélte egykori úri életét, hogy bányász feleség legyen..

Aztán egyre ritkultak a látogatásaik. Már csak ketten a lányával mentek el néha-néha hozzá. Nehéz időszak következett be mindannyiuk életében. Sokáig hezitált, mire rászánta magát, hogy megmondja anyósának: "nem mehetnek többet, mert az egyiküknek sem hiányozna, hogy beleütközzenek egymásba.." Erre azonban már nem kerülhetett sor. Elkésett.++++++++++

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink