Három fiú között
Látogatók száma: 65
Gyermekkori élményeim. Bizony, az úgy történt, hogy három fiútestvér között nevelkedtem egyedül lányként. Ezért aztán mindenféle fiús játékban benne voltam.
Együtt járkáltunk mezőn, és erdőben, együtt másztunk fára, métáztam velük. Hasonlóan ők is részt vettek az én játékaimban, sokszor babáztunk az én játékaimmal. Különösen Pista bátyám (középső a fiúk között) szerette a lányos játékokat. Ezért az egyik karácsonyra ő is kapott egy fiúbabát. Mivel nagy orra volt, Kanyónak neveztük el, ugyanis nagyon hasonlított Kanyó nevű szomszédunkra.
Hármunknak külön nyelvet találtam ki; a szótagokat cseréltük ki egy-egy szón belül. Például: gyere helyett azt mondtuk, hogy re-gye, harap helyett azt, hogy rap-ha, Gyuszi helyett Szi-gyu, Kati: Ti-ka, Pityu: Tyu-pi, Gyugyi helyett Gyi-gyu, egy szótagból álló szóra is találtunk módot, pl. a kert nálunk terk lett, a só pedig ós, stb. Olyan jól és gyorsan tudtunk így beszélni, mint saját anyanyelvünkön. Az volt jó az egészben, hogy mások nem értettek bennünket. Bármit elmondhattunk ily módon egymásnak, hármunk titka maradt. Igaz, ennyi fáradsággal megtanulhattunk volna akár egy idegen nyelvet is, de akkor nekem ez nem jutott eszembe. Milyen kár…
Gyakran játszottam fiútestvéreimmel a kertben, minden fát megmásztunk. Legjobban akkor ízlett az uzsonna, ha valamelyik fa tetején fogyaszthattam el. A tágas iskolaudvaron labda- és métajátékokkal időztünk. Gyakran megkergettek a fiúk, – tudták, hogy iszonyodom a gilisztától, békától, kígyóféléktől, s ezt jól kihasználták ellenem. Nem vártam be, hogy a nyakamba dobják, inkább futásnak eredtem… Talán ezért lettem később a középiskolai éveim alatt olyan jó futó, hogy még érmet is nyertem érte.
Egy alkalommal a nedves réten mászkáltunk. Fiútestvéreim előszeretettel fogdosták össze a békákat. Amikor Guszti bátyám egy siklókígyót talált, azt emelgette egy Y-alakú boton a feje fölé, iszonyodva néztem, én nemcsak irtóztam, de féltem is tőle. Uccu neki! – futva indultam, s kifulladva érkeztem haza.
Amikor három fiú unokatestvéreink látogatóba jöttek hozzánk, velünk együtt másztuk meg a hatalmas kertünk fáit; a nagy diófa ágain uzsonnáztunk, oda vittük föl a vajas- vagy zsíros kenyeret, ott aprítottuk hozzá a kertből frissen szedett zöldhagymát-retket.
Guszti a Miskolci tanítóképzőben megismerkedett első szerelmével. Nekem elmondta találkozásuk, ismerkedésük részleteit. A tanítóképző ablakaiból le lehetett látni a zárda udvarára, ahol Fajcsik Márta tanult. Természetesen a fiúk nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, hogy ott leskelődjenek és keressék az alkalmat az ismerkedésre. Jöttek-mentek az üzenetek apró levélkék formájában, ők is így kerültek közelebbi ismeretségbe. Márta egy évvel volt nálam idősebb. Én is leveleztem vele. Aztán mikor valamiért összezördültek, az én feladatom lett a békítgetésük.
Amikor én a középiskola első négy évét befejeztem, még nem töltöttem be a 15. életévemet, ezért várnom kellett egy évig, s az otthon töltött egy év alatt megtanultam anyukám finom süteményeit gyártani, s mentek a csomagok a három helyen tanuló három fiúnak… Ezért aztán előttük nagy tiszteletnek örvendtem.
Guszti volt legidősebb köztünk. Ő már 1940-ben, nemsokára megkapta tanítói diplomáját. Mivel egyelőre más állás nem kínálkozott, ezért egy siket-néma intézetben helyezkedett el, nevelőként. Amikor hazajött látogatóba, sokat mókáztunk vele, mert nekünk is mutogatva kezdett magyarázni. Lassan aztán átragadt az egész családra és gyakran mindnyájan mutogattunk társalgás közben.
Bandi köztünk a legfiatalabb, de ő nőtt a legmagasabbra, s egy kissé mindig testesebb volt mindnyájunknál. Egy alkalommal az erdőben járkálva, arra figyeltünk föl, hogy nagyot ordít és termetét meghazudtolva magasakat ugrálva futásnak eredt. Egy lódarázs csípte meg. Akkor azonban még ez sem ártott nekünk. A szokásos módon jártunk el: kéznél levő fűvel-falevéllel bekentük és hamar elmúlt a duzzanat tőle.
Egymás iránt érzett szeretet, összetartozás elkísérte életünket. Háború alatt menekülnünk kellett, s szüleim minden vagyona elveszett, vagy a határon túl maradt. Sosem tudtuk bepótolni a nagy veszteséget.
Jól megvoltunk egymással mindnyájan, de talán Pityuhoz éreztem magam legközelebb, mivel menekülésünk után kicsi faluban, front idején – amikor ő, mint friss diplomás tanító elvállalta a gyerekek oktatását, hogy ne veszítsenek évet (ugyanis a tanítónő is hazamenekült szüleihez a front elől). Mellette Pityuval együtt élesztő helyett (amit akkor nem lehetett kapni), kovászt „gyártottunk” kenyérsütéshez, s az egész falut mi láttuk el azzal, amiért tőlük mindenféle élelmiszert kaptunk cserébe, tejet, tejterméket, csirkét, stb. (amit nem vittek el az oroszok). Én segítettem neki mindenben a tanítás körül, a lányokkal foglalkoztam, kirándulások szervezésénél is vele voltam, s nyáron színdarabot, s társas táncot tanítottam a felsőbb osztályosoknak. Pityu ezt követően többé nem sok hasznát vette a tanítói diplomájának, mert az aranyművesség lett a fő bevételi forrása.
Pityu bátyám még Marosvásárhelyen megkapta a tanítói képesítői diplomáját, én pedig egy év múlva befejeztem a középiskolai tanulmányaimat, ezért én vele legközelebbi városba költöztünk, ahol állást vállaltam, Pityu suttyomban aranyműveskedve keresett némi pénzt (ami abban az időben majdnem semmit sem ért), s az egyik jó hírnevű aranyművesnél tovább folytatta az ötvös-aranyműves mesterség tanulását, amihez még hiányzott neki a mestervizsgája. Akármilyen világ volt, kellett valami kereset után járni, mivel a család teljes anyagi ellehetetlenülése miatt, pl. én sem tudtam művészi pályán a tanulmányaimat folytatni.
Ezzel szüleink nehéz gondjaiban is részt vállaltunk.
Én előbb ideiglenes, majd végleges állást kaptam a korábban jó hírnevű Rimamurány-Salgótarjáni Acélművek egyik üzemi irodáján, ahol aránylag jól fizettek. Pityu pedig (nem a tanítói pályát választotta, hanem még a korábbi tanulmányai alatt megkezdett aranyművességet akarta befejezni; a hiányzó mestervizsgáját megszerezve) alkalmanként készített egy-egy aranytárgyat, azzal járult hozzá a kiadásokhoz.
Mivel akkor én kaptam a legtöbb fizetést, öcsémnek (aki akkor Jászberényben a tanítóképző másodéves hallgatója volt), rendszeresen adtam, vagy küldöztem pénzt, mivel Apukám egy ideig igen alacsony jövedelemmel rendelkezett (menekülésünk után), amíg évek múlva Szirákra, egy nagy általános iskola igazgatójának kinevezték. Akkor már ők is kicsit rendbe tudtak jönni.
Később Pityu Budapestre költözött, mivel ott tudta letenni az ötvös-aranyműves mestervizsgát, azonban addig, mint tanuló, ő is alig jutott némi pénzhez, ami a létfenntartását nem fedezte, ezért neki is kellett juttatnom a havi fizetésemből.
Azt eddig nem említettem, hogy Guszti bátyám sajnos, orosz fogságba került, három évig ette a hadifoglyok keserű kenyerét, csak azt követően tért haza.
Aztán, ahogyan a helyzet javult, mindnyájan keresethez jutottunk, ami ha szűken is, de a megélhetést fedezte. Pityu előbb egy nagy cégnél helyezkedett el, a szakmában jó hírnevet szerzett, '56-ban a volt főnöke hívta, hogy menjen nyugatra, azonban akkor már egy gyönyörű nővel - a feleségével élt, nem ment ki. Sajnos azonban az első házassága válással végződött (s azt sem mondhatnám, hogy a második sikeres lett volna). A munkahelyén ismerkedett meg egy nála jóval fiatalabb nővel, akitől egyetlen fia született. Sajnos, életét ODAFÖNT rövidre szabták, apánk halálát követő második napon ő is követte hirtelen bekövetkezett halálával.
Az élet őrlőmalmából mindnyájan kivettük részünket, az utána következő háborús viszonyok megedzettek bennünket, és becsülettel, szorgalommal láttuk el feladatainkat.
A gondtalan, gyermekkori élmények a nehéz időkben is mindig elkísértek, és még ma is élénken élnek emlékezetemben.
Kép melléklet: Három (már felnőtt) fiútestvérem
A cikket írta: katalina
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Nagyon tetszett, köszönöm! Örülök, hogy leírtad, megosztottad velünk!
Katalina
Legyen nagyon szép napod!Üdvözlettel Orsolya
Puszillak, s örülök, ha látlak:
Katalina