Laura családja

Látogatók száma: 45

Részlet a Reinkarnációból

Laura anyja konyhájában ült, és két kézzel tömte magába a palacsintáját. Az asztalt körbeülték az unokák is, akik közül a legidősebb, már majdnem lehagyta magasságban Laurát, igy a lány nem igen lógott ki közülük. Amint végeztek a gyerekek, ott hagyták az asztalt, és Laura, anyjával és nővérével maradt. Elmesélte, hogy műhelyt cseréltek Zsoltinak, és hogy ezzel talán nem lesz annyi bajuk.
Aliz rágyújtott egy cigarettára, majd Laurához fordult.
- Igen nyúzott vagy hugi!
De mielőtt a lány felelhetett volna, az udvarról csörömpölés hallatszott.
- Jaj mit művelnek már megint ezek a gyerekek! - sóhajtott fel a nagyobbik lány, majd kifelé indult.
De a zaj, nem a gyerekeknek volt köszönhető, hanem Zolinak, Aliz férjének. Éppen akkor kászálódott ki a kerékpár alól, ami elég érdekes viszonyba került vele. Az örökmozgó fiatalember szokása volt, hogy az utolsó méteren ugrott le a kerékpárról, de most nem jött össze a mutatvány. Nekiment a terasz korlátjának, mielőtt leszállhatott volna a járgányról.
- Édesem mit keresel te ott a földön? - kérdezte Aliz vihogva.
- Ne nevess te asszony! Micsoda dolog ez? Kinevetni a hites uradat? - dohogott a férfi, de aztán ő is elvigyorodta magát.
A nyakigláb, örökmozgó tornatanár, és a magas szőke Aliz nagyon szép párt alkottak együtt. Gyerekeik meg vegyesen örökölték a szüleik génjeit, így volt közöttük göndör hajú, meg szőke, meg egészen sötét hajú, is mint Zoli. A virgoncságukat is örökölték apjuktól, igy Aliz állandóan készenlétben állt, ellátni a frissen beszerzett sebeket. Néha úgy érezte, hogy amióta gyerekei lábra álltak, egy perc nyugta sincsen.
De ugyanakkor élvezte a csemetéi nyüzsgését! Amikor a nagyszülők egyszer elvitték az unokákat nyaralni, Aliz és Zoli két napig bírták a gyerekeik nélkül, majd utánuk utaztak!
- Szia, sógorasszony! - köszöntötte most Zoli Laurát. - Remélem, hagytatok nekem is palacsintát!
- Persze hogy hagytunk, ne ijedezz! - nyugtatta meg a lány a sógort.
- Hallottam, ürgeöntés volt! - nézett rá a férfi vigyorogva.
Laura legyintett.
- Valami olyan, de most utoljára! Kivettünk egy másik műhelyt! És reménykedünk, hogy a falapok megúszták, mert ha nem, akkor Zsolti egy hétig nem tud dolgozni. - sóhajtott fel a lány.
- Mikor készíti el azt a polcrendszer a fiúknak? - érdeklődött Zoli, miközben a palacsintát a szájába tömte.
Szerette anyósa főztjét, neki mindegy volt mi az ebéd, mindent jóízűen megevett. Két évvel fiatalabb volt a feleségénél, de ez a korkülönbség sosem zavarta őket.
Annak idején, a főiskolán ismerkedtek meg Alizzal. Gyerekkorukban sem laktak messze egymástól, hiszen a férfi a mostani utcájuk folytatásában lakott szüleivel és két húgával. Ugyanabba a városba jelentkeztek főiskolára, és voltaképpen csak a gyakori hazautazások közben kerültek közelebb egymáshoz. Akkor figyelt fel Zoli a magas szőke lányra, amikor többször egymás után ugyanarra a buszra futottak a vonatról, és ugyanabban a megállóban szálltak le. Aliz, aki már előbb elkezdte az utazgatásokat az iskolába, sok tanáccsal segítette a fiút, így aztán lassan összemelegedtek.
A kereskedelmi főiskola után Aliz pályája szépen ívelt felfelé, és az egyik hatalmas olajipari cég látványmenedzsere lett. Miután összeházasodtak, hamarosan megérkezett az első csemete, majd két év múlva hirtelen ott volt a másik három is. A fiatalok jól kezelték a helyzetet. A gyerekek virgoncak voltak, de nem elkényeztetettek.
Amikor Laura és Zsolti összekerült, a fiú nemsokára fából épített egy elég nagy területű játszóteret az udvarban az óvodának, ahogy akkor nevezte őket. A gyerekek elfoglalták a kis birodalmat, és nemsokára már sokszor nyolc, tíz gyerek is játszott ott, mert Aliznak nem volt szíve elküldeni a többi gyereket.
- A tiétek mikor fog itt randalírozni?- kérdezgette húgát, de az csak a vállát vonogatta.
Nem használtak fogamzásgátlót, a gyerek egyszerűen nem jött. De nem voltak ez miatt kétségbe esve.
Zoli is végzett az evéssel, így kiültek a teraszra beszélgetni. Anyjuk lehűtött bodzaszörpöt tett eléjük. Apjuk is ott ült már, és az újságot böngészte.
Laura végignézett a családján. Amióta az eszét tudta, körülötte voltak! Szótlan, magas termetű apja, három éve ment nyugdíjba. Laura emlékezett a napra, mert mozdonyvezető apját aznap, a kollégák hatalmas kürtszóval búcsúztatták. Az állomáson álló, a szerelőben pihenő mozdonyoknak mindnek megszólaltatták a kürtjét! A hang beterítette a várost, lecsapott az utcákra. Az emberek megtorpantak, mert nem tudták miért szólnak azok a kürtök. Apjuk az óta is, sokszor elsétált az állomásra, szóba elegyedett a kollégákkal, meghallgatta a legújabb vívmányokat, megcsóválta a fejét, egy-egy olyan újdonság láttán, ami az ő idejében még nem volt.
A lány elmosolyodott. A vasút nem messze a kertjük végénél húzódott. Apjuk, minden alkalommal meghúzta a dudát, ha azon a vonalon ment éppen. A kislányok meg sikongatva futottak az ablakhoz, vagy éppen a hátsó kerítéshez, ha hallották a dudaszót. Laura emlékezett rá, hogy mekkora csalódás volt nekik, amikor megtudták, hogy nem csak apjuk dudál ott a vonaton, hanem minden mozdonyvezető meghúzza a kürtöt, mert tőlük nem messze keresztezte az út a vasutat. Még kislányok voltak, amikor egyszer apjukat késő éjjel rendőrautó hozta haza. Szüleik suttogásából, amit Alizzal kihallgattak, megtudták, hogy apjuk mozdonya elé, egy öngyilkos ugrott. Hallották apjuk zokogását.
- Már nem tudtam megállni! Be volt hunyva a szeme! Aztán eltűnt a gép alatt!
Anyjuk meg átölelte a férje vállát és vele együtt könnyezett. Akkor apjuk sokáig nem ment dolgozni. A teraszon üldögélt és egyik cigarettát szívta a másik után. Nézett maga elé. A lányok odasündörögtek hozzá, akkor az ölébe vette őket. Aztán feldolgozta az esetet, megnyugodott, és az élet ment tovább. De mint egyszer mesélte nekik, sokáig álmodott azzal a nővel.