Otthon, édes otthon!

Látogatók száma: 97

Öregszem, hogy mostanában egyre gyakrabban eszembe jut, amikor még együtt volt az egész család? Vagy talán olvastam egy cikket és az hozta elő, azokat a meghitt pillanatokat?

Anyám kiadta a feladatokat. Mindenki tudta egy órán belül kinek mi a dolga. A húgaim most is megúszták, mint mindig, amikor arra hivatkoztak, nekik tanulni kell!
Reggel, mikorra felkeltem és még lúdbőrözött a hátam a gondolattól, hogy ki kell bújjak a jó meleg ágyból, a konyhából már hangok szűrődtek a szobába.
Apu épp a tüzet rakta meg, anyu meg a sparheltet sikálhatta éppen, közben megvitatták a napi teendőket egymás között. Ilyenkor voltak ketten, egyedül.
De nem sokáig, hiszen rövidesen talpon lesz az egész család. Kezdődik a harc a klozetért, és benépesítjük az egyetlen meleg helyiséget, a konyhát.
Még jó, hogy nem egyszerre, mert el sem fértünk volna talán, hanem egymás után, ahogy felébred a banda.

Meglepődök, mikor látom anyu és apu felöltözve sertepertélnek, talán le sem feküdtek az éjjel? – gondoltam és birtokba veszem az egyik sarkot, ahol felhúzom a magammal vitt ruhákat, mégse a hideg szobában húzzam fel, ha nem muszáj. Olyan jó meleg a konyha.
Én is korán kelő voltam, így nem kellett osztoznom bátyámmal a klozeton, mert valahányszor otthon találtam, mindig ott trónolt órákat, hogy anyunak kellett szólni, ugyan rám nem hallgat, tegyen már lépéseket, hogy végre bejussak. De isten ments, hogy megelőzzön, mert kibírhatatlan a légkör utána.
De most még előtte vagyok, és gyorsan megmosakszom, elvégzem a kis dolgomat, még mielőtt rám törné az ajtót, ahogy szokta. Ő sem éppen szeretett utolsó lenni.
Mindig böllenkedett valakivel, hogy elérje a célját. De erőfölényben voltunk mi négyen lányok, ezért néha megfutamodott, olyankor miénk volt a tér.

Anyunak nem is volt sok dolga már csak akkor, amikor közénk kellett csapni, ha féktelenségünkben nem tudtunk mit kezdeni magunkkal és tőlünk zengett a ház. Olyankor megjelent kezében a fakanállal és megfenyegetett, ha nem hagyjuk abba, odacsap. Hú, de megijedtünk, pár percig talán abba is hagytuk a nevetést, hogy aztán teli torokkal folytassuk ott, ahol abbahagytuk.

Milyen szép is volt az előző este, amikor mind az öten, ki-ki a saját ágya egyik csücskében elhelyezkedett végre. A villanyt is leoltotta maga után az utolsó, aki még talpon volt. Addigra elcsendesedtünk, de még nem jött álom a szemünkre. És valaki a sötétben, legtöbbször én voltam az, elkezdett egy mozgalmi dalt énekelni halkan, aztán bekapcsolódtak sorra a húgaim, majd mély hangjával csatlakozott a kisebbik bátyám is és egyszerre kánonban énekeltük a dalokat. Szépen sorban, három szólamban, ahogy az iskolában tanultuk. Az olyan jó volt! Érdekes, hogy anyu ilyenkor egyszer sem jött be, hogy közénk csapjon, ugyan már, hagyjuk abba, hiszen késő van már! Apu ezeket a meghitt pillanatokat soha nem hallhatta, mert addigra már elment siktre, hogy leszálljon a bánya mélyére. A siktes kenyerét még én készítettem el neki, mielőtt lefeküdtem volna. Azt szerette nagyon, mert én soha nem vágtam vastag szeletet és nem kentem meg vastagon zsírral, mint anyu szokta.
Aztán béke szállt a házra, miközben elcsendesedtünk.

Azt is nagyon szerettem, amikor én voltam az utolsó még a konyhában, aki ébren volt. Amikor már mind elmentek aludni, akkor elhelyezkedtem a konyhaasztal végén, elővettem a könyvemet és egészen addig le nem tettem volna a kezemből, míg anyu határozottan fel nem szólított, hogy fejezzem már be az olvasást, mert reggel nem fogok tudni felkelni. Ilyenkor még alkudoztam vele egy kicsit, hogy csak addig engedjen még fennmaradni, amíg hazajön a bátyám a melóból, vagy ki tudja honnan, ő úgyis felkeltene, hogy főzzek neki lecsót. Mert ilyen volt a bátyám, önző és kiállhatatlan, ha ő egyszer akart valamit, azt el is érte. Könnyű dolga volt velem, mert én soha nem mondtam ellent, ha szépen kérte.
Nem értettem miért nem nősül meg végre, hogy legyen már valaki, aki megfőzi neki a lecsót?
…