A látszat és a valóság

Látogatók száma: 64

Vannak esetek, amikor az ember nem magyarázkodik.

Gyerekkori iskolatársammal sem általános iskolában, sem a középiskolában nem jártunk egy osztályba, csak évfolyamtársak voltunk, ám szüleink is gyermekkoruktól ismerték egymást, és mi magunk is gyakran jártunk közös társaságba.

Majd közel négy évtizedig több száz kilométerre laktunk egymástól és csak ritkán találkoztunk, oly esetekben, ha éppen mindketten a szüleinknél voltunk.

Most, hogy elmentem nyugdíjba, fél hónapot itthon, fél hónapot otthon, Anyukámnál vagyok, aki sajnos bottal jár és már nem tud elmenni bevásárolni, feladni a csekkeket, stb. Mindig úgy jövök el, hogy előre megfőzöm az ételeket, televásárolom a hűtőt, csak tejet és kenyeret kelljen venni heti kétszer a szomszédasszonynak.

Tibor a nyolcvanas években külföldön dolgozott, majd hazajött egy nyugati sportkocsival, megnősült, kocsmát nyitott, futott vele a szekér, majd hazaköltözött a szülői házba, elvált, most éppen hivatalosan munkanélküli, gyakorlatilag abból él, hogy nyáron az egyik házát külföldi turistáknak adja ki, ebédet és vacsorát főz nekik, tolmácsolgat, járja velük az országot.

Gyakran összefutunk a piacon, a postán, a közértben, ami nem csoda, egyrészt máshová nem járok, másrészt a négyezer lélekszámú településen mindenki mindenkit ismer, vagy úgy véli, hogy ismeri. Találkozásaink alkalmával elbeszélgetünk úgy fél órát, majd megyünk a dolgunkra.
Egyedül a könyvtárban nem botlok belé, igaz, a két könyvtáros lányon kívül legfeljebb a postást találom ott, vagy a korábbi polgármestert, aki odajár újságot olvasni, azt is azért, mert az ingyen van.

Bevásárolni a nyolcéves, jég verte kocsimmal járok, három-négy naponta, nem tudok cipekedni, amióta némi túlsúlyom diabétesszel és magas vérnyomással alkot triumvirátust .

Ezzel persze nem dicsekszem, Anyukám sem tud a betegségemről, nem hiányzik, hogy aggódjon értem.

Tibor rendszerint biciklivel közlekedik, bevásárol a piacon, kb, tíz perc, utána beszélget valamelyik ismerősével egy fél órát, hazaviszi a zöldséget, gyümölcsöt, majd újra elindul, elmegy a boltba, újabb csevegés másik ismerőssel, és így telnek a napjai. Olyan patópálosan. Ej, ráérünk!

Számomra a bevásárlás nem tartozik a kikapcsolódások közé, inkább a kötelező penzumok egyike. Heti kétszer végigjárom a sort, piac, közért, húsbolt, posta, kutyaeledeles. Nekem a szórakozás az, ha délutánonként kiülök a kertbe olvasni, esténként pedig leülök a laptophoz, elolvasom a napi híreket, a leveleimet, barátaimmal beszélgetek a Skype-on, vagy éppen írogatok.

Időnként Tiborral is beszélgetünk az egyik közösségi oldalon.

Ma is csevegünk, kérdezi, mit csinálok, mikor megyek haza, stb.

Válaszolok, hogy holnap a középiskolás barátnőkkel vacsorázni megyünk, mert itt van Ani Párizsból, szombaton megyek haza, stb. Tanácsot ad, hogy nyugodtan igyak meg egy deci bort, akkor is, ha kocsival megyek, mert vacsora után két órával már nem mutatja ki a szonda. Nem kocsival megyek, van nyugdíjas bérletem, válaszolom. Mire Tibor barátom megjegyzi, hogy csak otthon járok kocsival parasztvakításként? Nekem már nem is jó a bicikli?

Hogy szívem szerint erre mit mondanék, azt fedje homály.

Nem tartozik rá az egészségi állapotom, az sem, hogy itt is kocsival megyek bevásárolni, és azzal viszem reggel iskolába az unokámat, egyébként BKV-val járok, mert háromezer-hétszáz forint a havi nyugdíjas bérlet, nem vagyok krőzus, nem éri meg négyszázötven forintos benzinnel furikázni, és háromszáz forintos óránkénti parkolási díjat fizetni. Ha itt mindenüvé kocsival járnék, egy nap annyit mennék, mint otthon összesen a két hét alatt.

És ez volt az a szituáció, amikor nem válaszolok, nem magyarázkodom.

Higgyen csak a látszatnak.

Egyébként is azt mondta ötven évvel ezelőtt a nagyanyám, hogy kislányom, inkább száz irigyed legyen, mint egy sajnálód.