Chevrolet, de fekete

Látogatók száma: 83

Katalina nélkül ez az írás talán nem most, nem így vagy soha....

Harminc éves lehettem. De az is lehet, csak huszonkilenc. Mindegy. Akörül voltam és ősz is, mármint évszakilag. A műszaki vizsga teljesen kínai volt. Az egészségügy se az igazi. A gyakorlathoz meg sok volt a négy kerék, mellettem egy idegennel.
Menjünk akkor szép sorjában!
Valamilyen vaskos könyvből tanultam meg, melyik tábla mit akar velem közölni. Magoltam. Később megleltem benne persze a logikát is. A közlekedési szabályokat ezerszer átnéztem, így könnyen ment, mikor mit kell tenni. A tanfolyamon én voltam a középmezőny, korilag. Voltak fiatalabbak és idősebbek is. Laci a magyar-székely fiú, Kati a nagymami, a másiknak nem jut eszembe a neve, de ő meg fiatalabb volt, mint én. Ja! Betti. Meg egy idősebb fiú, aki később megőrült. Sokat gyakoroltam, ha a lányom ráért, akkor kikérdeztettem magam. Egy ilyen alkalommal szólt rám a teraszon, kezében a könyvvel:
- Tanuló! Tanuló! Ön nem készült, csak tippel.
A lényeg, hogy elsőre sikerült a műszakim. Bár ott mocsok voltam kicsit, mert amikor végeztünk a teszttel, megkérdeztem az idősebb fiút, - akkor még nem volt őrült!
– Szerinted a porlasztó az anyósülés alatt van vagy hátrább?
Többek szerint én voltam az őrüléshez vezető úton az első csepp. Jól van, na, csak jópofa akartam lenni. Az arcát viszont soha nem feledem. Ja, és nem ott van ám! Mi? Mi? Hát a porlasztó.
Az egészségügyi kérdések meg siralmasak voltak. Különösen az egyikre emlékszem. Három lehetőség volt, hogy egy balesetnél felismerjem a holtat. Valami centimétert írt a fej és a test között. Őrültek. Mondtam is egyszer, - ismervén az akkori önmagam, - jobban járnak velem, ha balesetnél gázt adok, és nem akadályozom a mentést. Mesterséges légzést a mai napig sem tudok adni. Ez van.
Majd jött a gyakorlat. Egy hatalmas parkolóban volt az időpont megbeszélve az én kis oktatómmal. Nálam fiatalabb, vézna testalkatú, az a tipikus, sokáig kell néznem, ez meg mi akart lenni tekintettel. Átszálltam hozzá és potom félóráig magyarázta, hol a kormány, a műszerfalon mindent megmutatott, és a pedálokat is lent, a rádiót is, amit soha nem hallgattunk, hiszen ez másról szólt. Nem indulunk el soha már? Azt hittem így fog eltelni az első alkalom, hogy az ablaktörlőt kapcsolgatja. Aztán mégis beindíthattam a motort. Hazudnék, ha azt mondanám nem állt le soha. Igyekeztem, de izgultam is nagyon. Amikor lejárt az időm, gondoltam olyan szerencsétlen alak ez az oktató, segítek neki.
– Valami gáz lehet, mert a csomagtartó kinyílt és füstöl is.
Esküszöm minden élő szentre, életemben nem gondoltam, hogy egy motor hátul is lehet. Ismertem előzőleg már pár autót, no, de ilyet!? Eddig sem voltam szimpi neki, de ezzel csak tettem egy lapáttal rá. Majd a megyeszékhelyre is be kellett mennem többször a rutinpályára. Ott dőlt ki a liszt az:
– Asszonyom! Állítsa le motort! – mondatára egy alkalommal. Olyankor ültünk, mint egy hülye nő, ő meg a tudós. A végére megfejtettem ám mindent, majd mondom is. Valamit örökké magyarázott és közben csak telt az idő. Én meg fizettem. Egy alkalommal, akkor is ő kezdte!!!
– Asszonyom! Önnek az a gondja, hogy két lába van csak és lent meg három a pedál.
( - Anyád! – gondoltam, de mást mondtam.) A legközelebbi állítsa le a motornál már nem bírtam cérnával és kibukott:
- Ugye nem gondolja rólam, hogy annyira ramaty nőnek érezzem magam, hogy háromszáz forintot fizessek az ön orgánumáért?
Azóta se csapták rám úgy a ajtót. Én meg akkor az egyszer büdin jöttem meg a vezetésből. Mindent csináltam a rutinpályán. Tolattam, meg Y, meg 20 centire a padkától, meg két kocsi közé hátramenetben meg az összes többit.
Legközelebb kértem, egyszer szeretnék bemenni is, mert én mindig csak hazahozom a kocsit. Bájosan mindössze annyit felelt:
- Az ugyanaz az útvonal, csak a mellette lévő sáv és szembe jön.
(- Anyád! 2!)
Majd elérkezett a vizsga ideje. Hát nem sikerült. Vettem pár órát még, de utána sem sikerült. Majd a harmadik alkalommal mellettem a vizsgabiztos, hátsó ülésen (középen) meg egy másik, de fázós vizsgabiztos. Igen, ez már télen volt. Amikor egy idegen tag is padlóra tud tenni, nekem kettő jutott akkor. A mai napig emlékszem arra a kereszteződésre, idén is jártam ott, soha nem is fogom elfelejteni. Azt gondoltam megnyílik a föld is alattam. Minden irányból vannak dögivel. Jobbra-balra, szemben. Csúcsforgalom a köbön. Szívem szerint megvártam volna, míg mindenki elmegy, majd utánuk indulok csak el. Lámpa sehol csak egy kellemes férfihang hátulról duruzsol csini kis fülembe:
- Bátrabban hölgyem, ha elsőbbsége van!
Ha nem szól, talán már eljöttem volna onnan, de nem akkor. Voltunk azon az utálatos emelkedőn is, amin ma már vakon felmegyek. A mérlegállás az gyakorlás kérdése. Sík talajon nem jó, jobban éreztem az emelkedőn-lejtőn. Felénk meg az akad bőven. Visszamentünk és vártunk még, de lehetett azt érezni, hogy kész, ennyi volt, itt a jogsid. Az ajándékom meg ott lapult a női táskámban. Bizony - bizony! Készültem. Mindenki szeme láttára odaadtam az oktatómnak egy fekete Chevrolet mecsboxot, kívánván:
- Ebből a márkából Önnek ennél nagyobb az életben , soha ne legyen! Segítőkész munkáját köszönöm.
S mit ad Isten? Ma is oktat, egy huszadrangú senki. Talán még ma is úgy magyarázza el a vezetést, mint valami tudományágat. Akkor is alkalmatlan arra, hogy tovább adja a tudását. Vannak ilyen emberek. Ez nem is lenne baj, de ne menjen oktatónak! Nem véletlen vigasztaltam mindig a Katit. Örökké megríkatta. Én erősebb voltam, hát visszaszóltam. Nem is kedvelt érte. Meg pénzembe is került. Előzök azóta mozgó gépjárművet is. Elhagytam a határt is egyedül. Utálom a négyest meg a nullást. Kedvelem a hármast, meg az ötöst. A hetesen is voltam párszor. Vezetek, ám nem dinamikusan. Hát nem. Nem szoktam 60-as táblánál 120-al seperni. A záróvonalon átmenni, meg büntetést sem fizetni, mint egyesek…
Ennyi.