Katarzis
Látogatók száma: 55
Ezt az írásomat is tanulságos cikknek szántam egykor. A felismeréséhez, hogy mit jelentünk a másiknak, úgy látszik néha szükségünk van olyan cselekedetekre is, ami kimozdíthat egy holtpontról, hogy megtudjuk milyen úton, merre igyekszünk, hová érkezünk..
Rendkívüli helyzeteknek soha nem voltam híján, ill. annak megoldására törekedtem mindig, hogy pontosabb képet kapjak a másikról, magunkról, a legkülönfélébb helyzetekről. Igen sokszor kellett feszegetnem a határokat, hogy megtudjam, hol is húzódnak pontosan. Nem kevés energiámba tellett, akár szóban, beszélgetéssel, de nem riadtam vissza akkor sem, amikor a tettek mezejére kellett lépnem. Gyakran még magunk sem tudjuk, mire vagyunk képesek, nekünk mik a korlátaink, ugyanez vonatkozik másokra is, ha még nem tudnák, majd megtudják - mondom ezt neked, kedves olvasóm.
- A járatlan mezsgyék el sem hinnéd milyen katarzissal szolgálhatnak! - fejtette ki véleményét közülünk egyvalaki.
- Úgy bizony! Időnként még ijesztőek is tudnak lenni, mint ama bizonyos, egy szombati napom, amikor szembesültem egy elháríthatatlannak tűnő akadállyal. Figyelmeztettek előtte - szó se róla - hogy mire számíthatok, de a megtapasztalás felülmúlta minden képzeletemet.
- Akkortájt nem egyedül jártam az utam, mint manapság - meséltem volna tovább, de..
Mint ahogy a múltban, a jelenben sem céltalanul lézengek, vagyok, vagyunk. Nagy nyomot hagyott bennem az a nap. Felejthetetlen pillanatokat szereztem általa. Hogy öröm lett volna a végkifejlet, az túlzás, de urai voltunk a helyzetnek, viszont megtanított valamire, ami végig kísérte az elkövetkezendő időszakot és mindig figyelmeztetett arra, hogy küzdelem nélkül semmi sincs. Amit megteremtettem magam körül, minden egyes elért eredményért azóta is körömszakadtáig küzdök és megvédem, ami az enyém.
Eme ominózus nap, órák, percek, miután elértük a célunkat, arra is figyelmeztettek, hogy nem leszek a szíve csücske ezeknek az embereknek a jövőben, akiknek semmi nem elég és ezért nem látnak tovább az orruknál. Azt is tudtam viszont, hogy ennek mindaddig nem lesz vége, amíg a függőségi viszony közöttünk ezért-azért fennáll. Márpedig egy osztatlan közös telek ezt hordozza, cipeli, tolja maga előtt. Nem jó kilátások elébe néztem..
A változás igénye, a szükségessége már akkor megfogalmazódott bennem, no de nem mindegy, hogyan és milyen áron. A győzelemmel végződött csata után ugyan kinek lett volna kedve közös úton haladni tovább? Nekem nem volt sürgős, mert addig, amíg a szomszédok a területszerzéssel voltak elfoglalva, saját magukon kívül, én változatlanul kerestem a jó utam.
A telekre való bejutás, az ilyen szomszédoktól minél távolabb lenni, nekem eddig sem okozott különösebb gondot, még előnyökkel is járt a másik oldalon való közlekedés, ahol egyszerűbben, kényelmesebben jutok azóta is a telekre, persze ameddig hagyják. Ennek ugyan, mint mindennek ára van és nem minden kompromisszumok nélküli... Ott lóg ugyanis a levegőben az a rossz hangzású mondat, amit egykor nekem szegeztek.., a lépés-kényszere és a széljárás is afelé hajtott, hogy végleges megoldást keressek éspedig minél előbb.
Nem várhattam meg, hogy egyszer bezáruljon előttem a most még nyitott kapu. Lépnem kellett egy másik irányba, mert magától sohasem nyílott volna ki az „aranykapu” és nem élhettem volna meg szinte katarzisként, ami számomra egy eddig ismeretlen euforikus felfokozott érzelmi, hangulati állapotot, jókedvet eredményezett, és amilyen lelkiállapotot már régóta nem éreztem. Járatlan még ugyan a mezsgye, de már nem sokáig, mert a jövőben azon fogok járni az időm végezetéig - fejezte be a mondókáját.
Mi a tanulsága ennek a kis történetnek? Szerintem az, hogy semmit sem szabad elkapkodni és akkor minden mese jól végződhet.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Úgy, ahogy Ti szeretnétek!
Puszillak benneteket! :)
Feri
Majdnem elfelejtettem: Köszönöm a jókívánságot!