Örök talány… (Játékra)

Látogatók száma: 41

Megadott szavak: Cukorbogyó, demencia, pántlika, remegés, botanikuskert

Az ájulás környékezett. Egyik pillanatról a másikra megtörtént, amitől pedig óva intettek.
„A szöget verjem bele a fába, ne az ujjamat püföljem!” - javasolták. Késő. Ráadásul még egy jóízűt üvölteni se tudtam, helyette igyekeztem minden módon eltussolni mekkora egy balfék vagyok, de a rám törő tehetetlenségtől és dühtől enyhe remegés futott át a testemen. Letagadhatatlan árulkodó lehetett, vártam is a reakciót, de szerencsémre mással volt elfoglalva a segítőm, és ahogy szemügyre vettem, a nagyujjam sem kékült, lilult. Á, haladjunk, bár még lüktetett egy ideig, de mi volt ez a méhcsípéshez képest?!

Mint ahogyan arról sem tehettem, hogy a lányom elaludta a korareggeli ébredést, így hát egyedül voltam kénytelen elindulni, felcuccolva. De minek is akar mindig velem jönni, ha másról sem szól a kint létünk, mint a munkáról? Örök talány marad ez nekem.

Jaj, csak már ott tartanánk! Már az is nagy eredmény tőlem, hogy megvettem az anyagokat a fészertetőre, és mint egy nagy felkiáltójel nézhetek most ki azokkal a kétméteres „rudakkal”. Na jó, csak lécek, de abból sokkal több, mint az az egy darab rúd Arany János költeményében Toldi Miklós fél kezében, aki még azt is tudta vala’, melyik út megyen’ itt Budára.

Nem emlékeztem rá - ez már az öregség előjele lenne, vagy mi a szösz, feledékenység, avagy? Nem. Ott még azért nem tartok. A demencia jelei valami mások. Ugyanis a buszra ketten is hiába várakoztunk. Ki gondolta volna, hogy munkaszüneti nap van?! Elindultunk egy megállónyit, de alig tettünk meg pár lépést, ez a cukorbogyó éppen csak megemlítette a buszjegy árát, amikor eszembe ötlött, hogy a személyim az erszényemmel együtt otthon maradt. Nosza, indulás vissza, haza érte, még az hiányozna, meg is büntessenek!? Bámulatos gyorsasággal tettem meg a haza-visszautat. Persze, mert már hazafele eszembe jutott még egyszer meggyőződni róla, hátha mégis tévedek, mint ahogy igaz is, mert ott lapult a hátizsákom alján. Micsoda öröm!? Viszont egy percet sem kellett várakoznom tovább a buszra.

Túl a reggeli akadályoztatásokon, megnyugodva, hogy már sietnem sem kell, úgyis elkéstem, gyalogolva nyakamba vettem újfent a szabolcsi domboldalt, de előtte még átevickéltem az eső mosta kisbalatont csúszva, dalolva, hiszen vár az én botanikuskertem, közel van már a segítség, csak odáig el kell jutni valahogy. Tele voltam ambícióval és reménységgel, hogy mindezt nem egyedül kell elvégeznem. Korai lenne még elfáradnom, hiszen a dolog lényege csak ezután következik. Lesz-e segítségem? De akkor is, valahogy fel kell tenni a tetőre azt a hatalmas fóliát és persze rögzíteni.

Élvezettel szívtam magamba a friss, üde kora őszi, késő nyári parlagfű virág pollenjeitől áradó levegőt. Eszembe jutott el ne felejtsek a fejemre tenni valamiféle tökfödőt pántlika helyett, nehogy már egy eltévedt körte, vagy meglazult faág letaglózzon és szóba jöhetne esetleg még a szám elé valamiféle segédeszköz, hogy könnyebben vegyem a levegőt, ami eddigre már kissé nehezebbnek tűnt. No, de kint már várt a segítség, hogy valami jót is mondjak.

Befejezésül, leszámítva a fentebb már említett kis balesetet, most, hogy a fészertető már nem ázik be örömmel gondolok vissza a tegnapra, és a következő halaszthatatlan feladaton agyalok ma, hogy mit fogok tenni holnap. El ne mulasszam lefotózni.

Cikket írta: Zséva

támogatóink