újabb események régebbi események további események
01:29
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
13:12
Yolla módosította a cikkét
01:20
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
01:13
Yolla új cikket töltött fel
01:04
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
12:32
emillio új cikket töltött fel
09:31
Ilpaki módosította a naplóbejegyzését
09:30
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
06:56
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
00:23
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
17:20
Black Ice módosította a cikkét
17:07
Black Ice új cikket töltött fel
13:12
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
09:20
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
13:56
Ilona új cikket töltött fel
12:25
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
11:30
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
09:24
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
07:00
zsoltne.eva új bejegyzést írt a naplójába
06:44
zsoltne.eva új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez

Remény

2011. október 13. - Látogatók száma: 61

Remény

Egyre fáradtabbak a kezeim már vagy egy óra is eltelhetett, hogy felkelt a nap. Ismét egy újabb nap. Lemondás meló!- folyamatosan ez a mondat zakatolt a fejemben. Alig várom, hogy piros legyen a lámpa és máris, minden erőmet összeszedve, próbálom eladni a fedél nélküliek lapját. Kerekesszékben. Ne gondoljátok, hogy ezért sajnálom magam- ez az igazság része. Elfogadtam így az életem.
A lábujjhegyeim már cidriznek a hidegtől. Innen tudom, hogy nyolc körül lehet az idő. Az eső csepergett. A szmogos levegő kidülledt, amikor az égre néztem. A felhők barnák, a kocsik zajosak, az emberek rohannak. Tudják, mikor van csúcsidő. Nem is gondolnák, de reggel hatkor és délután négykor. Amikor elmennek és hazamennek a droidemberek. Ezért vagyok én már vagy két órája. itt. Ötkor kelés, arcmosás, cigi, kávé, puszi a fiamnak és indulás. Olyan tizenegy lehetett az idő komám szerint, amikor hirtelen lefékezett egy fekete BMW. Már kezdtem elhinni, hogy a kezemben tartott kalapba repül egy kis apró. Ehelyett lehúzta az ablakot a szélső ülésen ülő férfi és köpött egyet, majd szitkozódásba kezdetet a zöld lámpa fényjeléig.
Szégyelltem magam, és megszégyenítettek is egyben. Nem gondolom, hogy ezt érdemelném 25 év kőkemény munka után. Amikor még egészséges voltam segédmunkásként robotoltam. Aztán egy mozdulat és leestem a négy méter magas pallóról.
- Gerinctörés - közli az orvos.
Kérdem:
- Mit jelent ez most?
- Azt hogy eztán csak tolókocsival tud majd közlekedni.
A szívem egyre hevesebben vert. Látásom csak arra a székre szűkült. Kizártam a külső hangokat. Félek. Rettenetesen félek. Hála istennek, hogy vannak falaim, vagyis álarcaim, amíg megvédenek, amikor kell. És most ez egy ilyen pillanat.
Belépett az ajtón, elhozta a suliból az almáját nekem. Ekkor még harmadikos volt. Csak úgy csillogott a szeme, mindaddig, amíg el nem mondtam neki mi történt velem. A reakciója azt volt:
- Nem férfiak és erősek vagyunk? Mindent kibírunk ketten együtt - mondogatta, miközben sírva átölelt.
Lassan kezd fájni a derekam is annyit, hajolok a kocsik ablakához, de mind hiába. Vajon meddig mondhatja az ember hogy mindhiába? - sokszor vetődött fel már bennem a kérdés, hogy hol van a határ. Meddig még!
Olyan kettő körül lehet - ezt onnan tudom, hogy a lejárt ebédidő végén kullogó öltönyös fazonok ide-oda rohangálnak. Nyolctól kettőig. Ismétlem nyolctól kettőig, 105 forintot sikerül összeszednem. Még ezt is apróban. Ki gondolta volna, hogy egy hajléktan léte apró kezeken, apró ujjakon múlt.
Vége a sulinak, a fiam érkezik, széles vigyorral a száján. 12 éves, de sokkal okosabb bárkinél. Ezt merem állítani.
- Na, mennyit sikerült eddig?
- Nem sokat fiam, 105 forintot - száján a csalódottság üti fel a fejét
- Hát az tényleg nem sok. Még kenyérre se elég. Igaz apa?
- Igaz fiam - mondtam e szavakat oly fájdalommal, hogy úgy éreztem szétrepedt a szívem.
Leült mellém, a padkára és várakoztunk arra, hogy piros legyen a lámpa, ami egy kis reménységet ébresztet bennünk. A szürkület foltjai felettünk daloltak, míg mi még mindig figyeljük a pesti est kocsizuhatagát.
Fáradt vagy fiam? - kérdeztem, mert már láttam, hogy bóbiskol.
Pedig lehetne máshol is délután. Az önkormányzat felajánlott egy lehetőséget. Valami játszóház féleség. Tudják. Ahol foglalkoznak vele. A nyolcadik kerületben van, még nem is messze tőlem. Az Üllői úton.
Lábaim egyre jobban görnyedtek a nem érzett fáradtságtól. Sötét volt már, amikor elindultunk, a magam keze által készített viskóba. Egy kiló kenyér árával bandukoltunk a betonon. Némán, mégis értve egymást.
Ahogyan széthúztam a függönyből álló ajtót. Sóhajtottam egyet. Olyat, hogy azt még az Isten sem tudna tétlenül nézni.
De mégis tétlen, hiába a sok ima és a hála felé. Oszladozó matracunk volt az ágyunk. Levetkőztünk, de előtte még a fiamat ágyba tettem, mert már alig bírta nyitva tartatni a szemét. Mindketten elaludtunk, üres gyomorral, várva a holnapot.

2011-10-13

A cikket írta: diketopiperazin

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

 
2011. október 16. 08:33
Életképet hoztál. Hitelesen írtad meg. Gratulálok. A hibákat pedig. majd javítod menet közben, és biztosan kapsz itt segítséget is. Feltétlenül írj! Mert jól csinálod. Gratula!
2011. október 15. 09:15

megtekintés Válasz erre: diketopiperazin - 2011. október 14. 23:02

én sem tudom ilyenkor mi a szokás. Sajnálom a közlésformát.

Szia Diketopiperazin!
Írj csak tovább! Itt van, hogy jobbak és van, hogy kevésbé gyakorlottak is publikálnak. Ha kéred Tündér segítségét, bizonyára segít neked.
Amúgy meg tartalmilag jó írás, max a helyesírásra és a sima elírásokra figyelj jobban!
Üdv,
Pinokkió
2011. október 14. 23:02
én sem tudom ilyenkor mi a szokás. Sajnálom a közlésformát.
2011. október 14. 14:25

megtekintés Válasz erre: - 2011. október 14. 13:10

Szomorú sors, de az is szomorú, ha egy újságíró ennyi hibát ejt egy cikkben,...már ha valóban az...

Kedves Dondon!

Ne legyél már ennyire szigorú! Miért nem írtad meg ezt priviben, hogy egy új regisztrált megismerje, vagy szokja az itteni szabályokat. Vagy te sem tudod még ilyen esetekben mi a helyes magatartás? Az sokkal kíméletesebb
lehetett volna. :-)

Üdv.
Éva
2011. október 14. 13:10

megtekintés Válasz erre: diketopiperazin - 2011. október 14. 09:20

ez nem rólam szól csak beleképzeltem egy figurába magam akvel interjút is készítettem, mivel újságíró vok....Kriszta

Szomorú sors, de az is szomorú, ha egy újságíró ennyi hibát ejt egy cikkben,...már ha valóban az...
2011. október 14. 09:20

megtekintés Válasz erre: - 2011. október 14. 00:04

Remélhetem, hogy azóta jobb a helyzet?

ez nem rólam szól csak beleképzeltem egy figurába magam akvel interjút is készítettem, mivel újságíró vok....Kriszta
 
2011. október 14. 00:04
Remélhetem, hogy azóta jobb a helyzet?
2011. október 13. 15:17
Kedves cikkíró!

Szomorú múltbeli történeted olvasva is nehéz elképzelni egy olyan ember élethelyzetét, akinek nap mint nap meg kell küzdenie azért a kevés betevő falatért. Mindezt ráadásul ilyen körülmények között teszi.
Nem lehet eléggé kifejezni, szavakba foglalni mit érez az az ember, aki más körülmények között él és mégis tehetetlen, ha szembekerül egy nehéz sorsot viselő emberrel. Csak arra tudok gondolni, ahhoz, hogy ezt kibírja, megsokszorozza erejét, a hite, mint ahogy a cím utal rá, reménykedve várja a holnapot. Hihetetlen erő szükséges ehhez, és minden tiszteletem az olyan embereké, akik képesek szembenézni a nehéz sorsukkal.

Szeretettel,
Éva
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: