Aki jött, ott volt, aki nem…Miért nem jött?
Látogatók száma: 44
Amikor először szóba került a 45 éves érettségi évfolyam találkozó megszervezése, rádöbbentem, hogy bizony ez már gombócból is sok lenne, s szembesültem a kétségtelen ténnyel, hogy megöregedtünk. A nyugdíjba vonulás az egy dolog, még jól is esik a negyvenévnyi munka után a pihenés, és az a tény, hogy azt tehetünk, amit csak akarunk, nincsenek kötelező penzumok, többet foglalkozhatunk a családdal, az unokákkal, a kerttel, utazgathatunk, vagy ha mégis akarunk dolgozni még egy kicsit, azt azonban már egyáltalán nem érezzük kényszernek.
Izgalommal vártam a találkozót, mert végre mindannyian nyugdíjasok vagyunk, ráérünk, és viszont láthatom kedves kollégista társaimat is, akikkel nem egy osztályba jártunk, de egy hálóban aludtunk, két évig a harminckét fősben, majd újabb két évet a huszonkét fős hálóban, emeletes vaságyakon, melyeket két perc alatt beágyaztunk, amint megjelent Ilus néni, hogy kislányok, kezdődik a reggeli szilencium.
A középiskolás éveink alatt lassan felnőtté értünk, mi is feszegettük a korlátainkat, amennyire csak tudtuk, de azért kamasz az ember, hogy ezt tegye.
Ez a négy év életünk felhőtlen időszaka, amikor telve az ember vágyakkal, tervekkel, reményekkel, álmokkal, próbálgatjuk az oroszlánkörmeinket, megtehetjük, minden különösebb következmény nélkül, kóstolgatjuk az élet nagy süteményének szélét, megforgatjuk a szánkban, és lassan kiderül, hogy a nyelvek helyett inkább a matematika ízlik, másnak meg matek helyett a történelem, vagy éppen a biológia a kedvence, miközben változunk, s változtatunk, formálunk és formálódunk, testünkben tombolnak a hormonok, fejünkben virtustáncot járnak az agysejtek, időnként lázadunk, mert az úgy illik, ha nem illik, akkor meg jól esik, hol összeveszünk, hol meg kibékülünk, és a negyedik év végére már úgy érezzük, hogy egy hatalmas, sokszínű család tagjai vagyunk, melyből muszáj kiszakadni, s ismét magunknak, magunkban kell kivívni helyünket az ismeretlen új közegben, mindenkinek a maga helyén, sokszor egyszerre kell többfrontos harcot vívni, a főiskolán, az egyetemen, a családban, a szerelemben, de megy ez nekünk, észre sem vesszük, és a messziről káosznak tűnő környezetünkben rend lesz, megtaláljuk párunkat, a szakmánkat, új családot alapítunk, dolgozunk és gyerekeket nevelünk, miközben az idő homokóráján egykedvűen peregnek a homokszemek, életünkben sikerek és kudarcok váltják egymást, de a középiskolában kötött barátságok megmaradnak, könnyedén átugorják az idő és távolság gátjait, és alig várjuk, hogy az osztálytársaink mellett végre találkozzunk az évfolyamtársainkkal és tanárainkkal is.
Sajnos, jó néhányan már nincsenek közöttünk a tanáraink és társaink közül, csak remélni tudjuk, hogy a felhők szélén ülve, lábukat lógatva lenéznek ránk, s eljut hozzájuk, amint emlegetjük őket.
Vannak, akik igazoltan maradtak távol, betegség miatt, vagy éppen hosszabb ideig külföldön tartózkodnak.
Részemről más indokot nem tudok elfogadni, csak arra gondolok, hogy a távolmaradók szándékosan nem akartak találkozni velünk, ki ezért, ki meg azért, ehhez számtalan okot lehet kreálni. Nekik üzenem, hogy rosszul döntöttek, mert nem velünk toltak ki, hanem magukkal. Természetesen annak lehetőségét sem lehet kizárni, hogy mi nem voltunk már nekik megfelelő társaság, másutt, másokkal múlatták az időt, legalább is a Facebook szerint, pedig szívesen felidéztük volna Esztivel a paprikás krumpli főzést a hálónkban lévő nagy vaskályha tetején, megkérdeztem volna Iréntől, hogy tud-e márvány süteményt sütni, mert nekem az volt a kedvencem, Marika dobna-e még hárompontos kosarat, Éva jár-e még szorgalmasan a könyvtárba, amely alibiként szolgált a randevúi lebonyolításához, Ica elmagyarázná-e a fizika példát, amit még ma is képtelen lennék megjegyezni.
Jól éreztük magunkat, ugyanúgy élveztük egymás társaságát, mint annak idején, tanárainkkal felidéztük a régi szép napokat, s már rég eltűnt a közöttünk lévő korkülönbség.
Néhány óra erejéig ismét gondtalan ifjak lehettünk, s egymás társaságában azok is maradunk, míg világ a világ és még két napig.
Három év múlva ismét találkozunk!
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Jo volt olvasni a cikkedet. En is szivesen megyek ilyen osztalytalalkozokra, egyszeruen buszke vagyok rajuk,arra, hogy veluk tanulhattam, hogy ilyen regota ismerhetem oket. Mostanaban igy a 45. talalkozohoz kozel ha lehet meg jobban odafigyelunk egymasra.
Puszi!
Ezek az összejövetelek is csak arra jók, azon kívül, hogy jó érzés találkozni ilyen alkalmakkor az osztálytársakkal, akik még vagyunk, de szembesülni az idő múlásával már kevésbé, mert látjuk a másikon, egymáson az idő változását...
Már sürgetjük a találkozások időpontjait, mert látjuk, tudjuk, legközelebb már kevesebben lehetünk...
Így voltam én is, az utolsón, az ötven éves találkozónkon. A valamikori barátnőm, mert én ma is annak hiszem, megint ott volt mellettem, és ma már nincsen.
Egy éve még fel sem tűnt a betegsége, aztán a szomorú hírt hallottam, hogy hiába bízott. Nem kevésbé megdöbbentett, hogy már ennyire kevesen vagyunk...
Ezek a találkozások valóban, csak az adott pillanatot hozzák bennünk a felszínre... Ami elmúlt, vissza sose jő.
Puszi
Kedves Yolla!
Nagyon örülök, hogy jól sikerült a találkozótok. Én is azt érzem, a középiskola négy éve volt az az időszak az életemben, amit igazán boldognak mondhatok.És ezt nem csak én mondom, hanem a társaim is. Pedig nem volt felhőtlen, de valahogy érthetetlenül tisztának, őszintének és szerethetőnek érzem, a rengeteg csínytevések ellenére is...Mi elhatároztuk az ötvenedik találkozón, hogy ezentúl évenként fogunk találkozni, mert a létszám bizony egyre csökken...
Sok kedves, örömteli találkozót kívánok még! :-)
Puszi, Ilona
Bizony, mi is úgy döntöttünk, hogy legalább háromévente találkozunk.
Puszi: Yolla
Nagyon örülök, hogy jól sikerült a találkozótok. Én is azt érzem, a középiskola négy éve volt az az időszak az életemben, amit igazán boldognak mondhatok.És ezt nem csak én mondom, hanem a társaim is. Pedig nem volt felhőtlen, de valahogy érthetetlenül tisztának, őszintének és szerethetőnek érzem, a rengeteg csínytevések ellenére is...Mi elhatároztuk az ötvenedik találkozón, hogy ezentúl évenként fogunk találkozni, mert a létszám bizony egyre csökken...
Sok kedves, örömteli találkozót kívánok még! :-)
Puszi, Ilona