Egy néző szemszögéből…

Látogatók száma: 42

Mintha mostanában azt tapasztalnám, egyre gyakrabban tör rám az unalom… Keresem az okát, de legfőképp, ami ezt az állapotot feloldhatná…

Hiába a közhelyek, hogy „a téma az utcán hever”… és hasonlók, csak le kell hajolni érte, és máris fontosnak érezheted magad, van mihez nyúlni, vagy kihez szólni,… van miből cikket kreálni…

Érzel magadban elég kényszerűséget eddigre, hogy szólnod kell - hiszen végképp megcsömörlöttél már az állandóan ismétlődő, téged már abszolúte, nem azt mondom, hogy „teljesen hidegen hagyott” - a témához, hiszen nem vagy te érzéketlen tuskó a külvilággal szemben. Nagyon is odafigyelsz a napi eseményekre a világban, ami körülvesz, vagy a szűkebb környezetedben. Mindig is ezt tetted, de már az unalomig hatóvá kezd válni számodra az a rengeteg borzadály, amivel a fejedet tömik nap mint nap a híradásokban, hogy már nyugodtan aludni sem tudsz tőle…

Azért váltottál csatornát is, mert a politikai műsorok már a könyöködön nőnek ki, nem tudsz odahatni, mert nincsenek eszközeid, ebbe beleértve mindent, amire egyáltalán képes lehetsz. Legfeljebb tudomásul veheted, hogy vannak még körülötted tettre kész, a változásokat kívánó, akaró, remélő, de el is érni - inkább - képtelen „szurkolók” ketté szakadt „tábora”, a bal és a jobb oldal között dúló feszültségek, hosszú idő óta tartó állóháború résztvevői, akik esetleg a te sorsodra is hatással lehetnének, ha a várva várt változás bekövetkezne. Ezért inkább feladod ezt a fajta kedvtelésed, meggyőzve magad arról, semmi értelme idegeskedni annyit azon, amire már szinte nincs is esély, úgy bebetonozódott az agyakba, a hétköznapokba, a köztudatba a reménytelenség, a változtathatatlanság, beleértve már a jövőt is.

Ugyan miféle jövő várhat terád ilyen körülmények között? Már nem rúgsz labdába, eddig sem válthattad meg a világot, jó, ha az eddig megszokott színvonalát az életednek úgy, ahogy a felszínen tudtad tartani. Már azt is kétszer meggondolod, hogy elindulj valamilyen irányba, mert nehézségekbe ütközöl, akkor inkább az egyszerűbbet választod és lehuppansz a tévé képernyője elé, mert azt még bírod, valahogy elviseled. De észrevetted, tapasztalod, mintha mostanában egyre gyakrabban törne rád az unalom… Keresed az okát, de legfőképp, ami ezt feloldhatná…

Nyűgös vagy, rosszkedvű, de legfőképp, hogy elvetsz mindent, ami nem a megszokott, még ha jobbá is válhatna tőle az életed. Kiszakadhatnál ebből az áldatlan állapotból. Az nem te lennél - mondod ki határozottan és szenvedsz inkább tovább, mintsem feladd eddigi elvedet és egy kicsit engednél belőle. Nem. Te – úgy látszik – szenvedésre születtél! Aztán azon mérgelődsz, hogy nem tudsz napirendre térni a magad választotta életed felett. Másokat okolsz, ha rosszabbra fordult a sorod, holott csak egy picit kellene önzőbbé, megalkuvóbbá, számítóbbá válnod ahhoz, hogy minderről már csak múlt időben beszélhetnél…

De hiszen többen, hozzád hasonló sorsot megélő emberek keresik a kiutat, és vállalnak fel nyilvános szerepléseket, attól remélve, hogy valamilyen irányba elmozdulhatnak és mit kapnak cserébe? Rengeteg értéken aluli kritikát… olyan kendőzetlen, leplezetlen megnyilvánulásokat a nézők soraiból, a gúny tárgyává teszik őket, ami messze nem azt tükrözik, amilyenek valójában, ami miatt egyszer elindultak egy megmérettetésen…
Az a jobbik eset, ha nem kudarcként élik meg a velük történteket, a róluk alkotott negatív véleményeket, ha nem győztesként kerülnek ki ebből a helyzetből, hanem valami egészen másnak, esetleg az életükre kiható egyfajta változásnak tulajdonítják a történteket.
Mindenesetre az is egy merész vállalkozás bármilyen körülmények is késztetik rá az embert, a nyilvánosság elé kitenni a legféltettebb vágyaikat, titkaikat…

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink