Tudom, érzem...
Látogatók száma: 44
Most mondanom kellene valamit, de mégis visszafogom magam. Hogy képzeli, hogy velem packázhat?... Itt volt. Minek jött? Elment... És ha már itt volt, miért hallgat, miért nem jön?...
Mondhatnám! Ezzel a palival tele van a hócipőm!
Egy olyan, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, öntelt és beképzelt, ki, ha nem ő, a legrosszabb fajtából való fazon ez a manus, aki annyira leeresztett minden erkölcsi és egyéb norma vonatkozásában, csak ő, csak ő, hogy szavakat nem találni rá.
Haragudhatnék! De kire és minek? Elsősorban magamra. De minek is, ha ezt tudva tudom. Ha egyszer elfogadom? Ennek ellenére még mindig az vagyok, aki voltam. Egy naiv, hiszékeny, a másik gondját, baját még mindig magam elé helyező, egy megértő valaki, az ő javára. Szerintem még mindig ez a jobbik énem. És ő ezt kihasználja.
De mi van ezzel a per/pillanat, perc emberrel? Mikor nő már be végre a feje lágya ennek a vénembernek? Azt várhatom!
Mindennel tisztában vagyok. A szemében lehet, én egy vénasszony vagyok! És mégis. Ennek ellenére még mindig azt hiszem, tudom, hogy képes vagyok egy megrögzött, csábító, magának való palit jobb belátásra téríteni. Nem beszélve az ő koráról, no és magamat se hagyjam ki ebből. Nem vagyunk már ifjú titánok. És akkor mégis mi van? Szabad emberek lévén! Érzésekkel, kívánásokkal alkalomadtán hangulatainkkal, de mégis csak emberek. Hát akkor mi itt a baj? Hogy bármikor előkaphatóak vagyunk?
Megalkuvás ez a részünkről, vagy már minden egyre megy?
Ami nem egyik napról a másikra, mégsem következmények nélküli. Ez az, mi nem semmi! Légy ott, ahol akarom! Ahogy jött, úgy el is ment. Ez rendben is lehetne. Én sem vágyom akkor per/pillanat másra, mégis ez az, ami ha elmúlik az én idegeimet is felborzolja.
Akkor meg minek? Miért teszem ki magam mindennek?
Hiszen az, amire ő képes, más is bármikor és helyben van. Kényelmes. Semmi extra, semmi megerőltető, még csak nem is megalázó, ráadásul bizonyos értelemben még izgató. Nem egy húsba vágó, az sem mellékes.
A szokásaim rabjai lennék? Inkább kényelmes.
Olyan jól megvoltam nélküle másfél hónapig. Nem kevés idő, ha jobban belegondolok. Egyszerűen nem érdekelt, nem hiányzott. Felkészültem a szakításra. Már nem vártam, már nem hívtam, sőt le is tagadtam magamról, hogy ne is tudjak róla soha többet! Elszánt voltam. De akkor most mit mondjak? Mégis miért volt az, hogy elfogadtam.
Mert odaírta ennyi idő után, mert volt pofája: "Szia Édesem!"... Indulok hozzád! Hát nem szégyentelen? A gyengémre apellált. Ez mindig is nála bevált. Tudta mitől döglik a légy! Ez ellen tegyél, ha tudsz bármit.
Nem! Ez nem ilyen egyszerű, hogy azt mondom ilyen nincs, de ha egyszer van! Ha már akaratod és semmid sincsen. De igenis van! Nem őt akartad és mégis ott van.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
A legtöbb pasi ma ilyen,kortól függetlenül.Képtelenek elkötelezni magukat.Csak jönnek,mennek,te meg légy kéznél ha kellesz és ennyi.Pont eleget látok a környezetemben is ilyet.Mikor te adnál mindent,neki csak a pillanat kell.Ez van.Rajtad áll hogyan tovább?
Puszi,Anyu
Évikém!
A legtöbb pasi ma ilyen,kortól függetlenül.Képtelenek elkötelezni magukat.Csak jönnek,mennek,te meg légy kéznél ha kellesz és ennyi.Pont eleget látok a környezetemben is ilyet.Mikor te adnál mindent,neki csak a pillanat kell.Ez van.Rajtad áll hogyan tovább?
Puszi,Anyu