Az érem két oldala
Látogatók száma: 80
Hogyan válhat egy életvidám emberből egy unott, udvariatlannak látszó robot? (Kép forrás: a net)
Már harmadszor nyomom le az ébresztőt a telefonomon, csak még pár perc nyugalom és alvás kéne, hogy végre frissen kezdhessem a napot, és már megint csörög. Hihetetlenül gyorsan telik el öt perc ilyenkor, bezzeg a munka vége előtti öt perc egy örökkévalóság. Na de az még nagyon messze van, most fel kéne ébredni. Még egyszer átfordulok a másik oldalamra, és már megint eltelt egy újabb öt perc. Hát akkor kikecmergek az ágyból gyorsan összeszedem magam, már ha a háromnegyed óra gyorsnak tűnik. Azt hiszem miközben felhúztam a cipőmet tíz percre talán el is bóbiskoltam, na de semmi gond, még tartom magam az időmhöz, még van három percem, hogy elkészüljek. Szinte észre sem vettem hogy megreggeliztem, kávét is ittam, lehet ezeket a tevékenységeket is alva csináltam? De most már nincs több idő indulni kell, le ne késsem a buszt, hisz ezzel is időt spórolok magamnak, ezáltal tehetem meg, hogy még négyszer, öt perccel későbbre állítom az ébresztőt.
Pont elértem, de jó. Ma egész szép napunk van, süt a nap, átadta egy fiatal, szép arcú fiú a helyét, akinek a mosolya is édes. Ma semmi nem ronthatja el a kedvem. Beérek a boltba ahol dolgozom, mennyi vevő, készülnek a húsvétra. Minden félét vásárolnak, és persze csak az áruval foglalkoznak, egymással nem, ezért van az hogy egy tűsarok furakodik a cipőmbe, de persze semmi baj, mert erős bőrből van a cipőm. Illendően bocsánatot kérek amiért a tűsarok útjába álltam, de csak egy nagy fújtatást kapok cserébe, pedig még szépen mosolyogtam is. De nem veheti el a kedvem semmi, hisz mindjárt mehetek is haza, és mégiscsak ma van a szülinapom, mosolygok hogy mindenki boldog lehessen, rajtam ne múljon az emberek boldogsága. Gyorsan átöltözöm, és már veszem is fel a kasszám, hogy egész nap mosolyogva termékek százait a kezembe vehessem, és adhassam a vevő kosarába.
Az első vásárló tipeg a kasszámhoz, nocsak, ez az aki megtaposott, hát persze hogy telefon a műkörmös kézbe, és még csak biccenteni sem tud, mikor én köszönök neki, de nem baj, biztos nagyon fontos hívás, a haja egész rosszul fest, meg kell beszélni egy időpontot a fodrásszal. Miután én megköszönöm a vásárlást, ő egyből elfordul, a kijárat felé veszi az irányt. Megértem hogy egy hellot sem tud felém dobni, hisz egyszerre kell koncentrálnia nehogy elessen, és a telefon is a kezében maradjon, és oly sok minden elvonja a figyelmet rólam, aki csak mosolygok magamban, mert sajnos nem láthatom ahogy a parkolóban tovább szenved. Itt a következő vásárló, természetesen ő biccent egy nagyot, talán néma szegény, nem baj én érthetően artikulálva mondom a végösszeget, hogy le tudja olvasni a számról, ha esetleg süket is lenne bácsikám. De nem csinálhatom valami jól, mert csak hunyorogva a kijelzőt keresi, és megörül mikor végre megmutatom neki hogy merre tekerje a fejét, mert nem jó irányba nézeget. Odadobja elém a pénzt, ami biztos csak kicsúszott a kezéből, meg sem várja hogy én is átszámoljam ami odahullott elém, köszönésként újra biccent és már rohan is kifelé. Tíz forint hiányzik a fizetendő összegből, de nem kiabálok utána, úgysem hallaná. De ma nem rontja el senki a kedvem! Mosolygok mint egy gyerek, aki még gondtalan, és ahogy a következő vevőre nézek, szinte felugrok a székemről , úgy megijedek. Egy idős néni, aki méreget, persze tudom én, várja hogy köszönjek. Teszem is a dolgom, jó hangosan kívánok neki jó napot, és ő nem viszonozza, csak rám ordít, jó lenne ha kicsit gyorsabban dolgozna. Nem tudom mi kifogása gyorsaságom ellen, na de majd én megmutatom mama. Amilyen gyorsan csak lehet szkennelek, persze nem bírja öreganyám , már- már kicsit sajnálom is szegényt. Kicsit lassítok, és csak magamban jegyzem meg, lassítok, nehogy infarktust kapj szegény öreg néném, és csak mosolygok rendületlenül. Persze nem bírja szó nélkül és csak mondja, mondja hogy most bezzeg sietek, de ő előtte nem voltam olyan gyors, hogy elérje a buszát, mert öt perc gyaloglás az már ugye az ő korában nem való. Elköszönök tőle, szép napot kívánok neki, ő csak egy fintort vág felém, és tudom hogy neki is az jár a fejében ami nekem, remélem többet nem találkozunk, de az illem megkívánja hogy kimondjam, viszont látásra. Végre egy fiatal középiskolás jön, azt hinné az ember ő tanuló, intelligens, de rá kell jönnöm, sem otthon, sem az iskolában nem tanították meg köszönni, sokkal fontosabb dolgokat kell ott megtanulni, matematikát, földrajzot, irodalmat, mert ugye annak vesszük legnagyobb hasznát a mindennapokban. Kicsit kezdek elfáradni, és csak rutinból köszönök én is, és a mosoly is lohad le az arcomról, de talán a következő vásárló jobb lesz. Hát nem tudom az élet viccel e velem, hogy a születésnapomon csak boldogtalan, mogorva, köszönni nem tudó, rohanó embereket terel a kasszám felé. Alig várom, hogy hazamenjek, de itt a következő férfi. Jé ő köszön és mosolyog, olyan érzéseket kelt bennem, amiket körülírni sem tudok, de jó végre van értelme a mosolyomnak, mert szinte tükörbe nézek, ha felemelem tekintetem. Boldogan vigyorgok, mikor is közli velem szegény feledékeny flótás, hogy a pénztárcája a kocsiban. Nagyszerű, már a soron következő hölgy szóvá is teszi, mit szóvá, mondattá üvölti, hogy ő erre nem ér rá. Nem is engedi hogy elmondjam neki, nem kell várnia, mert csak egy gombnyomás, kijön egy kis bón, amit majd akkor kerül újra beütésre, ha visszajön a feledékenyke, még köszönni sem hagy, így csak mosolygok, amiért megint kapom az áldást, hogy én kiröhögöm. Mondom neki az összeget, csak áll bambán, és most már alig bírom szó nélkül megállni, hogy ne mondjam meg, mit is gondolok a modortalanságáról, de csak mosolygok, és újra mondom hogy nyolcszáz forintot kérnék. Meghökkenve néz rám, kutatgat, már pirosodik a feje, nos mi is történt vele, hát persze, az ő pénztárcája sincs sehol. Vagyis van valahol, a kocsiban. Most már kezdek ideges lenni én is, hogy itt hisztizik, én sietek, nem szólók semmit hogy kiontsa a lelkét, hogy megkönnyebbülhessen, kicsit zavar, hogy rajtam vezeti le a feszültségét és amiért az én mosolygós feledékeny bácsimat is elküldte melegebb éghajlatokra. Bizakodom hogy talán valaki megmondja neki mit képzel magáról, mert én ugye nem szólhatok hisz ki is ő? Ő a vevő, tehát neki igaza van. Most már nem tudok mosolyogni, pedig ma van a szülinapom. Már csak savanyú pofával ülök, fel sem nézek a vevő szemébe, köszönök , szkennelek, pénzt kérek, visszaadok, köszönök, szkennelek, pénzt kérek, visszaadok...
És végre már csak két vevőm van. Még fizet az előtte lévő, az utolsó előtti már fújtat. Vajon mi baja lehet? Gyors is vagyok, udvarias is bár már nem mosolygok, most ennek mi baja lehet? Siet persze, mint ahogy mindenki. Kíváncsian várom fújtatós haver köszön e. Én hangosan üdvözlöm, valamit ő is motyog, és csak áll, ahelyett hogy pakolna. De hát hova is pakolna szegény, mikor a a pult végére tette le a szatyrokat, ami nem mostanában ér ide hozzám, mivel legalább 3 szatyornyi árút zsúfolt a szalagra. Látom hogy szenved, hallom ahogy a lábával ritmust üt a földre, és fújtat. Nem lenne egyszerűbb szépen kérni, hogy azt adjam előre? Mert elérném ha nagyon akarnám, de már nem erőlködök, és csak fújtat, ha még be is szól valamit felrobbanok. És akkor, a mondat amire már nem tudok higgadt maradni. " Adja már a szatyrot!" Nem legyen szíves vagy kérem, vagy csak odabiccentek a szatyrok felé, neeeeeem. Be kell szólni és ez az a pont amikor már nem bírom tovább, és minden jólneveltségem elszáll és csak annyit tudok mondani:
- Talán azt kellett volna előre rakni. - Ebből persze vita lesz, mert a vevőnek mindig igaza van és nem hagyja magát, mivel ezzel tisztában van.
- Mit képzel maga, tudja kivel beszél? Én lennék a vevő. A maga dolga nem a szájalás, adja a szatyrot, pittyegjen gyorsan, és ne sértegessen, mert maga belőlem él. - miután elmondta a monológját, kihúzza magát és gúnyosan odafúj még egy utolsó előttit. Ha lenne egy fotel most biztos elégedetten hátra dőlne, azzal a tudattal, hogy ezt is megtanítottam a jó modorra. Na de engem sem kell félteni, megtanulom én a leckét, és tudom is hogy igaza van, de alig várom hogy készpénzzel fizessen, és a nyolcezer nyolcszázhatvanöt forintot, a legapróbb címletekben számolom le neki. Tizenhat darab ötszázas, nyolc darab százas, hat darab tízes, és a hab a tortán az egy darab ötös. Látom rajt, hogy szívinfarktushoz hasonló érzésben van része, és megkönnyebbülök, hogy én is vissza tudtam vágni, aztán rájövök lesüllyedtem az ő szintjére, én sem vagyok jobb nála.
És az utolsó vevő, aki mindezt látta. Ő köszön , én magamba vagyok zuhanva, mert ideges is vagyok, meg csalódott is, az végett hogy az emberek milyenek lettek. Ez a néni is csak csóválja a fejét mikor elköszön. Már-már azt hinném milyen együtt érző, de aztán csak annyit kérdez, milyen viselkedés ez? De választ nem is vár, mozdulatain a sértettség látszik és siet ki a szatyraival a boltból.
Nos ez egy nagyszerű születésnap volt, megtanultam, hogy mi emberek mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, mennyire függ a mi viselkedésünk másokétól, és hogy a boldogság még ha nagyon akarjuk is egy perc alatt köddé válhat. De majd holnap, senki nem fogja a mosolyt letörölni az arcomról, ebben biztos vagyok, mert holnap szabadnapos leszek és megyek vásárolni.
(A vásárló elvárja az eladótól, hogy udvarias kiszolgálást kapjon, de a vevő elfelejt udvarias lenni, akkor miből gondolja, hogy vele mint hímes tojással kéne bánni? Emberek vagyunk, kicsit jobban oda kéne figyelnünk arra, kit, mivel taszítunk a fásultságba. Az érem másik oldalát is meg kell nézni, hogy az eladó nap mint nap milyen atrocitásokon megy keresztül és ha átéltük a helyzetét, csak utána ítélkezni és pálcát törni a feje fölött. )
A cikket írta: dana29
Hozzászólások
időrendi sorrend
A dekoratív külső többet számít, mint a tapasztalat, és a profizmus..
Néhol... remek munkaterületen is látom, pl. vevőszolgálat, hogy unottan végzik a munkájukat, amikor hálásnak kellene lenniük, hogy van munkájuk, a mai világban, és remek munkájuk, amit mások megirigyelhetnek, mégis unott, egy mosolyra sem telik, köszönni is alig tud, a munkája, a vevő meg alig érdekli.. Az ilyen ember miért nem adja át a munkahelyét olyannak, aki örömmel lenne ott, és tudna mosolyogni is?
Lehet, hogy akkor meg sírna, hogy nincs munkája..
Másnak is van gondja, de mégis tud mosolyogni bárkinek..
Ez annyira valóságos téma, és életszerű, hogy minél több helyre kellene feltenni, tanulságként azoknak, akik nem tudnak örülni annak, hogy van még hová menniük pénzt keresni..
Szia Dana!
Engem imádnak a pénztárosok. Mindig jókedvre derítem őket. Már azzal, hogy kezdetnek oda súgom nekik, hogy nagyon finoman ütögessék be az árakat, ne durván, mert akkor sokat kell fizetnem! :-)
A végén pedig, - mert mindig nagyobb összeg jön ki a végén, mint amire én számítottam -, megkérdezem, hogy bele tetszett ütni a dátumot is?
Ha előttem lévő vásárló csak pár ezer forintot fizet, akkor is szoktam szólni a pénztárosnak, hogy ne vacakoljon, gyorsítsunk, nekem is megfelel az az a összeg, amit az előttem lévő fizetett.
A monoton munkájukat ezzel mindig fel tudom dobni egy kicsit. Ezért szeretnek engem!
pusz
Juli
A vicces vevőket mi is szeretjük, szerencsére többen vannak, mint a mufurcok.
Vásárlóként én is próbálok vicces és kedves lenni, és amit én nagyon szeretek az, ha köszönés után szép napot kívánok, és mosolygok. Ettől kicsit új erőre kapnak a pénztárosok, magamról tudom :) Teljes mértékben igazad van hogy monoton munka, és egy kis kedvességgel sokat segítesz. Mindig maradj is ilyen!
puszi Dana
Engem imádnak a pénztárosok. Mindig jókedvre derítem őket. Már azzal, hogy kezdetnek oda súgom nekik, hogy nagyon finoman ütögessék be az árakat, ne durván, mert akkor sokat kell fizetnem! :-)
A végén pedig, - mert mindig nagyobb összeg jön ki a végén, mint amire én számítottam -, megkérdezem, hogy bele tetszett ütni a dátumot is?
Ha előttem lévő vásárló csak pár ezer forintot fizet, akkor is szoktam szólni a pénztárosnak, hogy ne vacakoljon, gyorsítsunk, nekem is megfelel az az a összeg, amit az előttem lévő fizetett.
A monoton munkájukat ezzel mindig fel tudom dobni egy kicsit. Ezért szeretnek engem!
pusz
Juli
Lehet, hogy akkor meg sírna, hogy nincs munkája..
Másnak is van gondja, de mégis tud mosolyogni bárkinek..
Ez annyira valóságos téma, és életszerű, hogy minél több helyre kellene feltenni, tanulságként azoknak, akik nem tudnak örülni annak, hogy van még hová menniük pénzt keresni..
Kedves Dana!
Tetszett a cikked, én régebben egy fagyizóban dolgoztam, bizony, ott is volt olyan, akinek nem tudtál a kedvére tenni. Csak sajnos, nem húzhattam a fagyis tégelyt a fejére, mert a vevőnek-ahogy írtad is- mindig igaza van.
Pussz,
Tündér
Örülök, hogy tetszett a cikkem, remélem nem sértő a vevőkre nézve :)
Csak azt akartam megmutatni, hogy nem azért vagyunk néha mogorvák, mert ilyennek születtünk, hanem mert a sérelmek miatt, nem tudunk mindig mosolyogni. Meg "nem húzhatjuk a fagyis tégelyt a fejükre", amikor már teljesen ki vagyunk akadva :) .
pusza
Dana
Tetszett a cikked, én régebben egy fagyizóban dolgoztam, bizony, ott is volt olyan, akinek nem tudtál a kedvére tenni. Csak sajnos, nem húzhattam a fagyis tégelyt a fejére, mert a vevőnek-ahogy írtad is- mindig igaza van.
Pussz,
Tündér
Hát igen. Ebben a történetben túl sok a rossz. Gyakran álldogálok pénztáraknál de ilyen esetekkel csak elvétve szoktam találkozni de ha igen, akkor nem tudok hallgatni hanem megvédem a pénztárost. Menjen a fenébe a hülye ember. Ne egy üzletben adja ki a haragját. Volt már olyan hogy egy pasi fejére ráhúztam a tescos zacskót mert elküldte az anyjába a tanulólányt. Ne félj gyorsan elhúzta onnan a belét.
Viszont ezek szerint, te vagy a pénztárosok védőszentje :))
Köszönjük.
Kedves Dana!
Sajnos, frusztráltak az emberek, még a mosolyt is sajnálják másoktól, pedig az nem kerül pénzbe.
Ne vedd zokon, nyugodtan, kedvesen beszélj velük, ahogyan megszoktad, akkor talán ők is kedvesebbek lesznek.
Üdv: Yolla
Szerencsére ez egy nagyon szélsőséges meglátás, hogy ilyen egy nap. Rengeteg mosolygós vásárló van, akik felvidítanak, nélkülük, már nem ezt a szakmát űzném :))))))
Üdv Dana
Sajnos, frusztráltak az emberek, még a mosolyt is sajnálják másoktól, pedig az nem kerül pénzbe.
Ne vedd zokon, nyugodtan, kedvesen beszélj velük, ahogyan megszoktad, akkor talán ők is kedvesebbek lesznek.
Üdv: Yolla