Iszapbirkózás

Látogatók száma: 58

Ha valaki azt mondja a tízéves koromban, hogy húsz év múlva Kovács Györgyként, elvált apaként, kétfrontos harcot kell vívnom, egyrészt a kisfiam láthatásáért, másrészt a megélhetésemért, akkor összeráncolom a homlokom és nem is értem, miről van szó, mert velem ilyen nem történhet meg. Ám az emberrel legtöbbször az történik, amire nem is gondol, mert az élet nagy játékos, megpörgeti a rulett kerekét és golyóbisod nem abban a ficakban áll meg, amelyre a tétedet teszed.

Két év egyetemmel, zátonyra futó házassággal, a kisfiam iránt érzett lelkiismeret furdalással és két bőrönddel költözöm Irma nénihez, anyai nagynénémhez, aki fiaként ellát és támogat mindenben, amire szerinte szükségem van. Egy dolog, hogy mos, főz, takarít rám, alkalmazkodik hozzám a saját lakásában, és bár nagyon kedvelem az öreglányt, s kétségtelenül jól esik a gondoskodása, az már más dolog, hogy éppen abban nem tud segítségemre lenni, hogy kikászálódjak a jelenlegi helyzetemből, végre belekezdjek értelmes dolgokba, ahelyett, hogy sodródom az időfolyamban. Telnek a napok, edzésekre játok, tanítom a kezdő karatés csoportokat, melyekért kapok némi aprópénzt, ami kiegészíti a munkanélküli segélyemet, esténként pedig böngészem az álláshirdetéseket, s gondosan összeállított önéletrajzom mellé motivációs leveleket rögtönözök, összességében mondhatom, hogy iszapbirkózást folytatok önmagammal és a világgal.

Tudom, hogy állandó munkahelyre lenne szükségem, jól fizetőre, mert a gyerektartás összege sem kevés, és végre önálló lakásmegoldásra is gondolnom kellene, nem beszélve arról, hogy szakmát is tanulhatnék. Egyszerre nem megy minden, lépésről lépésre haladjak, mondja Irén néni és kedvesen mosolyog hozzá, mintha a jelen hektikus változásaiban a türelem kiváló erénynek számítana.

Bartos Berci, fekete öves karate bajnok barátom, szinte minden héten felhív, hogy menjek el kidobó embernek valamelyik bárba, mert munkaadója jó pénzt fizet a magamfajtának, ha tudom tartani a számat és gyorsan intézem a dolgom. Ezzel nem lenne baj, de ahogyan ismerem magam, előbb, utóbb visszatérnék a húszéves önmagamhoz, és vonzana az éjszakai élet rosszabbik oldala, melyet egyszer már próbáltam, azért tartok itt, ahol vagyok.

Munkanélküliként kiközvetít a hivatal a közlekedési céghez jegyellenőrnek, amely nem a legszimpatikusabb megoldás, de arra jó, hogy egy ideig legyen munkahelyem. Az egyhetes felkészítő tanfolyam alatt kiderül rólam, hogy az IQ-m többszöröse, mint a cég sok vezető munkatársának, ezért magához szólít a személyzetis, hátha sikerül meggyőznie, vállaljak komolyabb beosztást, és biztosít arról is, a továbbtanulásomat is támogatnák. Időt kérek, egy fél évet, had ismerjem meg a céget, utána térjünk vissza a lehetőségekre. Elfogadja, még tetszik is neki, mert nem tudja, hogy mi áll válaszom mögött. Szeretném befejezni az évet a tanítványaimmal, és komolyabb állás betöltésénél erre nem lenne lehetőségem.

A késő esti és a hajnali időpontokra kérem a beosztásomat, és meg is kapom, Lánczi Jani párommal együtt. Jani alacsony, szótlan, vékonydongájú, korombeli fiatalember, éppen ezért hórihorgas alakommal úgy mutatunk egymás mellett, mint Zulu és Guru.
Irma néni csomagol nekem négy szendvicset, kis termoszban teát is ad hozzá, mert sem éhezni, sem szomjazni nem szabad munka közben, mondja, miközben két almát a csap alá tart, hogy jól megmossa, utána papírtörlővel megszárítsa és azokat is a menázsimhoz tegye.

Munkakezdés előtt egy órával útnak indulok, legalább sétálok egy nagyot. Ez arra is jó, hogy megzabolázzam a gondolataimat. Berci fiam lassan ötéves lesz, ideje többet foglalkoznom vele, elvégre ebben a korban már szüksége lehet az apai mintára. Lesz időm, és ami a lényeg, pénzem is arra, hogy megmutassam neki, milyen is a világ férfi szemmel. Kiélvezhette a nők kényeztetését, mert feleségem és anyósom, Irma nénivel egyetemben minden kívánságát lesik, s teljesítik is szolgai módon, anélkül, hogy Bercinek bármit kellene tennie ezért, hogy kiérdemelje azokat. Ráadásul egyszálbélű, vékony legényke, ha lány lenne, azt mondhatnám, penészvirág. Ideje levinnem a kezdő csoportomba, hátha a testmozgás jót tenne neki.

Hetente két napot építőanyag kereskedő barátomnak fuvarozok, aki nem ad rakodót mellém, ám jól megfizet, nekem pedig kell a kondimhoz a fizikai munka. Szegény Irma néni félt, hogy egyszer megemelem magam, vagy baleset ér, hiába mondom neki, hogy óvatos vagyok. Egyébként nem fogad el tőlem egyetlen fillért sem, ezért hetente egyszer elmegyek a piacra és bevásárolom az egy heti élelmünket, húsokat, zöldségeket, gyümölcsöt, cukrot, lisztet, tojást, felvágottat, kávét, havonta egyszer pedig valamelyik multinál megveszem a háztartáshoz szükséges egyéb dolgokat, többek között mosóport, szappant, habfürdőt, papírtörlőt, mosogatószert, szőnyegtisztítót, WC papírt és tisztítót, fogkrémet, öblítőt, és kedvenc édességéből egy nagy dobozzal. Neki csak tejet, kenyeret és fűszereket kell vennie, azt is csak azért, hogy kimozduljon otthonról.

Csörög a mobilom, Lánczi Jani hív, hogy igyekezzek, mert vár a buszvégállomáson, lefőtt a kávé, és beszállt a nevemben is a kávéfőzésbe, mert a nélkül nem bírjuk az éjszakai menetet. Villamosra szállok, mert ha gyalog megyek, akkor bizony teljesen kihűl a kávém, mire odaérek.

Négy sofőrrel kávézgat Jani, akikkel lekezelek és bemutatkozom nekik.
- Miért nem állsz buszsofőrnek? – kérdi az egyik, miután végignéz rajtam – Látom benned a lehetőséget! – nevet és kimutatja hófehér szabályos fogsorát. – Még meggondolhatod magad! Hanem a kávéd már langyos, tedd be a mikróba! Tedd csak le a cuccodat, itt nem lopják el, az biztos. Velem jöttök, kétórás a fordulónk. Utána húsz percetek lesz és Gézával mentek.

Miközben iszogatom a forró kávét, Józsi elhadarja, hogy mire vigyázzunk, főleg a diszkókból kapatosan hazatartó fiatalok esetében.
- A külvárosba tartó éjszakai járatokon vagy megöl az unalom, mert kevés az utas, az is alszik, vagy az italtól megerősödött, kötekedő társaságot kell leszerelni, mielőtt garázdálkodni kezdenek. Rájuk különösen vigyázzatok, mert előveszik a pillangókést, és a végén még feljelentenek benneteket a főnökségnél, hogy kötekedtetek velük.
Rám néz Jani, szemében döbbenetet látok.
- Nem lesz baj, észnél leszünk! – nyugtatom mindkettőjüket, anélkül, hogy szóba hoznám sportoló múltamat.

Két óra alatt annyi büntetést kiszabunk, amennyi kiteszi egyikünk félhavi bérét. Látom Janin, hogy kezd megnyugodni, nem is olyan nehéz ez a munka. Váltás van, most ideje vacsorázni. Megosztom Janival a szendvicseimet, mert látom, hogy nem hozott semmit. Még jó, hogy eszembe jut, tartozom neki a kávé árával, amit megfizetek gyorsan, mielőtt végképp elfelejteném.

Hálás a szendvicsért. Beszélgetünk és kiderül, hogy három gyerek édesapja, a legkisebb féléves, a legnagyobb meg nyolcadikos. Kőműves a szakmája, és lassan nyolc hónapja nincs munkája.
- Tudod, Gyuri – kezdi monológját -, már ott tartottam, hogy eladjuk a panellakásunkat, és annak az árából veszünk valahol az Alföldön egy házat, állítólag kétmillióért már háromszobás komfortosat kapni, maradna vagy nyolcmilliónk, abból eléldegélnénk vagy négy évig. Nem mindegy, hol vagy munkanélküli. Itt, a fővárosban drága az élet. Elvállalnék minden munkát, jó kőműves vagyok. De a feleségem maradni akar, a gyerekek miatt, hogy itt jobbak az iskolák. Nem vitatom, de nem lesz miből megélnünk. Keserves ez, bárhonnan nézem. Építész technikus vagyok, leérettségiztem, majd elvégeztem a szakmunkásképzőt is, hogy ne tudjanak átvágni a melósok.
Látom szemében a jövőtől való rettegést, a kilátástalanságot, és legszívesebben hátba vágnám, fel a fejjel Janikám! Ez a biztatás nem csupán neki szólna, de magamnak is, mert pontosan tudom, hogy mindkettőnk számára átmeneti állapot a jegyellenőrzés, mi ennél többre vagyunk hivatottak. Az lenne az igazi, ha befejezném az egyetemet és házakat terveznék, melyeket Jani barátom megépítene, és gyönyörködhetnének az emberek alkotásainkban. Ehhez persze az kevés, hogy befejezzem az egyetemet, az is kell, hogy legyenek megrendelők, akiknek pénzük is van az építkezéshez.

Kapunk egy telefont, hogy átvezényelnek bennünket a pestlőrinci éjszakai járatra, menjünk el a szolgálati busszal a végállomásra.
Felmelegedtünk a szolgálati irodában, nem esik jól kimenni a buszhoz, melynek vezetője Harmat Imre, aki örül a jelenlétünknek.
Leülünk a busz végében, onnan látni a teljes utasteret és javaslom Janinak, hogy fejben kezdjük el megtervezni az álomházat, a két szülő, két gyerek átlagos család számára. Örül újdonsült barátom, hogy az agytornával lekötjük figyelmünket, s nem unatkozunk az úton. Sofőr kollégánk beállítja a feliratot: szolgálati járat és hátraballag hozzánk:
- Fiúk, jó, ha tudjátok, hogy általában felveszem az utasokat, ha ott dideregnek valamelyik megállóban. Öt perc múlva indulunk!

Szépen alakul a ház projekt, miközben rájövök, hogy Jani sokkal többet tud nálam, és élvezem a beszélgetést. Jani lelkesen magyarázza, hogy a különböző technológiai megoldások milyen következményekkel járhatnak, arca kipirul és hadar, mintha egyszerre akarna mindent elmondani nekem, akiről feltételezi, hogy elméleti ismereteimet gyakorlati tapasztalataival szükséges kiegészítenie. Jót mulatok magamban, mit szólna, ha tudná, hogy az építőmérnök szakmából legfeljebb az é betűig jutottam el.

Egykedvűen araszol a busz a néptelen fővárosi utcákon. Meglepődök, amikor fél óra múltán megáll az egyik megállónál és felveszünk egy ötfős csoportot, melynek tagjai józannak nem mondhatók. Nevetgélnek, leülnek és körbejáratják a fél üveg italt.
Úgy teszünk, mintha nem törődnénk velük, hiszen mi is voltunk fiatalok, csak ösztönösen elhallgatunk. Mennyivel másabb kívülállóként figyelni egy illuminált társaságot. A fiatalok a húszas éveik elején járhatnak, és úgy érzem, mintha kicsit nekünk produkálnák magukat.
- Hé, Jakus, szólj a pilótának, hogy álljon meg a Jámbor utca sarkán… nincsenek otthon az őseim… gyertek fel, kajálunk valamit…

A megszólított magas, kopaszra nyírt fiatalember, feltápászkodik, dülöngélve elindul a sofőrfülkéhez, odaérve megzörgeti az ajtaját és elbődül:
- Hé, te köcsög… állj már meg a Jámbor utcánál… ott akarunk leszállni!

Harmat Imre belenéz a belső visszapillantóba, de nem reagál a felszólításra. A kopasz türelmetlenül veri öklével a vezetőfülke ajtaját, melyet belülről magára zárt.
- Gyertek, fiúk, szedjük ki a köcsögöt…- buzdítja a többieket a nyiszlett, ám részeg fiú.
Felkerekedik a társaság és pár pillanat múlva ott tolonganak valamennyien a sofőrfülke körül.

Imre megállítja a buszt, kinyitja az ajtót és felkéri a társaságot, hogy szálljanak le. Ez csak olaj a tűzre. Egymásra nézünk Janival és elindulunk a garázda fiatalokhoz. Jegyeket, bérleteket kérünk és végig sem tudjuk mondani mondandónkat, egy kar kinyúl a tömegből és orrba akar bokszolni. Pillanatok alatt az utcára lökdössük a társaságot, nem is tudtam, hogy Jani barátom sem ijed meg az árnyékától. Vissza akarunk szállni a buszra, amikor hátulról valaki fejbe vág. Megfordulok és ösztönösen védekezem. Már a testi épségemet védem, elönt a düh, és csak akkor száll el, amikor az ötfős társaság valamennyi tagja közelebbi kapcsolatba kerül a járdával.
- Gyertek, szálljatok fel gyorsan! – kiált utánunk Harmat Imre és a végállomásig már meg sem állunk.

A végállomáson lévő konténer pihenőben iszunk egy kávét és Imre halkan megszólal:
- Köszönöm, fiúk. Bármi történik, mi nem álltunk meg útközben.
Egy óra múlva elindulunk visszafelé, immár menetrend szerinti járatként. Tesszük a dolgunkat, két megállónként leszállunk, megvárjuk a következő buszt, azzal megyünk tovább. Reggel hétre érünk a végállomásra, amely előtt a járdán rendőrautó parkol.

A busz zajára kijön egy sofőr kolléga és mellénk érve halkan odaszól nekünk:
- Várnak benneteket a rendőrök, azt mondjátok, amiben Imrével megállapodtatok.
Azt mondjuk, az irodában is és a rendőrségen is, mert bevisznek bennünket a járőrök, ahol már ott toporog az öt fiatalból kettő, egyikük a kopasz barátunk. Rájuk sem nézünk, hiszen nem ismerjük őket, csak ők tesznek úgy, mintha ismernének bennünket.
Janit másik irodába kísérik, de még van annyi időnk, hogy összenézzünk. Tudom, hogy egyformát fogunk hazudni.

Egy órát várakoztatnak bennünket, mire megérkezik Dr. Gombás Gábor, a nyugdíj előtt álló jogtanácsos, aki érti a dolgát. Először Janit hallgatják meg, aki ecseteli a házépítési projektünket, és természetesen a busz nem állt meg útközben.

Rám kerül a sor. Ugyanaz a rendőrtiszt a kihallgató, aki Janinál volt. Automatikusan válaszolgatok a kérdéseire, s közben azon töröm a fejem, hogy honnan olyan ismerős. Végre beugrik, hogy egyetemista koromban az egyik társaságunkhoz tartozó leányzónak csapja a szelet és mi magunk is sok éjszakát átdorbézolunk.

Délelőtt tíz óra, mire végre a kihallgatási jegyzőkönyvet aláírjuk. A két feljelentő fiatalembernek hűlt helye.
Gombás doktor meghív egy kávéra, amelyet a folyosón lévő automatából abszolvál.
- Megérdemli, fiam! – nyugtázza, és arrébb megy, mert valakivel mobilon beszél.
Álldogálok magányosan, mint egy elhagyott kisfiú, amikor kijön a kihallgató tiszt is inni egy kávét. Kapucsínót iszik.
- Jól sejtem, hogy még mindig karatézol? – kérdezi foga között szűrve a szót.
- Igen – sóhajtom, s arra gondolok, hogy lebuktam.
- Tudod kikkel akasztottál bajszot? A lőrinci éjszaka fenegyerekeivel. Régóta keressük őket – teszi hozzá és otthagy.

Gombás doktorral együtt megyünk a buszmegállóba.
- Fiatalember, ennek még következményei lesznek! Egy hónappal meghosszabbítja a munkáltató a próbaidejüket. Becsüljék meg magukat!

Irma néni izgatottan fogad:
- Jaj, kisfiam, azt hittem, már valami baj történt veled! Eredj, fürödj meg, addigra kész lesz az ebéd, gulyásleves palacsintával. Utána pihenned kell, olyan nyúzott vagy!

Kinyújtózom a kádban, jól esik ellazulni a meleg vízben. Arra gondolok, hogy fél ötkor edzésem lesz, hattól edzést tartok és nyolckor munkába kell állnom.
- Gyurikám – kopogtat a fürdőszoba ajtón Irma néni, - telefonon keres egy bizonyos Lánczi Jani barátod! Mit mondjak neki?
- Majd visszahívom!

Lehunyom a szemem, és megjelenik előttem a Janival tervezett ház. Nem, nem úgy lesz! Azért sem cirkófűtésű lesz a ház, hanem napelemekkel tervezzük, az adja majd a világítást és a fűtést is. Legalább képzeletünkben legyen természetbarát!

Ebéd közben Irma néni megkérdezi, miért hoztam vissza az almákat.

- Nem volt időm megenni! - vágom rá kapásból a választ.
- Márpedig meg kell enned, mert szükséged van a vitaminra! - riposztol.

Mélyen a tányérom fölé hajolok, hogy ne lássa, mennyire jól esik a gondoskodása, még akkor is, ha néha úgy bánik velem, mint egy kisgyerekkel.

A cikket írta: Yolla

támogatóink