újabb események régebbi események további események
16:16
Anyu módosította a cikkét
19:05
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
19:01
zsoltne.eva új bejegyzést írt a naplójába
18:45
D Klári új cikket töltött fel
18:41
D Klári új bejegyzést írt a naplójába
12:27
Anyu új cikket töltött fel
20:34
Yolla új cikket töltött fel
16:13
Anyu új cikket töltött fel
15:04
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
23:08
L. Alexa módosította a cikkét
23:07
L. Alexa új cikket töltött fel
22:38
Új cikk került fel a weboldalra
22:36
Új cikk került fel a weboldalra
22:03
Ilona módosította a cikkét
21:53
Ilona új cikket töltött fel
21:34
Yolla új cikket töltött fel
19:59
L. Alexa új cikket töltött fel
16:09
Yolla válaszolt egy szavazásra
14:26
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
10:37
Yolla új cikket töltött fel

Zsákemberek

2011. május 31. - Látogatók száma: 78

Az eszmélet úgy talált rám ezen a rideg februári reggelen, mint ahogy, az ugró ejtőernyős száll, miután kinyitja a hátára övezett zuhanást fékező ballont. Még sokáig lebegtem a földet érésig, majd sokáig nem éreztem a biztos tudatot álom és ébrenlét között. Nem volt miben megkapaszkodni, csak ültem az ágyon, nyomasztó álmomtól terhelten, felidézve újra a riasztó képeket. Mitől ijedtem meg annyira, hogy bőrömön gyöngyöket vet a veríték és agyam képtelen magához térni?
Az álom emléke félelmet simított a reggelbe. Zsákszerű lények, akik az álom irreális szűrőjén nézve emberekként léteztek, köztük én is csupán egy zsák vagyok. Hogy, ki, mikor és mivel töltötte meg ezeket a zsákvászonból szőtt laza batyukat – akik velem együtt éltek – már nem volt egészen világos. A zsákok interaktív módon töltekeztek, leginkább önmagukból rámolva át a felesleget abba a zsákba, ami legközelebb állt hozzájuk. Még bennem rekedt érzéssel tapintottam zsáklényem apró szitáin kihulló nedveket, csúszós- híg folyadékelemeket, miket bőröm szövése megtartani képtelen volt. Majd a nekem legszimpatikusabbnak tűnő zsákból kő-nehéz éles, és szúrós dolgok kerültek belém, széthasítva zsáklényem rostjait, miközben egy halott zsák felé igyekeztem. Itt ért a rémült felébredés, ami tétován próbált reális konzekvenciákat gyúrni magának az álombeli élményből.
Mindhiába. Mindenesetre nem kezdődött jól ez a nap. Baljós előjelnek vettem, valamiféle figyelmeztetésnek, ami az óvatosság és a jól meggondolt cselekvés felé terelt.
Minden lépésemet kontrolláltam a hó alatt meghúzódó jégtáblák miatt és erősen figyeltem az állomáson is, majd később, Pesten a jelzőlámpáknál. Időben beértem a rendelőbe minden baj nélkül. A főnököm még bent se volt. Késik, mint minden napon. Már fel se hív miatta.
Megnyugodva és derűsen fogadtam a rám váró betegeket, türelmesen hallgattam panaszaikat, miközben kis kalapkán át töltöttem csövekbe a vákuum által leszívott vérüket.
Gyorsan elszállt a délelőtt, pillanatot sem hagyva nyitva előttem egyéb gondolatokra, mint a betegek és azok gondjai. Még a kávémat is a főnök készítette, míg én két táppénzes lap és napló vezetésével bíbelődtem. Egészen meglepett, hogy szinte két év után először sikerült olyan arányban adagolnia nes- kávémhoz a vizet, ahogyan azt én szeretem. Elismerő pillantáson kívül másra nem jutott az időből, hiszen benyitott a következő beteg.
Végül, csak legyűrtük, és mögénk került a műszak. Elpakolászva készülődtem, lélekben már otthon járva, tervezgetve a holnapot és minden mást, ami benne lehet.
– Szeretnék beszélni magával – szólt a doktornő.
Nem volt fenyegetés a hangjában, mégis rossz érzés lepett meg. Leültem.
– Már ősz óta gondolkodom rajta és most eldöntöttem. Itt van a papír a közös megegyezésről, írja alá!
Értetlenül néztem rá.
– Tessék?
– Itt van, olvassa!
Olvastam. Szemem szaladt a száraz betűkön, semmit nem fogva fel, csak a kardinális pontot. Közös megegyezéssel a munkaviszony azonnal megszűnik.
– De miért?
Ideges lett, össze-vissza járkált a rendelőben.
Istenem! A zsákok! Ugyan, mit fog az övéből most az enyémbe nyomni? – rémlett fel az álmom.
Már nem érdekelt mit fog, vagy mit akarna mondani. Szerettem. A szeretettel átfoncsorozott szemüveg nem lát hibát, jellemtorzulást, nem lát semmit, csak amit a lencse átereszt. És most leverte orromról a szemüveget, ott állt pőrén a tekintetem előtt, dadogva blőd kifogásokat.
– Ha azt akarja, aláírom – vettem a tollat, írtam a nevem, mint valami gép. Már ott kanyargott az irat alján a tudomásulvételem, mikor megszólalt.
– Mert, ha nem írja alá, akkor rendkívüli felmondással küldöm el és felsorolok megfelelő indokokat.
Ránéztem. Tudtam, hogy nem létezik ilyen indok és azt is tudtam, hogy ha ez a mondat egy fél perccel korábban érkezik, nem írom alá. Még beszélt, de már nem hallottam mit. Felvettem a kabátom, a táskám, köszöntem és becsuktam magam mögött az ajtót.
Letaglózva a csalódástól, még fel se fogtam, hogy ettől a perctől nincs munkám. Nincs holnap, illetve a holnapokból elrántották előlem Vágó néni ráncos, kedves arcát, Tóth bácsi kisfiús mosolyát. Nem kell hajnalban becsöngetnem dohos-kelkáposzta szagú házak kapuján, hogy lakóikon segítsek gyógyszerrel, injekcióval, mosollyal vagy cirógatással. Nem lesznek recepthordások délután és sebkötözések, inzulin-adagolások, nem lesz semmi.
Nem tudom hogyan kerültem egy buszra, de kétségtelenül rajta voltam a troli helyett, amivel évek óta jártam. Álltam ott, magasan kapaszkodva a nem tudom hányas buszon, ami nem tudom hová tart. Ősz óta. Ősz óta. Soha nem szólt, nem mondott semmit, még tegnap este is kivitt műszak után kocsival az állomásra. Mi történt ősszel? Úristen. Mi volt akkor? Agyamban lázasan lapozva vissza az időben, csak a bizonyságért, a valóság vékonyka fonaláért. Csak tudnám!
Hirtelen sikoltás és nyüzsgés támadt körülöttem a buszon. Már rájöttem, hogy nem itt kéne lennem és megnyomtam a leszállásjelzőt. De nem szálltam le mégse.
Egy nő feküdt a busz padozatán, ahogy visszanéztem. Hosszú, barna hajáról legurult a piros sapka. Háromszög alakú arca rezzenéstelen nyugalomban, a csukott pilláival megijesztett.
Fölé hajolva, megemeltem a szemhéját és belém nyilallt a felismerés a mozdulatlan pupillák láttán. Meghalt.
Az nem lehet! – futott a sebes gondolat, amíg téptem szét a kabátját, s egy gomb messzire ugrott. Nem érdekelt. Talán, annyi idős lehet, mint én.
Kardigán szét, pulóver fel. Hatalmas ütést mértem a szívére, néztem a hasát, lélegzik-e.
Ősz óta. Ősz óta. Ősz óta. Lüktetett bennem az indulat.
– Valaki hívjon mentőt! Talán szívroham – szóltam teljesen idegennek tűnő hangon, mielőtt a nő vékony kendőjét az arca elé húztam, az orrára.
Befúvás, ahogy tanultam, ahogy a sebészeten számtalanszor csináltam már. Nem hagyhatom elmenni. Nem hagyhatom.
Fejét hátrahajtottam. Mintha hangot adott volna. Nyilván, csak én hallom. Most ér hozzám az utasok pánikja is, többen az ülésre akarják emelni. Nem engedem.
Nincs pulzus, nincs pupilla-reflex, nincs semmi. Akár az én holnapom…
De neki, kell, hogy holnapja legyen! Már nem befújok az orrán át, hanem a mellkasát nyomom. Ütemesen, erősen. Izzadok a kabátomban, táskám a sáros-latyakos busz alján hever. Fáradok, de csupa nyugdíjas van körülöttem, most látom, ahogy felpillantok és kitapintom a carotist. A nő fibrillál. Elnyomható, kis gyenge pulzálást érzek. Folytatnom kell, ha beledöglök is!
A hasán látom, hogy újra van légzés, de ő maga nagyon távolra került már, egyedül nem fogom bírni… Csak jönne a mentő! Távolról hallom végre a szirénát, jönnek. A busz áll, fogalmam sincs, hol vagyok és mióta tornázom már a nő mellkasán. Megnézem újra a pupilláját. Ahogy emelem a szemhéját, látom, hogy barna szeme van, írisze él és pupillája szűkül, ahogy a fény rávetül. A mentősök rohannak, emelik, viszik.
Pólóm a hátamra tapadva csurom víz, fölötte pulóverek is vannak és kabát. Szinte rosszul vagyok a hőségtől. Kint mínusz van. Karomra terített kabátommal hűsölve lihegek kint az utcán, törölgetem a táskám papír zsebkendővel, miközben a mentősök dolgoznak.
Defibrillátor. Kiütik. Kiütik újra. Sikerül végre, infundálják, emelik, tolják a kocsiba. Kissé megnyugszom. A mentőorvos néz rám. Szerencsétlen látvány lehetek. Úgy is érzem magam. Aztán odajön hozzám, kezét nyújtja és elköszön.
Nem tudom, hol vagyok, és ettől pánik vesz erőt rajtam. A sziréna egyre halkuló visítása vibrál az agyamban, amikor elindulok visszafelé gyalog, hátha ismerős útszakaszra bukkanok, ahonnan már megtalálom a pályaudvart és hazatalálhatok. Nagy sokára fedezem fel az Andrássy utat, miközben izgatottságom enyhül, mint száradó pólóm tapadása is a hátamon.
Gondolataimban ismét az elmúlt őszt kutatva egyszer csak rájövök. A szélhámos. Igen. Az lehet, semmi más racionális ok nincs. A kapzsiság hatalmas ereje, ahogy benyalt szöveg után kifizetett nyolcvanhét ezer forintot előttem valakinek. Még papírt se kért róla, pedig szóltam neki. Mégis elengedte a pénzt, ragaszkodva a hithez, hogy pár óra múltán LCD tévéje lesz, és tűzhelye, számítógép és mindez csupán negyed áron. Kínos volt a felismerés, ahogy a szélhámos kilépett, azonnal tudtam. Ezt az én számlámra fogja írni. Aztán mondta is. Karácsonykor ne számítsak jutalomra, elvitte a „vállalkozó”.
A szélhámos lenne az ok, aki ekkora összeget kiénekelt belőle fél óra alatt előttem?
Hirtelen agyamba villannak a mondatok, azok, amiket azelőtt szórt elém, mielőtt kiléptem az ajtaján.
– Én komolyan örülök, hogy ír. Legalább most írhat! Itt úgysem olyan lelkes, mint a kiadóban.
Istenem! Ősszel volt az is, amikor elkértem magam tőle dedikálás miatt. Elengedett.
Írhatok. Valóban. Ha tudnék! A hetek villámsebességgel rohannak mögém, észre se veszem, hogy már túléltem egy hónapot munka nélkül. Jelez a mobiltelefonom, a volt munkatársnőm keres. Ugyan, mit akarhat?
– Képzeld, a volt főnököd itt hagyta az egész parxist. Elment egy jól fizető állásba, és most az összes betege itt van orvos nélkül. Legalább te lennél!... – hadarja. De nem vagyok, viszont kezdem érteni a helyzetet. Legalább, kutakodnom nem kell tovább a miértekért.
Kedvem szegetten rányitok végre a gépre hat hét után. Az Iwiw-re tévedve levelet találok. Nahát!
„ Harminc éve kereslek, végre rád találtam! Találkoznunk kell! Írj!” Olvasom. A feladó, gyerekkori barátnőm, azonnal válaszolok. Címet, telefonszámot írok. Örülök.
Elküldöm a választ, mielőtt rányitok az oldalára. Kép is van, kinagyíttatom.
Barna, hosszú hajú nő mosolyog a képen, háromszög alakú arcából barna szemek néznek rám.
Zsuzsi! Hirtelen lever a víz. Ő az a nő a buszról. Ő a zsákemberek napján feltámasztott nő.

A cikket írta: Zsomwin

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2012. október 5. 09:28
Örültem a Pepitának! :) Köszönöm!
2012. október 3. 21:28
Újraolvasva is, libabőrös leszek. Ilyen nincs, és mégis van! :)
2012. január 12. 18:04
Ó, hát megtisztel! Köszönöm!!
Örülök, ha tetszett, nekem nem ez a kedvencem. :)
Szerettem látni, hogy itt járt, igazán megtisztelő a figyelme!
Szeretettel:
Zsomwin
2012. január 12. 16:38
Tisztelt Zsomwin!
Erre csettintettem. Gratulálok, tud Ön jót is!
Bokor
2011. június 7. 00:19

megtekintés Válasz erre: Zsomwin - 2011. június 4. 08:32

De édes két kutty! Köszönöm, hogy olvastad! Üdv.
Zs.

Ők az én kutyusaim, Kriszi és Saffy két kis yorki-baba.

Üdv.

heleenke
2011. június 4. 08:32

megtekintés Válasz erre: heleenke - 2011. június 4. 05:18

Kedves Zsomwin!

Nagyon magávalragadó az írásod, látszik, hogy tapasztalt tollforgató vagy!

Üdvözlettel:

heleenke

De édes két kutty! Köszönöm, hogy olvastad! Üdv.
Zs.
2011. június 4. 08:31

megtekintés Válasz erre: Pumukli56 - 2011. június 3. 18:07

Húú. Kicsit nehéz egyszerre de azért tetszik.Elolvasom mégegyszer.

Az orrod nem nőtt? :))))
Köszönöm!
2011. június 4. 05:18
Kedves Zsomwin!

Nagyon magávalragadó az írásod, látszik, hogy tapasztalt tollforgató vagy!

Üdvözlettel:

heleenke
2011. június 3. 18:07
Húú. Kicsit nehéz egyszerre de azért tetszik.Elolvasom mégegyszer.
2011. május 31. 19:59

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva - 2011. május 31. 19:03

Szia Zsomwin!

Fantasztikusan jól írsz. :-)
Azt hiszem még egyszer el kell olvasnom.

Puszi,
Éva

Szia Éva!
Azért nem olyan fantasztikus ám, ha még egyszer elolvasod, észreveszed (talán) a hibáit is. :) Örültem neked, köszönet!
2011. május 31. 19:57

megtekintés Válasz erre: Black Angel - 2011. május 31. 19:01

Igazán jól sikerült a "bemutatkozás", gratulálok!!!!

Köszönöm a figyelmed! Köszönlek. :)
2011. május 31. 19:03
Szia Zsomwin!

Fantasztikusan jól írsz. :-)
Azt hiszem még egyszer el kell olvasnom.

Puszi,
Éva
2011. május 31. 19:01
Igazán jól sikerült a "bemutatkozás", gratulálok!!!!
2011. május 31. 18:07

megtekintés Válasz erre: - 2011. május 31. 16:15

Ez remek. A tömörsége miatt kissé fárasztó olvasni, de nagyon jól írsz. :-)

Hopp! Igazad van. :) Kellett volna kis szellőzőnyílásokat létrehozni. No, majd legközelebb!
Megtisztelő véleményed köszönöm!
Örülök, hogy olvastál, Kósza Látomás. :)
 
2011. május 31. 16:15
Ez remek. A tömörsége miatt kissé fárasztó olvasni, de nagyon jól írsz. :-)
2011. május 31. 16:15

megtekintés Válasz erre: Zsomwin - 2011. május 31. 16:08

Köszönlek DJ! :) Egyelőre én is csak olvasgatnék még itt. :)

Azt is kell, persze. :)
Jobban meg is ismerjük úgy egymást. Még, ha kitalált történeteket is írunk, csak magunkból jön valahonnan. :)
2011. május 31. 16:08

megtekintés Válasz erre: - 2011. május 31. 15:36

Szia Zs!

Nagyon tetszett, és azt hiszem van egy új olvasód. :)
Kíváncsian várom a következőt!

Puszi! D. J.

Köszönlek DJ! :) Egyelőre én is csak olvasgatnék még itt. :)
 
2011. május 31. 15:36
Szia Zs!

Nagyon tetszett, és azt hiszem van egy új olvasód. :)
Kíváncsian várom a következőt!

Puszi! D. J.
2011. május 31. 14:59
Zsötem! :) A javaslatod értem, de érezni másként érzem. Ami hasít, az fáj is. A simítás pedig nem is mindig érzékelhető, illetve abban az értelemben is használatos, hogy helyez, tesz, igazít...stb.
A figyelmed és a soraid köszönöm!
2011. május 31. 14:33
Izgalmas volt, most már egyenletesebben szuszogom. :))
Izgultam, hogy "meg tudd menteni". :) Akkor is, ha fikció volt, a célját elérte az írásod. Behúzta a figyelmem és felkavart, magával ragadott, elsodort a lendülete.

Egy kis észrevétel, egészen az elejéről:

"Az álom emléke félelmet simított a reggelbe." - mondatodban a "simított" helyett "hasított"-at használnék, mert a félelemhez jobban passzol.
A félelem nem simogat. :)

Zsötem
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: