Telivér

Látogatók száma: 57

Patkányanyuka és meséken nevelkedett csemetéje éppen a szokásos reggeli úszóleckét veszik át a szennyvízcsatorna gusztusos, kávébarna levében, amikor is nesztelenül átsuhan felettük egy denevér. A gyermekpati megbabonázva nézi, majd lelkesen felkiált:

Nézd anyuci Tündér!!!

Telivér

Drakuczy Ferenc, hátát a mohlepte várfalhoz támasztva, komótosan még egy utolsót szippantott a cigarettájából, majd festői ívben elpöckölte. A dohányzás volt az egyetlen rossz szokása, jóllehet tudta, hogy megrövidítheti az életét, de nem érdekelte. Minek is, hiszen a múlt héten koccintottak századik éve tiszteletére. Szép kerek évforduló – éppen száz éve halt meg. De most mintha kicsit jobban lenne. Valami időjárási front okozhatja, anticiklon talán, vagy az ellenkezője.
Bátran támaszkodhatott a vár falához, hisz ez az ő vára volt. Családi örökség. A sötét középkorban, korai és váratlan haláláig, itt éldegélt atyai felmenője, a Drakula grófként is ismert Tepes Laci bácsi, amikor is egy átdorbézolt sötét éjszakán a vacsorával úgy elcsapta a gyomrát, hogy vérmérgezésben elhunyt. Akkoriban a vérmérgezés üzemi balesetnek számított a famíliában.
Laci bácsi áldott jó ember volt, s mint a jókkal oly gyakran megesik, irigyei rossz hírét költötték. Holott az igazság az, hogy az uradalmában szolgálók akár a vérüket is áldozták volna neki. Jó cselekedeteinek híre messzi földre eljutott. Mindig gondoskodott munkában megfáradt parasztjai szórakoztatásáról. A hétvégeken gyakran rendezett falunapokat. Az ünnephez tartozott a kevésbé szorgalmas muzsikok felnégyelése, karóba húzása és egyéb vigasságok. Az effajta pozitív ösztönzést nyugodtan tekinthetjük a modern korban elterjedt prémium előfutárának. Valahogy be kellett tömnie az éhes szemeket. Jól mulattak az emberek, és utána újult erővel kezdtek neki a heti robotnak. Nem zúgolódtak, hiszen tudhatták, hogy egyszer mindenki sorra kerül.
Rosszakarói azt pletykálták róla, hogy vámpír. Ezt a botrányos állítást alátámasztotta az a tény is, hogy látták, midőn megszúrta a kezét egy tövis, és száját a vérző sebre tapasztva kiszívta, nehogy elfertőződjön. (Sok időnek kellett még eltelnie, hogy felfedezzék a tetanuszt.) A későbbiekben, látva, hogy mily hatásos módszer ez a sebfertőződés ellen, merő altruizmusból vállalta e megelőző gyógymód alkalmazását boldog boldogtalannak. Hát ilyen volt a Laci bácsi! A nagy áttörést akkor érte el, amikor már a sebeket is ő okozta.
Közismert volt az is, hogy a vámpírok fáradhatatlan potenciával rendelkeznek. Ám Laci bátyó, sajnálatos módon, a szabályt erősítő kivétel volt. Ennek ellenére nap mint nap szüzek végeláthatatlan sora erőszakoskodott vele. Azonban a család jó hírét és a mundér becsületét védelmezendő, ha ímmel-ámmal is, de helytállt ezen a fronton is. Számtalan gyermeke született, akik felcseperedvén sorra elhagyták az ősi fészket. Nem fűlött a foguk a hagyományok ápolásához. Pályamódosítók lettek, de szerencsére meglelték helyüket az életben. Néhányan közülük az APEH-hoz szegődtek. Mások családi vállalkozásban parkolási társaságot alapítottak, de még az ügyetlenebbje is a BKV-ellenőrségig vitte. Hiába, no, a vér nem válik vízzé!

Ennyit a történelemről – s most itt állunk Drakuczy Ferenccel a vára előtt. Ő tulajdonképpen XIV. Drakula gróf, ám a mai világban kénytelen volt konszolidáltabb nevet felvenni, és mivel drága édesanyja (szül. Vám Piroska), mindig „drakucim”-nak szólította, hát e névre változtatta, némi cézével és ipszilonnal sznobosan díszítve. Kudarcok és sikerek váltogatták egymást halálában, mígnem sikerült egy hamisítatlan kis újkori vámpírbirodalmat felépítenie.
– Kedves Ferenc, meséljen nekünk a kezdetekről – kérlelem.
– Mindig is tudtam, hogy véremben van az üzleti érzék. A családi legendárium szerint dédapáim anno sok kereskedőt vendégül láttak a kastélyukban, így természetes, hogy a kereskedők vére is csörgedezik az ereimben. Az első évben kis vegyeskereskedést nyitottam a vár egyik szegletében. Igazából nem ment az üzlet, ugyanis egész nyáron egyetlen darab hólapátot sem tudtam eladni, és hiába tartottam a hóláncokat is. Télen persze kellett volna mindenkinek, csakhogy nem tudtak feljönni érte. Így aztán csak én koptattam őket. Azon a télen rengeteg hó esett. Mint környzettudatos zöld, mind egy szálig ellapátoltam a havat, és hogy ne szemeteljek, az unalmas téli estéken hógolyókat gyúrtam belőle, hatalmas hűtőszekrényeket szereztem be, és ott tároltam, nehogy kimelegedjenek az enyhüléskor. Nyaranta aztán hatalmas hócsatapartikat rendeztem a szabadban, és mind egy szálig eladtam a hógolyókat. Beindult az üzlet, olcsó alapanyagból kevés ráfordítással szép haszonra tettem szert. Elhatároztam, hogy a haszonból egy igazi hagyományőrző vámpírskanzent létesítek. Először meg kellett szerveznem a folyamatos vérellátást, az itteni sziklák között oly gyakori balesetek miatt, ezért felépítettem egy hemoglóbuszt. Később rendbe hoztam a kastély termeit, amelyeket autentikus emléktárgyakkal rendeztem be.
– Megengedi, vámpír úr, hogy körülnézzek?
– Hogyne, mehetünk is, de ha kérhetem, szólítson inkább Olivérnek, mert inkognitóban vagyok.
Az első terembe lépve rögtön a szemembe ötlik egy hatalmas transzparens, rajta a felirat: ÖNKÉNTES VÉRADÓ ÁLLOMÁS. Az ízlésesen berendezett helyiség falát diszkréten gyászjelentésekkel tapétázták ki. A polcokon piros folyadékkal teli dunsztosüvegek. Nem kérdezek rá, de, gondolom, lekvér van bennük. A következő helyiség olyan, akár egy utazási iroda. A falakon plakátok, szebbnél szebb tájakat ábrázolnak. Itt vannak kiállítva a célszerű úti és kemping vámpírszettek. A turistavámpírok mindig magukkal vitték a koporsójukat, hogy ha bárhol rájuk reggeledett, lepihenhessenek. Van itt erős heveder fogantyúval, korszerűbb lóvontatású, sőt alufelnis 2000-es TDI, csökkentett CO-kibocsátással, abszolút környezetbarát kivitelben.
A következő helyiség a nehéz munkát végző helyi aranyásóknak állít emléket, akik naphosszat derékig vízben állva mosták az aranyat, kitéve magukat a trombózis veszélyének. Így aztán nem csoda, hogy kicsiny bőrszütyőjük többnyire csak vérrögökkel volt tele.
– Tudja – fordul hozzám Olivér –, kialakítottunk egy színháztermet is, ahol rossz idő esetén is megtarthatjuk a karóba húzásokat. Mindent a kedves donorok kedvére teszünk. Sajnos idáig nem találtunk állandó művészeket. Fakírokat kértem fel Indiából szereplésre, ám kiderült, hogy csupán celebek. A cserepeken járás még megy, a szöges ágyon való fekvés is működik, a kardnyelés már egy kicsit döcög, de amikor a karót vertem beléjük, hisztizni kezdtek, hogy fáj. Sok tehetségesnek mutatkozó fellépőnek a felkészületlensége okozta balszerencséjét. A műsor ettől még színvonalas volt, csak hát mindig új nevet kellett írni a szerződésekre.
Lassan végére érek a riportnak, mert már gyülekeznek a vendégek a tárlatvezetéshez, így Drakuczy úrnak nincs rám több ideje. Köszönetet mondok kedvességért, és elbúcsúzom házigazdámtól. Kifelé menet még a kezembe nyom egy zacskót emlékül, és azt kívánja, fogyasszam egészséggel ezt az újabban divatos vámpíreledelt.
Útközben kihasad a zacskó, és vérnarancsok gurulnak szanaszét.