Vissza a kezdetekhez... (1)
Látogatók száma: 48
Túl az otthonalapításon..., nem az óperenciás tengeren. Amikor már semmi sem elég... Vissza a kezdetekhez...
A kötődés egyértelművé vált. Máskülönben hogyan is tudtam volna megvalósítani azt a szeretetteljes invitálását, hogy egy festés-mázolás utáni nagytakarításban részt vegyek otthona szépítésében, amúgy tizenévesen, belecsöppenve a felnőttek akkori világába.
Mi sem volt természetesebb részemről, mint igent mondani és segíteni a nővéremnek.
De ő tudta, vagy nem, hogy másra is vágyom ezen kívül? Hogy szükségét érezze és lehetőleg nem csak az övét, de az enyémet is..., eljutott e a tudatáig? Én voltam a rangidős hugica...
Ki más értette volna meg őt, mint én? Figyeltem rá. A segítségemet kérte, mindenek előtt. Ő nem az volt, aki körüludvarol. Kész tények elé állított. Szinte alig ismertem, nem csak őt, de a világát sem. Én akkor is tudtam viszont, hogy azon túl sok minden összeköt bennünket, és belejátszódhat ebbe. A család kötelez. A testvéri szeretet. Ő vajon szeretett e engem a maga módján, és nemvitás, hogy én őt igen, de ettől több nem történt. Én maradtam, és ő elment a családból, így én lettem a húgaimnak a rangidős nővérkéje. Tizenévesek voltunk...
Második otthona... a belváros, amúgy nem volt az én világom, aki ahhoz szoktam, hogy tól-ig megyek, utazom. A suli és az otthon közötti útszakasz jelentette számomra akkortájt még az egyetlen biztonságot, és amikor végre hazaérkeztem...
Ő ettől térített el. - Van más, és több is ezen kívül - gondolta, amit megtapasztalhatok az alatt a pár nap alatt, amikor kérte, hogy legyek a segítségére a festés-mázolás utáni nagytakarításban...
Számomra akkor kinyílt a világ. Legalábbis a külváros és a belváros közötti különbséget tapasztaltam meg - azt hiszem - idejekorán... Ha egyszer nem szoktattak hozzá, de megtettem a tőlem telhetőt, a kedvéért... El is tévedtem néha-néha..., de erről nem szívesen meséltem.
A hatvanas évek sétatere..., a meszesi külvárostól sok mindenben eltérő világ... A semmi és a valami közötti különbségek megtapasztalása kitárta előttem a lehetőségeket. Nem csak a két busz, a gyorsíró suli és az otthon közötti távolságot jelentette számomra, hanem ettől sokkalta többet. Ismeretlen, idegen emberek kinyitották előttem a világot és idő előtt felnőttem.
Ő nem tudhatta, de én igen, hogy az oda, hozzá vezető út juttatott el számomra nem túl egyszerű megoldások, Észak és Dél felé. Sosem beszéltem neki erről, hogy nem igen vagyok ezen a téren tájékozott, mint ahogy ő szerette volna... Talán, ha akkor, vagy előtte többet törődünk egymással, nem tartottam volna ott, hogy Dél helyett Észak felé fordulok. De ez az időszak szerencsére elmúlt.
(Amiről pedig én beszélni szeretnék, az már a jelen és a múlt közötti sok-sok kihagyott lehetőségek... az évtizedek során rengeteg tapasztalathiányra épült időszak volt ez.)
Azt mondják, ne beszéljünk a régről, inkább a jelenről, hiszen, ami elmúlt az már nem számít. Pedig mindent a világon egyszer az határozott meg. Kinek meddig terjedt a világa. Lehet, ott megrekedtem... és senki sem volt, aki onnan tovább vitt volna, mert mással volt éppen elfoglalva.
Mennyi mindent megtanulhattam volna tőle, alig ismerhettem meg, máris elvitték...
Szinte gyerek fejjel került ő is a felnőttek világába, és rajta keresztül magam is... Már nem láttam belőle többet, mást, mint a nagy pocakját, amikor időnként látogatóba megjelent, egy bundába becsomagolva... Mi voltam én akkor? Még csak egy fruska.
Hol volt már akkor az én nővérem, aki sokáig a példaképem volt, aki egykor mezítláb szaladt le a lépcsőházban beöltözve a ház oldalához, ahol lekapták, és attól kezdve ott virított előttem bekeretezve a falon a fényképe, mint egy szép, hosszú hajú, szőke cigány lány...
https://www.youtube.com/watch?v=D3rEReo10HM
folyt.köv.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Mi hárman voltunk testvérek és a húgommal most, idős fejjel jöttünk rá, hogy nem is ismerjük egymást. A csintalan gyerekkor után, mikor a felnőttéválás ideje lett volna, érettségi után elkerültünk otthonról, ki erre, ki arra. A vér köteléke néha összehozott bennünket, de éltük a magunk életét..Ez most eszembejutott, nemsokkal a húgom halála előtt pont erről beszélgettünk..Szerintem ez másnál is így van..
Várom a folytatást!
Puszi
Szia, Éva!
Mi hárman voltunk testvérek és a húgommal most, idős fejjel jöttünk rá, hogy nem is ismerjük egymást. A csintalan gyerekkor után, mikor a felnőttéválás ideje lett volna, érettségi után elkerültünk otthonról, ki erre, ki arra. A vér köteléke néha összehozott bennünket, de éltük a magunk életét..Ez most eszembejutott, nemsokkal a húgom halála előtt pont erről beszélgettünk..Szerintem ez másnál is így van..
Várom a folytatást!
Puszi
Lesz folytatás, de vagy ötven év távlatában... Ez van sajnos...
Puszi
Bennem mint emlék erősen megmaradt, amikor a családi látogatásaik alkalmával elszörnyülködtem, ugyanakkor elkápráztatott a csöppség, ahogyan tűrte, hogy az apja a lábán pörgesse, forgassa és dobálja, mely számomra nem mindig volt azért annyira élvezetes cirkuszi mutatvány... az apa nyilvánvalóan élvezte és boldog volt ettől, hogy az anya is az volt e, mint a későbbiekben kiderült, nem annyira... Bennem kifejezett ellenszenvet váltott ki, ami hosszú időre kettőnk kapcsolatát megbélyegezte...