A találkozás
Látogatók száma: 95
Már két és fél éve nem láttuk egymást. Juditom kijött elém a vonathoz, két órát fagyoskodtunk, beszélgettünk, majd felszálltam a vonatra és hazamentem. Ezt írná ő, ha ő írná a cikket. De mivel én írom, hát tessék, a beszámoló.
A bevezetőben írt sorok cinikusnak tűnhetnek, de csak kettőnk különbözőségére utalnak. Ő tud írni, én csak firkálgatok, mégis le kell írnom, át kell adnom nektek azt az örömöt, amit bár mindketten éreztünk, mégis én tudom jobban kifejezni, megélni. Kettőnk közül én vagyok az ujjongós, sírvanevetős, ugrálós, míg ő csak szolidan mosolyogva szállt le a vonatról...
Reggel hét óra, már ágyon és magamon kívül vagyok az izgalomtól, pedig hol van még a dél! Mint a mérgezett egér, rohangálok a lakásban, percenként lesem az órát, mintha ettől gyorsabban telne az idő. Azt mondta, amint beér az országba, telefonál, onnantól számítva még két óra, mire a vonat bedöcög a Keletibe. Nyugi, nyugi, jön, már úton van, kis türelem még.
A várva-várt telefon nem sokkal tíz óra előtt fut be, kabát fel, még egyszer kiszámolom, mennyi ideig tart az út az állomásra, nem vagyok pesti, biztos, ami biztos, időben ott kell lennem. Hajrá bkv, persze, hogy most jár egy szakaszon a metrópótló, én meg híres vagyok arról, hogy az aluljárókban simán rossz helyen megyek föl és tök ciki megkérdezni, merre az arra, mikor minden ki van írva. Mindegy, időben ott vagyok, épp, hogy rágyújtok még egy cigire, megint telefon. Már Kelenföld, most jöttek át a Dunán, percek kérdése és itt lesz. Hideg van, kesztyűben is fázik a kezem november derekán, pedig az évszakhoz képest lehetne rosszabb is az időjárás, de annyira várom, hogy vacogni is elfelejtek.
Összehúzott szemmel böngészem a jelzőtáblát, kilences vágány, nincs késés, tíz perc múlva érkezik a Wiener Valczer. Ilyen szép neve van a vonatnak, ami a barátnőmet hozza, szinte kedvem lenne keringőzni egyet, ha nem zárt osztály lenne a vége.
A szívem a torkomban dobog, mikor be is mondják, tűlülülűlülülű, kedves utasaink, Wiener Valczer érkezik innét és innét a kilences vágányra, a sínek mellett kérjük, vigyázni! Hahh, vigyázni, hát legszívesebben szaladtam volna a vonat elé a sínek között, mint a filmeken, de hát ez a valóság volt, inkább vártam türelmesen.
Megérkezett! Próbáltam nem ugrálni a peronon, és inkább arrébb toltam volna azt a jóembert, aki segített neki lepakolni a cuccait, de hogy nézne ki, hát ez a dolga. Majdnem dobtam egy hátast, amikor megláttam a rengeteg és nagy táskát, mert ugyan tudtam, hogy sok cucca lesz, na de a valóság túlszárnyalta a képzeletet.
A sikeres landolást követően és persze már közben is nekem bizony folytak a könnyeim, míg ő csak mosolygott, elegánsan megigazította a kabátját és közölte:
- Hát, szia!
Az ölelést azért nem úszta meg, nem is akarta, tudta jól, én ilyen vagyok. Hiába na, szeretem ezt a nőt és ha már ennyit vártunk erre a találkozásra, akkor nem adom alább.
Aztán felpörögtek az események. A bőröndheggyel együtt próbáltunk ellavírozni az arab pénzváltók, utasokra váró, állandóan felkínálkozó taxisok között jegyet venni a következő vonatra, mert neki még hátra volt majdnem háromszáz kilométer hazáig. Ez csak egy állomás volt, mindenféle értelemben.
Csak beszéltünk és beszéltünk, egy fénykép, hogy rögtön meg tudjuk osztani az örömünket mindenkivel, igaz, ez a pályaudvari wifi lassúságának köszönhetően tíz percet vett el az időnkből, de nem számított, együtt voltunk. Hallgatni is jó volt egymás mellett.
A táskák mélyéről előkerültek az ajándékok, mesekönyv Levinek, béka és pár női csecsebecse nekem.
Bánatosan számoltuk visszafelé a perceket, lassan mennie kellett. Még egy puszi, egy utolsó integetés, majd a vonat kigördült az állomásról...
Csodás nap volt, a következőre biztosan nem várunk megint éveket!
<3
A cikket írta: anubis
Hozzászólások
időrendi sorrend
/Olivia Wilde/
Ez a kedvenc idézetem kettőnkről. :)
Örülök, hogy megtörtént a nagyesemény... Tetszik a beszámolód! 5*
Mint írod... kettőtök közül te vagy az ujjongós, sírvanevetős, ugrálós, míg ő csak szolidan mosolyogva szállt le a vonatról... amit el is tudok képzelni, hogy így van. Valami hasonlót éreztem magam is, amikor először találkoztam a barátnőddel... és rá vártam. Nem sok érzelmet kifejező volt az arca, a szolid mosoly kivételével..., míg én körbeugrabugráltam. Vagyis én inkább hasonlíthatok rád. Mert az érzelmeket nem tudom leplezni, azok a felszínre törnek, az arcomra ülnek és ott is maradnak..., az izgalom hatása alá tudok kerülni könnyedén (sírás, nevetés...stb.) Ő nagyon jól tudja leplezni, mit gondol, mit érez, ami bizonyos helyzetekben nem válik előnyére...
A lényeg, hogy kiegészítitek egymást.
Pussz!
Éva
Nincs nagyobb öröm az életben, mint amikor egy szeretett személyt vár az ember! Öröm? Nem csak öröm-hanem mint írod- ezer más..izgalom,szorongás, lüktető szívdobogás, kéz-láb izzadás..És a legérdekesebb az, ha a várt személy megérkezik, mindez elmúlik és csak a szeretet marad...
Szépen leírtad ezt a találkozást! :)
Bizony, nagyon jó, ha az embernek igaz barátai vannak.
Nekem is van egy középiskolás barátnőm, aki Párizsban él, és amikor hazajön, ott folytatjuk a mondatot, akol abbahagytuk, lehet, akár egy évvel ezelőtt.
Minden jót nektek!
Pussz: Yolla
♡♡♡♡♡Én is szeretlek!♡♡♡♡♡
♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡
:D Elegáns, szolid mosoly? :)
Május közepén is feljössz? :)
Amúgy én nem fagyoskodtam, itt tavaszias volt az idő ahhoz képest, ahonnan jöttem. :)