újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Emlékek

Látogatók száma: 64

A ragaszkodás/ elengedés kérdésköre mindig sérüléssel jár. Lemondani valamiről nagy dilemma, de tudni kell, mindennek ára van. Minél inkább ragaszkodunk valamihez, annál inkább sérülünk. Legyen ez pár, emlékek, egzisztencia, célok, bármi.

Az eredendő vágy, tartozni valahová/valakihez sok érdekes és fájdalmas helyzetbe sodorhat minket, többek között sok értelmetlen vitához. Azaz csalódáshoz. Elsősorban mindig magunkban, a saját magunk által felállított, helytelen logikai sorrendben csalódunk, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt szeretnénk. A logikánkat azonban sosem kérdőjelezzük meg, vajon miért? Még akkor sem, amikor egy kívülálló rámutat, sorozatos bukfenceket hánytunk, de nekünk ez ugye természetes, holott a sok kis hiba, félremagyarázás ugye kellemetlen következményekkel járhat.

Egy apró példa. Minap két nő rövidke beszélgetését hallgatva, rádöbbentem arra, hogy mennyire kegyetlen is egy odamondott szó. A beszélgetés így hangzott:

- Tudod, az apám mindig Vadvirágnak hívott, imádtam….- mondja az egyik merengve.
- Ez olyan, mint a mákvirág! Vadvirág… - kedélyesen vágta rá a másik ezt, mire az első szinte felrobbant. Először is Vadvirág apja meghalt, féltőn őrzi az emlékét, imádta, istenítette és nagyon hiányzik neki. Egy olyan bensőséges emléket mesélt el akkor ott, amit nem mindennap mesél el akárkinek. Iszonyúan belegázolt ebbe az emlékbe a másik ezzel a mákvirággal, hisz a nő egész életében a hátrányos megkülönböztetéssel küzdött, a mákvirág szó negatív asszociációra ad okot, a közismert értelme egyértelműen pejoratív. Abban a pillanatban, ahogy kimondta a második ezt a szót, szinte borítékolni mertem volna, hogy az egyik üvölteni fog, hisz nagyon érzékeny pontra tapostak éppen. Vadvirág ösztönösen cselekedett, védte az emlékét, a másik viszont visszaélt ezzel, még akkor is, ha nem tudatosan tette. Aztán meg fel volt háborodva, hogy miért torkollja le őt az egyik.

Az egész rövidebb idő alatt játszódott le, mint hogy leírtam, de remekül bemutatja azt, amikor gondolkodás nélkül logikátlanul cselekszünk, ráadásul ismerjük is a másik érzékenységét. (A két nő évek óta ismeri egymást) A legtöbb vita és sérülés éppen ilyenekből adódik, amikor átgondolatlanul dobálózunk a szavakkal és így visszaélünk a másik érzékenységeivel. Akár tudatosan, akár öntudatlanul, mégis visszaélünk. Ha elkezdeném magyarázni a másiknak miért kapta az üvöltést az egyiktől, egyszerűen nem értené, hisz ő „csak viccnek szánta” miért nem érti meg az egyik. Ettől még megtörtént az eset. Fordítva meg az egyik ragaszkodna ahhoz, hogy mekkora bunkó a másik, hogy viccet csinál egy ilyen (számára) fontos emlékből.

A ragaszkodáshoz visszakanyarodva a példában mindketten a saját logikájukat követik, a saját fontossági sorrendjüket, ami lényegében nem baj, de! A sérüléshez elég is mindkettőnek. Az egyik nő sokkal érzékenyebb, sokkal ragaszkodóbb az apja emlékéhez, mint az „normális” azaz ott eleve mély sérelmei vannak. Ezt tudom én is, a másik is tudja. Nem egyszerű gyerekkora volt, millió sérülést halmozott fel, épp ezért ott, szinte minden mélyen érinti, az általánosnál sokkal jobban ragaszkodik az apja emlékéhez. Természetesen ez nem baj, ám kikerülhetné ezeket a sérelmeket, ha elfogadja, feldolgozza a fiatalkori emlékeit, tüskéket. Többé nem okozna neki ekkora sérülést egy vicc.
A másik viszont ezen a területen nem halmozott fel érzékenységet, számára nem sarkalatos ez a kérdéskör: apa. Tehát minden rossz szándék nélkül asszociált a mákvirágra, amit ha neki mondanának egyáltalán nem sérülne, így fel sem fogja, hogy a másiknak ez miért ilyen fontos, azaz egyáltalán nem látja értelmét a sértődésnek, pedig a külső szemlélőnek egyértelmű volt. Azonban ha az anya kérdéskörben kapna ő egy ilyen szúrást már értené. De persze ő fenntartja így is a vétlenségét. Nem szándékos volt mondja, ám ha a jogot nézzük, a törvény nem ismerése nem mentesít alóla. Ha nem szándékosan szabálytalankodunk, attól még megtettük. Következménnyel jár. Az életben miért ne lenne így? A tetteink következményét saját magunknak köszönhetjük, még ha más is volt a szándékunk. Ezt pedig fel kell vállalni, akár egy bocsánatkéréssel. Bár nem akarta, de elkövette a taposást.

kép:http://magyar-vers.hu/

A cikket írta: Ailet

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva

Kedves Ailet!...

Az idő nem állt meg itt... ha nem is minden nap sérülünk valaki beszólása miatt, az idő bebizonyítja, hogy ettől nem lehet elvonatkoztatni semmilyen kérdést... egy példa rá az egy évvel ez után következő időszakból..., mert hiszen az élet itt nem állt meg...

Bajban voltam. Már hosszú évek óta és képtelen voltam magam megoldani, toltam a problémát előttem... Szükségem volt külső segítségre... Körbenéztem, vajon ki jöhetne szóba?... Hozzáteszem nem ápoltam olyan értelemben semmilyen baráti közeli kapcsolatot, hogy ezzel a kéréssel bárki előtt előhozakodhattam volna, de leküzdöttem azt a kellemetlenséget, ami akkor ezzel járhatott... Nagy úr a szükség!... Még nagyobb a büszkeség!
Barátok híján emlékezetemben kotorásztam... Kinek tettem jót annak idején, amikor neki volt rám szüksége... Most viszont én kerültem bajba, és eljutottam egy-két emberkéhez a múltamból... Levetkőztem minden büszkeségemet, szégyenérzetemet, mert mint mondtam a dolog nem tűrt halasztást...

Emlékeimben kerestem-kutattam... (Anyám hogy is oldotta meg a számára akkor jelentkező gondokat, problémákat, ha szorított a cipő?) Elő kellett vennem az akkor, régi emlékeimet... A mai és a régi világ között rettentő sok minden változott, egyet kivéve. A NINCS óriási erővel képes bírni - még ha átmeneti is - igen nagy gubancokat tud létrehozni...
Megalkudtam nem csak magammal, a sorssal is, a másik esetleges elutasításával kapcsolatban is... Mindezzel számolva... elindultam a lehetséges segítséget adók felé, akkor még nem volt ez annyira húsba vágó... egy elutasítást még túl lehetett élni...

Az emlékeim ezzel kapcsolatban, vagy a következményei nem voltak előttem annyira ismeretesek, hiszen nem én, hanem Anyám követte el ezeket a "tortúrákat"... hitelbe vásárolt alkalmanként, vagy kért, és kapott valakiktől, akiket én nem ismertem, nem tartottam számon. Nem ördögtől való volt az emlékkép... az ő ismeretségi köréből meghatározott időre kölcsönt kért és kapott...

Mit éreztem én ebből? Átmeneti segítséget..., ami pillanatokra megoldást jelentett az anyámnak, a családnak, a létet görgette tovább...

Miért hozom ezt most elő? Mert nincs ez olyan távol mindenkitől, a múltból hozott élethelyzetek adják ehhez a muníciót, megtörtént egyszer-, vagy többször, de tény, hogy nem lehet elfelejteni. Hiszen a büszkeségünk és a valamiben, valakikben való bizalom sérülése kísér bennünket végig egész életünk során...

Ha valami jó volt a múltban, azt dédelgetjük, arra nagyon vigyázunk, azt nem hagyjuk, hogy bárki megsértse, azért fellázadunk, ahhoz ragaszkodunk, mert büszkék vagyunk valamilyen szinten a múltunkra, arra mások vigyáztak akkor... és ezt nekünk kutya kötelességünk megvédeni...

Jelen cikkben nem történt eget rengető egyéb más, mint hogy egy megszólítás mögé több mindent elhelyezett emlékeiben az illető... és bántotta az erre adott válasz-reakció...

Ez a hosszú bevezető csak arra szolgál, hogy elmondhassam mennyi minden tartozhat ehhez az egyszerű érzéshez, mennyi emlék köti ahhoz, aki ezt egyszer megtapasztalta, akinek az ő személye ezt jelentette...
Belekapaszkodunk a múltba, mert másként nem tudnánk a jelent megélni, átélni, megvalósítani... Ezek a mozgató rugói sok más egyéb szó és használata, ami elindított az életbe..., mert egyszer tetsző volt... Az más, hogy időközben változik, és mi is megváltoztunk, de nem akarunk minden területen változni...
Vannak dolgok, melyekben erősebben hiszünk, mint azt más elképzelni sem tudja...

Pussz,
Éva

Kedves Éva!

Ez a cikk éppen pont aktuális. :) Három dolgot szeretnék a hszed kapcsán leírni.

Először is, ahogy itt is kifejtettem, véleményem szerint az, aki "belepiszkál" más emberek aktuális érzékenységébe, azt akár akarattal, akár nem azzal tette, az "hibázik". Még akkor is, ha nem "nagy" sérelem, hiszen ezt nem tudhatja megítélni az, aki hibázik. A két nő közötti fellobbant vita lényege ez volt. Tehát attól, hogy valaki csak "ártatlan" viccnek, vagy még viccnek sem szánt, csak langyos, vagy forró indulattól vezetve valakihez hozzávág, minden ok nélkül bármilyen keresetlen szót, az sajnos olyan, mint egy szabálysértés a jogban. Nyilván nem áll ott mindenhol egy bíró, hogy igazságot tegyen... ezt emberi módon illik intézni. Természetesen a másiknak, a "sértettnek" meg az a dolga, hogy elfogadja, megharcolja, vagy lekezelje ezt a helyzetet, persze ki hogyan.

A másik dolog, amit fontosnak tartok, az emlékek. Úgy vélem, az emlékeknek csak akkor van igazán értelme, ha beépülő, használható stratégiát ad a kezünkbe. Mert ránk van szabva. Minden emlék tanít, így, vagy úgy. A jó: szeretni, boldognak lenni, a rossz, pedig arra, mit hogyan ne tegyünk (és itt a hogyanon van a hangsúly, nem a NE szón). Azért mert valami egyszer rosszul sikerült, még máshogy nekifogva akár sikerülhet is.

A harmadik dolog amit hozzáfűznék, ismét csak saját vélemény. Az egó sosem jó tanácsadó, ahogyan a harag vagy düh sem. Ha egóval kezelem az életemet, akkor azt is kapom vissza. Mások is így bánnak velem. Persze kellemetlen kérni, vagy ilyesmi, de ha sosem tanulja meg az ember letenni az egóját (helyesen, nem megalázkodva, nem megalázva) akkor (és ez szigorúan csak az én véleményem!!) egész életében nem oldotta meg a legfontosabb feladatát. A szeretet és az egó nem fér meg, pláne nem a közvetlen családom, barátaim társaságában, no de viszont is ezt adják. Előbb adni kell (és itt nem fizikai dolgokra gondolok elsősorban) aztán visszakapunk.

Mindemellett tiszteletben tartom a te véleményedet, a te tapasztalataidat. Én törekszem a fenti "elvek" szerint élni, hiszen mindenki a saját életéért, boldogságáért a felelős.

Pusz:A
Kedves Ailet!...

Az idő nem állt meg itt... ha nem is minden nap sérülünk valaki beszólása miatt, az idő bebizonyítja, hogy ettől nem lehet elvonatkoztatni semmilyen kérdést... egy példa rá az egy évvel ez után következő időszakból..., mert hiszen az élet itt nem állt meg...

Bajban voltam. Már hosszú évek óta és képtelen voltam magam megoldani, toltam a problémát előttem... Szükségem volt külső segítségre... Körbenéztem, vajon ki jöhetne szóba?... Hozzáteszem nem ápoltam olyan értelemben semmilyen baráti közeli kapcsolatot, hogy ezzel a kéréssel bárki előtt előhozakodhattam volna, de leküzdöttem azt a kellemetlenséget, ami akkor ezzel járhatott... Nagy úr a szükség!... Még nagyobb a büszkeség!
Barátok híján emlékezetemben kotorásztam... Kinek tettem jót annak idején, amikor neki volt rám szüksége... Most viszont én kerültem bajba, és eljutottam egy-két emberkéhez a múltamból... Levetkőztem minden büszkeségemet, szégyenérzetemet, mert mint mondtam a dolog nem tűrt halasztást...

Emlékeimben kerestem-kutattam... (Anyám hogy is oldotta meg a számára akkor jelentkező gondokat, problémákat, ha szorított a cipő?) Elő kellett vennem az akkor, régi emlékeimet... A mai és a régi világ között rettentő sok minden változott, egyet kivéve. A NINCS óriási erővel képes bírni - még ha átmeneti is - igen nagy gubancokat tud létrehozni...
Megalkudtam nem csak magammal, a sorssal is, a másik esetleges elutasításával kapcsolatban is... Mindezzel számolva... elindultam a lehetséges segítséget adók felé, akkor még nem volt ez annyira húsba vágó... egy elutasítást még túl lehetett élni...

Az emlékeim ezzel kapcsolatban, vagy a következményei nem voltak előttem annyira ismeretesek, hiszen nem én, hanem Anyám követte el ezeket a "tortúrákat"... hitelbe vásárolt alkalmanként, vagy kért, és kapott valakiktől, akiket én nem ismertem, nem tartottam számon. Nem ördögtől való volt az emlékkép... az ő ismeretségi köréből meghatározott időre kölcsönt kért és kapott...

Mit éreztem én ebből? Átmeneti segítséget..., ami pillanatokra megoldást jelentett az anyámnak, a családnak, a létet görgette tovább...

Miért hozom ezt most elő? Mert nincs ez olyan távol mindenkitől, a múltból hozott élethelyzetek adják ehhez a muníciót, megtörtént egyszer-, vagy többször, de tény, hogy nem lehet elfelejteni. Hiszen a büszkeségünk és a valamiben, valakikben való bizalom sérülése kísér bennünket végig egész életünk során...

Ha valami jó volt a múltban, azt dédelgetjük, arra nagyon vigyázunk, azt nem hagyjuk, hogy bárki megsértse, azért fellázadunk, ahhoz ragaszkodunk, mert büszkék vagyunk valamilyen szinten a múltunkra, arra mások vigyáztak akkor... és ezt nekünk kutya kötelességünk megvédeni...

Jelen cikkben nem történt eget rengető egyéb más, mint hogy egy megszólítás mögé több mindent elhelyezett emlékeiben az illető... és bántotta az erre adott válasz-reakció...

Ez a hosszú bevezető csak arra szolgál, hogy elmondhassam mennyi minden tartozhat ehhez az egyszerű érzéshez, mennyi emlék köti ahhoz, aki ezt egyszer megtapasztalta, akinek az ő személye ezt jelentette...
Belekapaszkodunk a múltba, mert másként nem tudnánk a jelent megélni, átélni, megvalósítani... Ezek a mozgató rugói sok más egyéb szó és használata, ami elindított az életbe..., mert egyszer tetsző volt... Az más, hogy időközben változik, és mi is megváltoztunk, de nem akarunk minden területen változni...
Vannak dolgok, melyekben erősebben hiszünk, mint azt más elképzelni sem tudja...

Pussz,
Éva

megtekintés Válasz erre: Flower

Szia!
Ilyenekről is kellene beszélni az osztályfőnöki vagy erkölcstan vagy bármilyen óra, idő keretében a gyerekekkel. Miért nem vicces másnak az, amit te humorosnak gondolsz.
Milyen hasznos lenne számukra megérteni!
Hali! Flo

Szia FLo!
Igen, már sokszor sok helyen megemlítettem ezt, de még nincsen foganatja... persze amíg azon vitáznak ki taníthat erkölcsöt, vagy hittant, vagy ilyesmi... addig nem fontos hogy mit... de nem adjuk fel, mert ugye ez a magánéletben is hasonlóan működik.....
Pusz:A
Szia!
Ilyenekről is kellene beszélni az osztályfőnöki vagy erkölcstan vagy bármilyen óra, idő keretében a gyerekekkel. Miért nem vicces másnak az, amit te humorosnak gondolsz.
Milyen hasznos lenne számukra megérteni!
Hali! Flo

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva

Szia Ailet!

Ismét elolvastam ezt a cikkedet és megerősített abban, mennyire nem törődünk a másik érzéseivel, egy durva, közönséges odavetett mondat mire képes, főleg akkor, ha mindez nem szemtől szemben történik és nincs lehetősége a sértett félnek azonnal megkérdezni sem, hogy erre miért volt szükség? Mivel érdemeltem ki?... A vonal egyik vége megszakad.
Aztán a sértett hirtelen levegő után kapkod. Tovább szövögeti a szálakat, őrlődik. Nem érti, nem tudja feldolgozni. Megerősítést vár, más híján magától és egyoldalúan meghozza magában a döntést.
Ezt az egy mondatot kivetíti szinte mindenre, amit korábban még képes volt elengedni, lenyelni. Már nem csak ez az egy mondat bántja, hanem az összes eddigi sértéseket is mellé teszi, magában...
"Na igen, van úgy, hogy baromi nehéz bocsánatot kérni. Gyakran az egó miatt."
Sajnos igaz.

Pussz,
Éva

Szia Éva!
Egyetértek, bár szerintem jobb lenne az időben korábbi sérelmeket feldolgozni, megérteni.... mert így nem rakódna még rá.... Igyekszik az ember, de néha nem megy.
Pusz:A
Szia Ailet!

Ismét elolvastam ezt a cikkedet és megerősített abban, mennyire nem törődünk a másik érzéseivel, egy durva, közönséges odavetett mondat mire képes, főleg akkor, ha mindez nem szemtől szemben történik és nincs lehetősége a sértett félnek azonnal megkérdezni sem, hogy erre miért volt szükség? Mivel érdemeltem ki?... A vonal egyik vége megszakad.
Aztán a sértett hirtelen levegő után kapkod. Tovább szövögeti a szálakat, őrlődik. Nem érti, nem tudja feldolgozni. Megerősítést vár, más híján magától és egyoldalúan meghozza magában a döntést.
Ezt az egy mondatot kivetíti szinte mindenre, amit korábban még képes volt elengedni, lenyelni. Már nem csak ez az egy mondat bántja, hanem az összes eddigi sértéseket is mellé teszi, magában...
"Na igen, van úgy, hogy baromi nehéz bocsánatot kérni. Gyakran az egó miatt."
Sajnos igaz.

Pussz,
Éva

megtekintés Válasz erre: Pinokkió

Szi A!
Jó kis cikk, ismerős helyzettel. Hányszor bántottam már meg embereket, csak mert kimondtam dolgokat. Ki hibázott? Miért? Mivel? Igazad van. - Bocs... és ennyi.
Üdv,
Pí.

Szia P!
Na igen, van úgy, hogy baromi nehéz bocsánatot kérni. Gyakran az egó miatt.
Pusz:A

megtekintés Válasz erre: bokorur

Tisztelt Ailet!
A vadvirágok sérülései néha mélyebbek, minthogy az idő beforrassza sebeiket.
Bokor

Kedves Bokor Úr!
Lehet hogy vannak sérülések melyek soha nem gyógyulnak? Remélem nem így van.
Üdv:A
Szi A!
Jó kis cikk, ismerős helyzettel. Hányszor bántottam már meg embereket, csak mert kimondtam dolgokat. Ki hibázott? Miért? Mivel? Igazad van. - Bocs... és ennyi.
Üdv,
Pí.
Tisztelt Ailet!
A vadvirágok sérülései néha mélyebbek, minthogy az idő beforrassza sebeiket.
Bokor

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva

Szia Ailet!

Hát igen, mesélünk, de azt tudnunk kell ha jó, ha rossz emlékeinkből idézünk, nem várható el a másiktól, hogy ugyanúgy érezzen, főleg, ha ennyire személyes. Túlérzékenyek vagyunk, mert nekünk fontos valamiért a szeretett személyhez fűződő az a szó. Túlreagálta szerintem, túlheveskedte a másik reakcióját, pedig ő csak játszott azzal a szóval... nem tudatosan és nem bántani akarta. Más értelemben a mákvirág is szép...
Majd kiheverik. :-)

Pussz,
Éva

Szia Éva!
Igen, kiheverték, mindennaposak ezek, nem is azért írtam le, hanem tanulságként. Vannak ennél sokkal triviálisabbnak tűnő sérüléseink, amikhez feleslegesen ragaszkodunk. Mondjuk a csirkecombon a bőr.... vagy egy előítélet a kínai kajákkal kapcsolatban vagy akármivel kapcsolatban, amit még sosem próbáltunk mondjuk stb. Azok is ugyanígy működnek. Elzárkózunk és ha szembesítenek vele támadunk, vagy hárítunk, pedig csak gondolkodni kéne, miért is utasítunk el valamit.
Pusz:A

megtekintés Válasz erre: Sanda

Sylvia Plathnak sem sikerült feldolgoznia,szegénynek.

Az az ő mozgatója, nem kötelező, bár ha ebből ilyen munkák (alkotások) születnek, talán elnézzük neki. :) Majd feldolgozza máskor, máshol....
Szia Ailet!

Hát igen, mesélünk, de azt tudnunk kell ha jó, ha rossz emlékeinkből idézünk, nem várható el a másiktól, hogy ugyanúgy érezzen, főleg, ha ennyire személyes. Túlérzékenyek vagyunk, mert nekünk fontos valamiért a szeretett személyhez fűződő az a szó. Túlreagálta szerintem, túlheveskedte a másik reakcióját, pedig ő csak játszott azzal a szóval... nem tudatosan és nem bántani akarta. Más értelemben a mákvirág is szép...
Majd kiheverik. :-)

Pussz,
Éva
Sylvia Plathnak sem sikerült feldolgoznia,szegénynek.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: