Megdöbbentő szép életek

Látogatók száma: 62

Kaptunk egy fél tenyérnyi húst, és ők azt hitték, jól is laktunk.

Eleinte egyik döbbenetből a másikba estem. Ma már próbálok úgy gondolkodni az életről, ahogy ők gondolkodnak. Végül is nem kapok még nyolcvan évet a sorstól, oly módon játszani, amint azt álmaimban képzeltem.
Cseh barátaink elég különc népek. Magyar ember nehezen tud azonosulni velük. Itt van például a vendéglátás és a vendégségbe érkezés. 2011 nyarán, egy akkor pár hónapja megismert anyuka kerti partira hívott bennünket. "Lesz grill, süti, ital." - mondta. Jólneveltségem és mélyen belém nevelt magyarságom nem engedélyezte, hogy üres kézzel toppanjunk be hozzájuk, ezért tálca, saját készítésű süteményt és minőségi vörösbort vittünk magunkkal. Csinos csomagunkat szemügyre véve kaptuk az első hidegzuhanyt. Zokon vették, hogy tele kézzel jöttünk, és haza is kellett volna hoznom a muffinjaimat, ha a család idősebbik gyermeke nem sír elégiát a csokis csodák felett.
Náluk a vendéglátás nem az ételek kavalkádját jelenti, hanem baráti összejövetelt, dumapartit sörözéssel, esetleg ropival. Négy, azaz NÉGY szelet, tenyérnyi nagyságú csirkemellett grilleztek, ugyanis négyen voltunk felnőttek. A gyerekek vajas kenyeret és a háziak által sütinek nevezett bolti kekszet majszoltak. Vendéglátóink láthatóan jóllaktak a szerény vacsorával. Mi kevésbé, viszont sört bőven ihattunk sörrel. Később az anyuka mutatta a hűtőszekrényük belsejét, ami kongott az ürességtől, a dobozos Rámát és további tíz üveg sört leszámítva. Azt mondta, semmit nem halmoznak kupacba, a közeli közértben mindig csak annyit vásárolnak, ami aznap bendőbe is kerül. Pár hét múlva viszonoztuk a vendégszeretetüket, és magyar buksikámmal már festettem a Terülj, terülj asztalkámat: tojással töltött fasírt, zöldséges burgonya, francia saláta, gyümölcskehely, rácsos linzer. Úgy véltem, végre isten igazából "megtömöm" az én szememben igencsak éhező cseh barátokat. Ehelyett mi történt? Három falás a husiból és "köszönjük, nagyon finom volt, de tele a hasunk." Biztos nem az étel volt pocsék, mert Apa repetázott belőle. Ők azonban már gyerekkorukban hozzászoktak a "sokszor, keveset" gyomortechnikához, és vad kajálás helyett inkább kértek egy labdát, majd focizni hívtak bennünket a kertbe...
Hivatalosak voltunk gyerekzsúrra. Még nem jártam ilyenen, ezért az amerikai filmekből ismert módon, túláradó buzgalommal sütöttem kuglófot, készítettem vidám szendvicseket. Kövér mosollyal arcomon érkeztünk a kosarunkkal, ám az anyukák zavartan csodálkoztak: "Mi vagy te? Hivatalos szakács?" Aztán helyet kerestem finomságainknak a chipsek és nápolyik között. Ugyanis errefelé a bababuli sem az ételekről szól. A mulatság végeztével ismét felszínre tört bennem a háromsávos lobogó, és roppant nagytakarításba kezdtem volna, mint illemtudó hungarista, aki nem hagyja magára a koszban felebarátját, amikor is az ünnepelt csemete édesanyja kedvesen kezemet húzta:"Ne csináld! Hamarosan jön anyukám és rendet tesz." És a lakás romjain lépkedve mindenki távozott egy laza tavaszi sétára. A lépcsőházban pedig valóban beleütköztünk a takarításra invitált nagyiba. Kímélet üzemmódban működnek. Többek között a gyerekzsúr, mint rettentően terhelő tevékenység, nem teszi lehetővé a rendrakást. Ilyen és hasonlóan kemény esetekben (mint pl. reggel húsz perc sorbanállás a postán kisbabával) riasztanak valakit, aki még kellőképpen pihent fizikailag, lelkileg és egyaránt...

Még nem találkoztam olyan emberekkel, akik annyira őszinték, mint a csehek. A bejárati ajtónkkal szemben van egy családi fotókkal kirakott tábla. Hét-nyolc évre visszamenően helyeztünk el rajta képeket. Eljegyzés, esküvő, születésnap stb. Más biztos dícsérné a menyasszonyi csokrot, vagy édes szavakkal illetné az újszülöttet, ellenben nekik a következő mondat jutott elsőre eszébe:" Ezeken a fotókon még elég duci voltál.":-) Minap kérdeztem az óvónőtől, mennyi ebédet evett a kölyök. Szemgolyóim gurgulásztak a válaszán:" Nem sokat, de egyébként szar is volt az íze." Vajon egy hazánkfia dobna efféle kijelentést az intézményéről a szülőnek. Viszont tökéletesen értem az üzenet háttérzaját, hogy nem mindig a gyerekben van a hiba...

Szeretnek kérés nélkül segíteni. Aprónép beteg lett, és akkor még nem tudtam, ki az illetékes gyerekorvos a környékünkön. Tárcsáztam az egyetlen (szerencsére azóta már sok van) helyi ismerőst, tanácsát kértem, utcanevet, dokinevet, telefonszámot. Ő pedig azt felelte, hogy tíz perc múlva nálam lesz kocsival és együtt megyünk a saját orvosához...
Játszótéren kérdezte egy látásból már ismert anyuka, hol dolgozom. Miután sehollal feleltem, felajánlotta, hogy körbekísér pár helyen. Tudjátok mi volt az indoka? "Talán azáltal, hogy segítek neked, a sors is kedvesebb lesz velem."

Lehet kődobálás lesz a vége, mégis "papírra vetem": mióta ebbe az országba sodort a szél (azaz öt éve) több önzetlen emberrel találkoztam, mint otthon harminc év alatt. És lehet hontalan polgárrá váltam, aki se ide, se oda nem tartozik, viszont a lelkem felülemelkedett a határain, és végre-valahára kezdem érteni azt, amit régen csak éreztem...

A cikket írta: Suvahe

előző cikk következő cikk

4 szavazat