A halott napsugár
Látogatók száma: 29
Mikor a paplan melege alól kibújunk, útnak indulunk, vajon gondolsz e rá?!
Nem talált rá önmagára, nem talált rá senki. Ott élt, ahol az akácos meztelenre vetkőző ágai falták testét. Nem reménykedett, nem csalódott. Egy olyan világban létezett, ahol ő már csak csontja volt a barátságnak, szeretetnek. Nem kért, nem adott, és ha a türkiz színű ég mosolygott is rá, ő fájdalmasan viszonozta azt. Nehézkes mozgásával, gyűrött, piszkos ruhájával létezett akár egy mihaszna. Az volt, nem tagadta. A rendszer hibájának érezte mind magát, mind helyzetét. Félős, hideg szemében a már csak parázsló tűz fel nem lángolt, azt tette, amit elvártak tőle.
A hideg, komor táj beitta magát szívébe, olyanná vált, mint azok, akiknek nem kell, nem szeretik az életet, és csak úgy heccre eldobják.
Azonban a sors nehezebb utat szánt neki. Élnie kellett, még akkor is, ha a meleg már csak egy pohár langyos teához hasonlított. Ideig - óráig jó, finom, de kell valami több.
Az égre néz, nem lát sokat. Istent már feledte, s olyan bűnbánó kedvvel sodródott tova az éjszakába, hogy a pokróc még melegen tartotta. Reggel a rózsaszínű felhők szépe nevetésre bírta, de borostás, sovány teste minduntalan dühöngött. Fájt az új nap, fájt neki az élet. Ha volt is egy boldog pillanata azt nem holmi feslett szavakra pazarolta, hanem fölnézett az égbolt oly rövidke napsugaraira, és lelki szemeivel látta, mint nyújtja kezét feléje a szürkés felhő. Kevés volt neki mindig, mára sem lett több neki.
A tiszta ég, mikor álomra hajtotta fejét, kérdéssel illette, majd midőn kinyújtotta karját és megérintette a hajnal ujjait, az olyan erősen viszonozta szorítását, hogy szemei lassacskán lecsukódtak, s már nem láthatta, amint a nap sárgába öltözteti a reggeli ember rohanó arcát, akik mit sem tudván meneteltek munkába, majd hosszú sorban kígyózva feledtek mindent, s nem gondoltak arra, ma is fellángol a nyomorúság.
A cikket írta: Tündérke
Hozzászólások
időrendi sorrend