Az alkony és az éj képei

2010. június 29. - Látogatók száma: 10

Az alkony, mint egy bársonyba öltözött, leszerepelt színész, még egy utolsót hajol a patak hullámai fölé.
Vérszínű sugarával megsimítva, búcsúzik a halak és vízinövények világától.
A vízililiom csábos illatát még érezteti, és a szitakötő eljárja táncát,
a Nap sugarai megcsillannak kékes színű szárnyán.
Békés csend borul a tájra. Az éj, ében köpenyét lassan ráterítve,
csillagok ragyogása mellett gyönyörködik a Hold ezüsttel átszőtt fátylában.
Most halkan zendül a tücsökzene, majd egyre inkább erősödik, s szerenádja belehull az éj sötétjébe...
Mint út menti óriások úgy nyújtóznak az ég felé a jegenyefák. A szél halkan dudorászva,
sétált a lombok között, megcirógatva a bóbiskoló madarak tollait.

Csak egy szerelmes leánynak örvénylik a szíve s az ablakon kinézve mereng, gondolatai messze járnak.
Ahogy az eget kémleli, egy repülőgép villantja szárny és farok világításait, s száll tova az éjszakába.
Szemén, ahol a lusta könnyek megülnek, komor kábulat. Porcelán arcán fájó emlék dereng, s ezektől megremeg...
Gyötrelme hangja éjnek idején fölszakad, az ég felé törve rekedt sóhaj formájában röppen el.

Távol mindenkitől az éj kóborlói a szemetes kukában matatnak, és farkasként esnek az ételnek,
amikor szennyes kezük kitapogatja, azt.
Semmi nem enyhíti szomjukat, csak a náluk lévő lőre, gyomruk és vérük lángolni kezd tőle.
Áldozatok ők, szegények a pokol felé tartók. S hervadt, beteg testüket szél korbácsolja.
Bűnhődés születik, sohase csillapodó vésszel... Testükre ül a szagos förtelem...

Nászi ágy... a bujaság heves föltámadó szelétől az élvezetek nyers meddősége széttör.
Csattog a testük, mint lobogó a nyelén. Ki annál buzgóbb, minél meggyötörtebb.
Táncol gunyoros metsző zajjal, önkívületbe ránt, és vadul szeret...

Új arc tűnik elém... Sápadt férfi, ki a hegyoldalán a kutyájával sétáját végzi...
Ott hagyva a világ zaját, álmokban éli ki magát.
Ahányszor felcsap gyötrő mély sóhaja, szíve hullámzik, mint hullámveréskor a part sziklasora.
Minek a bánat, minek a bú, hiszen több csók érné ajkát, mint amennyi rózsa ontja illatát.
Ám, ő kemény legény, nála konokabb nincs a föld kerekén...

A harmat könnyeit ontja, és fátyolködöt terít a partra.
A rekettyésbe nyúl gyerek lapul, remeg, akár vonón a húr.
Anyja kissé megkésve talán, vágtat az ugar talaján.
Fülét felcsapva futtatja a nyúlcipőt, nem szeretné elszalasztani a múló időt.
Békés csend ül a tájon, néha egy madár cserreg, majd mély álomba szendereg.
A Hold reszket a víz tetején, ábrándom így visz el, hol nincs más, csak te meg én.