újabb események régebbi események további események
19:41
wadbikaiy új cikket töltött fel
19:30
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
19:26
wadbikaiy új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
09:18
Tündér módosította a naplóbejegyzését
01:08
EdwardIsoma regisztrált a weboldalra
16:11
Blendervjo regisztrált a weboldalra
09:55
tushots új cikket töltött fel
09:39
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
09:33
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
18:00
Clara62 új cikket töltött fel
19:14
fyeifCitle regisztrált a weboldalra
09:55
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
09:31
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
19:25
Anyu módosította a naplóbejegyzését
19:20
Anyu új bejegyzést írt a naplójába
14:22
Ilpaki új cikket töltött fel
07:19
Augustbny regisztrált a weboldalra

Emlékek útvesztője

2011. augusztus 10. - Látogatók száma: 67

A történet tartalma kicsit fantasy, kicsit férfiszerelem témájú, így csak azoknak ajánlom, akik elfogadóak az ilyen témával kapcsolatban.

"Üres, fehér tisztaság… Színtelen, szagtalan világ. A fehér vajon szín? Ha körülötted minden fehér, átértékeled a világot. Ha egyáltalán emlékszel egy világra létedből. Volt egyáltalán léted? Léteztél valaha? Vagy egyáltalán honnan tudod, mi az, hogy világ?
Látsz… van szemed, érzed a közeget. Puhaságot tapintasz, bármihez nyúlsz, de nem látsz se falakat, se más tárgyat, csak végtelen fehérséget, néhány gomolygó árnnyal. "

Megrezzentek szárnyai, amikor talpra állt, s csodálkozva fordult körbe saját tengelyén.
Mi ez? Hol vagyok? – Gondolta riadtan. Hirtelen egy halk sugallatot érzett.

„Hát újra itt vagy” – szólt a hang, de test nem tartozott hozzá. Egyszerre volt mély és magas, s nem tudta kivenni, hogy női vagy férfi. Szép volt, tiszta és borzongató. Ez után minden elnémult, s tett pár lépést. Sehol semmi, csak végeláthatatlan fehér rengeteg.

- Raiel – szólt egy erőteljesebb hang a közelből, akaratlanul is hallgatott a megszólításra, s a hang forrása felé fordította testét. Először csak egy sziluettet látott, majd fokozatosan alakult ki egy férfialak, mely átszakított egy láthatatlan fátylat, s így előtte termett. Az arca ismerős volt, de nem tudta honnan.

- Ki vagy te? – nézett végig rajta áhítattal. Gyönyörű, hosszú szőke haja szinte ezüstként csillogott, mint egy nehéz fátyol, úgy folyt végig vállain, s cirógatta derekát, makulátlan szárnyainak néhány tollába beleakadt egy tincs, de ez mit sem csorbított megjelenésén. Az álom szépségű férfi csak felsóhajtott.

- Akriel – egy szempillantás alatt papír jelent meg egyik kezében, másikkal egy láthatatlan falat simított végig körkörösen, míg nem egy halovány tükör nem vált a semmiből. – Te vagy Raiel, egy felderítő angyal. Sokadszorra veszted el az emlékezeted megütközés során – A fiú végignézett magán, kétkedve mozdult párat, s a tükörkép követte. Egy fehér lepelszerű anyag alig takarta el mellkasát és ágyékát, aranyszínű pántok tartották meg, feje felett fehér, ködszerű vékony glória keringett, s egyetlen egy seb vagy karcolás nem volt rajta. Rövid, borzas haja tökéletesen állt, s ahogy kitárta szárnyait, szinte egész testét beborította volna a vakító fehérség.

- Nem sérültem meg – nézett komoran ibolyaszín szemeivel az ismerős idegenre.

- Gyorsan gyógyulsz – válaszolta kedvesen. A lágy hangú férfi rutinosan kezelte a helyzetet, mintha ez már nem először fordult volna elő. Raiel úgy érezte legbelül, mintha valami nem lenne teljesen tiszta, mintha valami elkerülné figyelmét. Visszasandított a halovány tükörképre, és meglátta a nyakában lógó vörös ékköves medált. Egy aranyozott pánton lógott, alatta egy vékony, pengeélű gyémánt volt, feszület alakot foglalva magába. A két medál össze volt kapcsolva. Kíváncsian simította meg, végig a tükröt figyelve, ami szertefoszlott egy lágy érintéstől, de már késő volt, ujjai közé vette és felemelte, hogy saját szemével nézhesse meg. Gyönyörűen csillogott.

- Gyere – szólt rá Akriel – Van még egy kis dolgunk. – Maga után intette, majd kivezette a végtelen fehér fellegekből. Mintha egy vastag függönyön lépett volna át, egy másik világ tárult elé. Pusmogó zajú, áttetsző falú világ, padlózata is teljesen üveges volt, s a Föld terült el alatta. Meseszép kilátás, melyre senki nem figyelt, mintha már évezredek óta alattuk lenne. Így is volt.

Egy pillanatra megállt, megcsodálni a tájképet, de mivel az előtte haladó férfi nem állt meg, kénytelen volt hamar követni.

Ezer meg ezer másik angyal, kinek kisebb, kinek nagyobb szárnyai voltak, s egy sem figyelt rá, mind végezte saját dolgát. Üveg, vagy papír volt a kezükben, ujjaikkal írtak, s ugyanezekkel törölték le a különös írásjeleket vagy rajzokat.

Csak egy valaki vette észre, egy fehércsuklyás alak, s pillantott rá kíváncsian a másodperc tört része alatt. Raiel észrevette, de nem kérdezett rá, belső hangja azt súgta, nem lenne értelme. Miközben követte a tőle egy fejjel magasabb férfit, néha még megvizsgálta magát. Aranyozott tőrök voltak derekához csatolva a ruháját tartó pántokon, sarut viselt, ez alatt mezítelen volt lába. Akrielen hosszabb, köntös szerű fehér anyag volt, ahogy közvetlen mögötte haladt egyszer majdnem rálépett, de az anyag öntudatra ébredve csúszott el talpa alól.

Különös világ ez – gondolta magában. Minden egyszerre volt számára idegen mégis ismerős. Talán igaza volt azzal kapcsolatban, hogy gyakran veszti el emlékezetét. De akkor miért pont őt küldik? Miért nem valami erősebb személyt? Vagy miért nincs társa? Talán van, csak nem emlékszik rá?

Míg nem figyelt oda, Akriel eltűnt egy fátyol mögött, s suttogó beszélgetésből elkapott egy foszlányt.

- Nem értem, az Úr miért bocsájt meg neki folyton – megrezzentek tollai. Az Úr? Miért kéne megbocsájtania? Rosszat tett? Ellenszegült? Nem rontott be, pedig száz meg száz kérdés kezdte gyötörni. Nem hallott mást, csak ezt a pár szót. Visszagondolt a csuklyás férfira. Miért csak ő figyelt rá? Talán Ő elmondaná az igazat, talán nem fedné el előle.

Minden alapja csak a megérzés volt számára. Mintha mindez már megtörtént volna.

Az Úr próbái – gondolta magában. Ismerős volt számára a fogalom, de nem tudta volna megmondani sem a lényegét, vagy jelentését. Senki sem ismeri ki, minek mi célja van. Türelmesen megvárta, míg az őt kísérő férfi kilép, és kezébe ad egy tollat. Tenyerében tartva vizsgálta meg.

- Pihenj le, majd ezt tűzd a füled mögé – ösztönösen oda simított ujjaival, s több kis apró tollat érzett, pihe nagyságúakat, épp, mint amilyen a kezében van. Óvatosan ujjai közé fogta a pihét, bizalmatlanságának egy csepp jelét sem adva.

- Köszönöm – biccentett hálás mosollyal – azt hiszem, te mindig gondomat viseled ezek után. – A férfi meglepetten emelte fel karcsú szemöldökeit, majd lágy mosollyal enyhült meg arca.

- Tényleg így van – bólintott óvatosan, minden hajtincse követte mozdulatát. – Megmutassam a helyed? – Kérdezte kíváncsian az ifjabbtól.

- Nem, köszönöm… azt hiszem erre már emlékszem. – Tenyerében megsimította az aprócska pihét, mintha máris erőt nyert volna belőle. Sugallatára hallgatva elindult egy irányba, minden rezdülést figyelve maga körül. A férfi nem szólt utána, tehát jó irányba haladt így bátrabban folytatta útját.

Viszont az egyik kanyarnál másfelé fordult, mint ahogy azt belső hangja mondta.

„Merre mész?” – Suttogta a behatárolhatatlan hang.

- Megkeresem – válaszolt ajkait sem mozdítva. A fehércsuklyás alakra gondolt, kinek szemei jégből voltak. Csak egyetlen egy pillanatra látta, talán még annyi sem, de ez belevésődött emlékezetébe. Abba a rövid kis emlékezetbe, amivel most rendelkezett, de lehet, már régebbről ismeri.

Visszafelé fordult, ösztöneire hallgatva, s végül megpillantotta a keresett alak körvonalát.

- Várj! – Szólt utána, suhanni kezdett a levegőben, nem tárta kis szárnyait, de olyan volt, mintha repült volna. Az alak megállt, de nem fordult meg.

- Már vártalak – dörmögte kellemesen mély és lágy hangján. A fiú beleborzongott. Újra és újra lejátszódott fejében az a pillanat, ami csak most fog bekövetkezni.

A férfi lassan felé fordult, leemelte fejéről a csuklyát, s szemkápráztató látványt nyújtott. Fakó barna hajában megannyi áttetsző ékkő csillogott belefűzve, összefonva vékony tincsekbe. Az egész laposan hátrafogva az egészet.

Raiel hunyorogni kezdett, majd felemelt kezével próbálta eltakarni a vakító fényt.

- Miért? – Kérdezte halkan. A férfi talán nem erre a kérdésre várt, így csak kíváncsian biccentett.

- Mire szeretnél választ Raiel? - Mint mindenki, Ő is tudta a nevét, viszont Raiel nem emlékezett semmire… belülről kételyek mardosták, kíváncsi kérdések hada árasztotta el, s nyomasztóan ránehezedett.

Pár hosszú pillanatnyi néma csend fokozta a gyönge feszültséget, elgondolkodva próbált találni fejében egyetlen olyan kérdést, amit feltehet neki.

- Azt hiszem, keresek valamit – suttogta halkan, kissé erőtlenül, és közelebb lépett – Kérlek, vedd vissza a csuklyád – a férfi engedelmesen mozdult, de úgy igazította ruházatát, hogy arcát tisztán lássa. – Te biztosan tudod, hogy mi az.

- Ha nem tudod mi a kérdés, hogyan kaphatnál rá választ? – Kérdezte türelmesen a férfi. Igaza volt, s fájdítóan hatottak a szavak.

Raiel újra elgondolkodott, s próbál úrrá lenni a fejében lévő káosznak. Pár emlékfoszlány felszabadult, s látta, ahogy harcol démonok ellen, s más természet feletti lényekkel szemben… Viszont fakította minden képét egy különös árny, mintha csak kivágták volna belőle minden maradékát.

Ki lehetett az? Talán egy ismeretlen?

Nem… érezte szívét megdobbanni, jobban, mint eddig, s finoman mellkasára simította ujjait, amik beleütköztek a nyakában lógó medálokba.

Nem tudta, mi az ami oly veszettül próbál lelkébe férkőzni, de érezte, hogy szüksége van rá. Miért nem mondott el neki Akriel mindent? Miért kell ilyen apró pihét használni ahhoz, hogy emlékeit visszakapja? Miért nem mesélte el neki senki azt, amire kíváncsi? Még ha nem is kérdezte meg… tudniuk kellene… Tudta, hogy nem először fordul elő vele. De vajon miért?

- Az igazat szeretném tudni – válaszolta végül halkan, s felemelte tekintetét a nyugodt, kedves, komoly arcra. A férfi elmosolyodott.

- Segítek neked – Felelte határozottan. Eddig ruhájának ujjai alatt összefűzött karjait elengedte, a fehér, fátyolos anyag lágyan libbent szellő nélkül minden mozdulatára, de hirtelen megállt. – Ügyelj magadra az úton, ismerni fogod a járást. – Raiel meglepetten pislogott párat.

- Mégis… hová küldesz? – Még közelebb lépett, már kevesebb, mint egy méterre állt előtte.

- Amint ott vagy rá fogsz jönni, viszont most fogadj meg egy tanácsot – arca egyre komolyabb vonásokat öltött magára, de amikor észrevette, hogy Raiel füle tövét nem tarkítja újabb tollpihe, megenyhült, s szinte mosoly kanyarodott a porcelán szépségű arcra.

- Mi lenne az? – Kérdezett vissza izgatottan, kérlelőn pillantott fel rá. Mindenre szüksége volt, amit egy megbízható személytől hallhatott.

- A szíveddel gondolkodj, ne csak az eszeddel! – Egy nagy kört írt le a levegőben, a karján lebegő anyag puhán susogni kezdett, viszont egy villanás kíséretében eltűnt a szeme elől a fiú.

Megigazította csuklyáját, jobban arcába húzta, s az üres folyosón körbekémlelve, lassan tovább indult, ajkain bizakodó mosoly honolt nyugodtan.

~*~

A sok fehér után a feketében villódzó vörös és sárga csíkok káprázóan hatottak a szemnek, végtelennek tűnő másodperceket töltött a semmi közepén, mely félelmetesebb volt a végtelen fehérnél. Félelmetes, bizonytalan és elrettentő, de már nem fordulhatott vissza. Nem is akart hátat fordítani annak, amire szíve veszettül vágyott.

Úgy érezte a földre zuhan, de ösztönösen fél térdre érkezett, lehajtott fejjel. Mintha egy megszokott mozdulatot tett volna úgy állt fel, s hatalmasra kerekedett szemekkel nézett körbe.

Körülötte minden forró volt, úgy nézett ki mint egy lángba borult, földig rombolt város, melynek hamvai szüntelenül ontják magukból a hullámzó lángtengereket. A tűz, a romok és csontok ropogása töltötte be a teret, az ég a fekete és bíbor színeiben játszott, de füstöt sehol nem látott. Minden lángol, de semmi füst.

A tornác? Vagy már a pokolban lennék? – Kérdezte magától, s körbenézett. A semmiből bukkant elő egy lángoló test, égett hús és koponya villant fel előtte, de csípőjéről lekapta egyik tőrét, megpördítette ujjai között, s a következő pillanatban a támadó kettészelve hullt a forró porba. Nyüszítve vonszolta el magát mindkét fele.

Az égről, most lenézett a földre, ezer és ezer ilyen lény húzta meg magát körülötte, s a kisebbek mind félve pillantottak rá. Az előző volt a csali, felmérték az erejét, amiről még maga sem tudta, hogy mekkora.

Homlokára simította ujjait, fél arcát tenyerébe temette, s szemeit összeszorította mintha kínzóan fájna feje. Tanítások, igék és mágikus szavak pörögtek a fejében, s nem nyugodtak, míg nem vett egy mély, fullasztó levegőt. Minden forró volt.

Emlékezett tanítója szavaira, mely arc nélkül élt emlékeiben, hangja kiismerhetetlen volt. Feladata a földi emberek megvédése a démoni lényekkel szemben, s őrizni a… hitet?
Nem voltak tiszták a szavak, csupán tépett foszlányok lebegtek szeme előtt.

„Soha ne vond kérdőre az Úr szavát.”

A hang ismét tisztán csengett fülében, felülmúlva az összes többit, s kipattantak szemei, minden más elhallgatott, újra a tűz izzó ropogása hallatszott.

Körbenézett, most mindent figyelve, s tekintetét elragadta az egyetlen álló épület. Hatalmas, végtelenbe magasodó toronyszerű emelvény volt, tetején egy felfelé nyúló angyalt ábrázoló szobor, s az egész az omladozás szélén állt, de valami még összetartotta.

Elszökkent a földről, hogy szárnyait kibontva suhanjon az épület felé, de repülő tagjai nem mozdultak, így puhán visszapottyant a földre. Kisebbek lettek, s mereven feszültek hátának, nem rezzent egyetlen tolla sem, mintha lefagyott volna. Különös volt ez, ilyen forróság közepette.

Nem tétovázott tovább, elindult gyalog, zakatoló szíve diktálta a tempót, rohant a messzi torony felé. Szeme előtt csak azt látta, s ha valamilyen lény rátámadt könnyű szerrel zúzta porrá, harci mozdulatai reflexből jöttek elő lelkének mélyéről. Bizsergett minden porcikája, egyre lassabban sikerült rövidítenie a kitűzött távolságot, mert mindig egyre erősebb és erősebb lények estek neki oktalanul.

Állati és emberi keverékek, csont és bőr démonpalánták, kecskelábú, szárnyas lények, minden az alja népből, s egyre nagyobbak és erősebbek. Nem tudta, miért támadtak rá, talán mert a területükre tévedt, s neki nincs helye idelent. Nem fontolgatta sokáig, utat tört magának minden akadállyal szembenézve, míg nem elérte a csarnok bejáratát. Beleborzongott a hirtelen hűvösségbe, hihetetlen volt, hogy egy ilyen forró helyen valami ilyen nyirkos és dermesztő tud lenni. Talán csak a hirtelen hőmérsékletkülönbség volt az oka.

Itt már nem fenyegette semmilyen veszély, lassan s nyugodtan lépkedett, talpa alatt nedvesnek s ingoványosnak tűnt a talaj, de biztos lábakon állhatott. Végigsimított karjait, kíváncsian kémlelte körbe a hosszú folyosót és falait. Úgy nézett ki akár egy barlang, mely elhagyatott volt. Néha egy kígyó surrant el mellette, kifelé csúszva. A fény egyre tompult, félhomály vette át az uralmat az épületen belül, s egy csarnokba érkezett meg. Rengeteg, milliónyi folyosó nyílása nyílt egybe, pedig kívülről nem látszott ilyen sok a bejárat. Felfelé, egészen a csúcsnál volt a plafon, talán a kinti angyalszobor lábánál, de nem csodálta sokáig. Beljebb és beljebb lépett, tekintetével mintha keresett volna valamit, de maga sem tudta mi az, ami igazán nyomja szívét.

- Újra eljöttél hát – zengett egy mély hang keresztül a hatalmas termen, ide-oda kapkodta tekintetét, de nem látta tulajdonosát.

- Merre vagy? – Kiáltott hangosan, s az üreges fal visszaverte hangját, pár pillanatig visszhangzott, míg el nem némult.

Egy lépést hallott, s rögtön az előbukkanó alakra tekintett, elrettentő látványa megrökönyödésre késztette, de nem lépett hátra, határozottan figyelte.

Magas, robosztus, izmos alak, hosszú haja hófehér folyondárként csapkodta derekát, bőre halovány kékes fénnyel izzott. Egyre közelebb, és közelebb lépett hozzá, míg meg nem állt a kör alakú csarnok közepén. Raiel alig pár méterre volt tőle.

- Megtudhatom látogatásod mostani célját? – Kérdezte komoran a férfi.

Raiel nem válaszolt, megbabonázva figyelte a tőle jóval magasabb alakot. Haja fehér volt, mint a hó, dús és egyenes. Halántékaiból vastag szarval nyúltak előre, felfelé hajolva, s rajtuk fekete, apró szemű lánc díszelgett. A két szarv tövét szinték láncok kötötték össze, s belőlük fátyolként csüngtek, lehunyt szemei előtt fekete, füstös kövek.

- Az igazat keresem – kissé remegett a hangja, lágy csengése simogatta a nyirkos falakat.

A férfi kimérten bólintott, a vállaiba tűzött láncok megcsörrentek. Olyan volt, mint egy jól ismert látomás… mintha már százszor lejátszódott volna ez a folyamat, s úgy érezte folytatni tudná az események minden mozdulatát, de nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy minden úgy történjen, ahogyan kell.

A férfi nem nyitotta fel a szemét, mégis tudta, hogy merre kell mozdulnia, előre nyújtotta két karját tenyérrel felfelé, lazán görbítette be karcsú mégis erős ujjait, s egy-egy hibátlan üveggömb jelent meg tenyereiben. Lágy füst gomolygott körülöttük, szürke és fénytelen, ami még jobban kiemelte csillogásukat.

- Két igazságot látsz – szólt halkan. Raiel meglepetten figyelt. Tudta, hogy ezt fogja mondani, mégsem hitt a fülének.

- Nem létezik olyan, hogy két igazság! – A férfi csak elmosolyodott, mindössze egy aprócska kunkor jelent meg szája sarkában, de szeme még mindig csukva volt.

- Ezt majd akkor döntsd el, ha láttad mind a két felét. – aprót biccentve hajtotta előre fejét, s közelebb nyújtotta a gömböket, a jobb kezében lévőt előrébb tartva, utalva arra, hogy azzal kezdje. Meg sem kérdezte, lassan felemelte egyik kezét, s ujjával finoman simított végig a gömb tetején.

Egy lökést érzett, lehunyta szemét, s a sötét háttérben megtépázott emlékképek sorakoztak elé. Hang alig volt, szakadozott akár egy régi film, a kép mégis teljesen tiszta volt.

Egy arc… kedves, lágy mosolyú, ugyanakkor komoly, s a tekintete ragyogóan melengető. Ő volt az… Ismerősebb nem is lehetett volna. Beszélt, ajkai mozogtak, de hang nem jött ki a torkán. Aztán meglátta magát, ahogy mellette áll, magával szembe fordítja, majd közelebb hajol. Zöld természetben jártak, mintha a Földön sétáltak volna mesés éj közepén.

Közel húzta magához, füléhez hajolt, szinte érezte a leheletét, de csak magukat látta, majd ahogy elhajolt tőle, Ő kikerekedett szemekkel nézett rá. Lassan kezdett hangot nyerni, de először csak dünnyögően hatottak a szavak. Nem értette mit formál ajkaival.

A következő pillanatban a férfi előrántotta hatalmas, áttetsző pengéjű karját, felé sújtott, de kivédte tőrjeivel egyszerre kapva elé. Kiáltott, de csak tompán hallotta az érthetetlen szót. Ahogy látta, arca teljesen értetlen volt, kivédett minden támadást, de egyre csak egy szót kiáltott felé újra és újra, végül tisztán hallotta saját szavait.

- Miért? – szinte ordította könnyekkel küszködve. Nem támadott csak védekezett minden csapás ellen, míg nem megjelent pár végrehajtó, szétválasztották őket, majd hirtelen fakulni kezdett a kép.

Felnyitotta szemeit. Ugyan az az arc lebegett szeme előtt, mint ami az emlékképekben szerepelt. Jócskán megváltozott, a hasonlóság egyre ritkábbá vált, s főként tekintetének hiánya volt megtévesztő, de Raiel érezte, hogy Ő volt az akkor. Legalábbis remélte, hogy így volt… Nem volt biztos benne, hogy csak a képzelete játszik-e vele, vagy ez a valóság.

- Két féligazságot mutatsz nekem? – Vonta kérdőre, suttogó hangon. Szíve lángolt, veszettül zihált volna, de nem hagyta, hogy ismeretlen érzelmei úrrá legyenek rajta. A férfi megrökönyödött.

- Ezt csak akkor döntheted el, ha láttad a másikat – felé nyújtotta a gömböt.

„A szíveddel gondolkodj, ne csak az eszeddel!”

Visszhangoztak fejében a szavak. Nem akarta látni, félt, hogy mi lehet mögötte. Sosem félt még ennyire szavaktól, mint most. Tétován nyúlt felé, de az utolsó pillanatban visszarántotta kezét.

A férfi felemelte fejét, de szeme még most is csukva volt.

- Nyisd ki a szemed… kérlek. – válaszként csak megcsóválta fejét, csilingeltek az összeütköző láncok, nem szólt semmit, szoborrá avanzsálva, mozdulatlanul várt. Egy szóra, vagy talán arra, hogy történjen valami.

Raiel ezek után nem érezte előre, mi fog történni, pedig szívesen hagyatkozott volna rá. Szíve hevesen dobogott mellkasában, izgatott volt, megszorította az apró pihét, ami még azóta is kezében pihent, majd sóhajtott egyet, elengedte, s a gömb felé nyúlva hunyta le előre szemeit.

Míg az aprócska toll lágyan hullott le a földre, szinte ugyan azok a képek futottak végig előtte, de most tisztán hallott mindent. Épp hogy a fehér pihe földet ért, rátapadt egy nedves kőre, s feketévé vált, beleolvadva környezetébe, Raiel felnyitotta a szemét.

Reszketegen lélegzett, ujjai szintén remegtek, magához vette őket, s laza ökölbe szorítva mellkasára simította őket.

- Megóvtál… - susogta lágyan – Nem vártad meg a válaszomat… - akadozva, légzésével küszködve próbálta megnyugtatni saját magát. – Miért? Miért tetted?

- Ismered a tanításokat – zengett halkan a válasz. Tudta jól, mire céloz ezzel.

Megfogta nyakékét, előre biccentett fejjel kettétörte az összeforrt medálokat, s a tündöklő keresztet emelte magához.

- Ha a tiszta szíved bűn… én is bűnhődni akarok. – felé nyújtotta az apró tárgyat. – Israfel…

Szíve hatalmasat dobbant, amikor felemelte ólomsúlyú szemhéjait a férfi a szólítás hallatán, gyémántragyogású íriszek meredtek rá vággyal telin.

Raiel arcán egy ezüstszínű könnycsepp gurult végig, ajkaira reszketeg mosoly kúszott, szárnyai teljes nagyságában terültek széjjel, mindkettejük felé magasodva.

- Szeretlek… mindig is szerettelek.

A cikket írta: timcsiikee

7 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. augusztus 11. 20:05

megtekintés Válasz erre: - 2011. augusztus 11. 19:40

Kedves Timcsi,

sajnos nem tudhattam előre, mi vár rám, amikor rákattintottam a cikkedre.
De miért teszed közkinccsé az írásaidat, ha nem várod el, hogy olvassák?

Üdv,

Ktr.

Kedves Ktr!

Azt hiszem nem értetted a válaszomat. Azért teszem közzé, hogy olvassák, aki élvezi élvezi, aki nem az nem. Neked személyesen csak azt javasoltam, hogy a továbbiakban a többi cikkemet nem kötelező elolvasnod, mert valószínűleg azok is untatni fognak.

Ennyi történt.

Üdv,
Timcsi
2011. augusztus 11. 19:40

megtekintés Válasz erre: timcsiikee - 2011. augusztus 11. 18:13

Kicsit túlzásnak tartom, hogy sok lenne neki egy ilyen kis kitalált történet. Ha engem kérdezne nem tudom mit válaszolnék, mert nagyon meglepne, ha egy ilyen apró-cseprő dologért szólítana meg :)

Viszont az "utalást" nagyon is érzem a megjegyzéseidből. (A versre is gondolok itt). Ha nem tetszettek neked ezen irományaim, azt ajánlom, hogy többet ne is olvass tőlem, mert így nem pazarlod az idődet ilyen számodra unalmas történetekkel, és az utána történő véleménynyilvánítással.

Üdv,
Timcsi

Kedves Timcsi,

sajnos nem tudhattam előre, mi vár rám, amikor rákattintottam a cikkedre.
De miért teszed közkinccsé az írásaidat, ha nem várod el, hogy olvassák?

Üdv,

Ktr.
2011. augusztus 11. 18:13

megtekintés Válasz erre: - 2011. augusztus 11. 16:16

Az Úr sok mindent megbocsát, de ez azért neki is sok lenne. Ha megkérdezné, ugyan mi a fene akar ez lenni, mit válaszolnál, timcsiikee?

Ha engem kérdezne, azt válaszolnám: "Ez egy unalmas, zavaros, rosszul megírt akármi."

A kedvencem "a karcsú szemöldökök felemelése".
Sokkoló.

Üdv,

Ktr.

Kicsit túlzásnak tartom, hogy sok lenne neki egy ilyen kis kitalált történet. Ha engem kérdezne nem tudom mit válaszolnék, mert nagyon meglepne, ha egy ilyen apró-cseprő dologért szólítana meg :)

Viszont az "utalást" nagyon is érzem a megjegyzéseidből. (A versre is gondolok itt). Ha nem tetszettek neked ezen irományaim, azt ajánlom, hogy többet ne is olvass tőlem, mert így nem pazarlod az idődet ilyen számodra unalmas történetekkel, és az utána történő véleménynyilvánítással.

Üdv,
Timcsi
 
2011. augusztus 11. 16:16
Az Úr sok mindent megbocsát, de ez azért neki is sok lenne. Ha megkérdezné, ugyan mi a fene akar ez lenni, mit válaszolnál, timcsiikee?

Ha engem kérdezne, azt válaszolnám: "Ez egy unalmas, zavaros, rosszul megírt akármi."

A kedvencem "a karcsú szemöldökök felemelése".
Sokkoló.

Üdv,

Ktr.
2011. augusztus 11. 00:15
nyaúú ^^
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: