Eszembe jutott - B.H. MacGillről
Látogatók száma: 37
Bryant H. McGill amerikai, feltűnően jóképű, a barátnőjével él Los Angelesben, mégpedig abból, hogy bölcs mondatokat alkot, harcol a személyes szabadságért és az emberi jogokért, valamint azt hirdeti, hogy jobb egészségesen élni, mint betegen. Minden magyarnak az lenne az első kérdése, és meg lehet ebből élni? Mifelénk nem igen, de mint tudjuk, Amerika a nagy lehetőségek hazája, ott a leghíresebb emberek mind tányérmosogatóként kezdik, aztán rags to riches. Kivétel nélkül, ha az önéletrajzoknak hinni lehet.
Itt jegyezném meg, hogy a munkaadók csak azért kérik be az önéletrajzokat, hogy megállapítsák, kinek mennyi tehetsége van a kreatív hazugsághoz.
Visszatérve McGillre, eddig több, mint 200 könyvet adott ki, csupa bölcs mondást, és még nem hagyta abba. Állítólag ezekből veszik az amcsik a mottóikat, újságíróktól egyetemi rektorokig. Az egyik ilyen bölcs mondás:
„A halál minden élet legnagyobb reménye; a vágy, amely önmagát elégeti; elhasználja és elemészti az önmaga utáni vágyakozás.”
Hát, ha elképzelem az átlagos Index-újságírót, nem igen értem, mit kezd vele, valszeg meg sem érti. Az egyetemi rektorban már nem vagyok ennyire biztos. A halál után mindenki vágyakozik, valamilyen burkolt formában, de általában nem a nagybetűs Élettel van bajunk, hanem azzal a kisbetűssel, ami nekünk jutott. Fiatalon az a probléma, hogy Mancika nem szeret; később az, hogy nem lehet megszabadulni Mancikától; meg aztán ott van a pénz is, amelynek az a legfontosabb jellemzője, hogy soha nem elég. A halál tartósan megoldja a Mancikától a pénzhiányig terjedő problémákat, a hinduk és buddhisták kivételével, akik előbb-utóbb visszatérnek ebbe a Mancikákkal és üres erszényekkel teli világba.
Mivel McGill amerikai, senki sem várja el tőle, hogy továbbgondolja azt, amit elgondolt, ez is szép teljesítmény, és tartok tőle, hogy európaiak is vannak a felmenői között. A halál, mint az élet nagy reménye? Amikor mindenki attól retteg, hogy hirtelen vége lesz a megszokott nyomorúságnak, és utána csak rosszabb jöhet? A keresztény mindenképpen szeretné elodázni, hogy találkozni kelljen a főnökével, ott fent a mennyben; a hindu annyira fél a visszatéréstől, hogy a legszívesebben el se menne; a kínai csak abban reménykedik, hogy az egész konkurencia tönkremegy; a muszlim – ezt nem tudom, mert muszlimok már nem igen vannak, de az iszlámista szentül hisz abban, hogy szűzhártyákat perforálni és vizet inni jó, ennek érdekében boldogan vállalja a vértanúságot. Ha mégis jelentkezne bennünk a halálvágy, azt gyorsan szublimáljuk, megnemesítjük valamiféle művészetté, és ezzel el is hárítottuk a felelősséget. Nem rólam van szó, csupán a regényhősömnek vannak ilyen ötletei – és ő még nem tudja, hogy a könyvem végén majd jól megbüntetem – például megkapja az összes Mancikát, akik miatt ötszáz oldalon át szenvedett – felsorakoznak az ablaka alatt, és lesz ott olyan szerenád, hogy a kutyák és a farkasok is elmenekülnek.
Egérútnak megteszi a mitológia is, egy tízezer éves görög vagy sumér büntetlenül vágyakozhat úgyszólván akármire. Nekünk viszont állandóan magas hőfokon, extatikus boldogságban kell izzanunk a puszta ténytől, hogy itt lehetünk ezen a koszos sárgolyón, és néha van egy szép nap, perc vagy pillanat, amire rá lehet fogni, hogy megérte. Még csak az hiányzik, hogy őszinték legyünk magunkhoz, akkor összedől az egész, mint egy lufi, akarom mondani, kipukkad, mint egy kártyavár.
Olvasom, hogy ahol legális az eutanázia, ott sem úgy megy, hogy az érdeklődő bejelentkezik, kifizeti a dologi költségeket, és kilép a nagy ürességbe – nem, meg kell indokolni, és csak a nagyon alapos indoklást fogadják el – pl. évtizedek óta ágyhoz kötött beteg, ópiumra se reagáló fájdalmai vannak, stb. Az nem elég, hogy mondjuk elmúlt már hetven éves, az élők világa kilöki magából, és jó szót csak attól kap, aki örökséget remél – az meg végképp nem érdekel senkit, hogy a szerencsétlen vénember vagy vénasszony mire vágyakozik, és a sóvárgása miben próbálja magát elemészteni.
A cikket írta: Müszélia
Hozzászólások
időrendi sorrend
bocs. azt képzeltem, hogy ez humor.
Még mindig nagyon érzékletesen "károgsz" :) de nem tudom miből gondolod, hogy csak a buddhisták és a hinduk jönnek vissza erre a sárgolyóra? Hogy van ez, az egyik visszajön, a másik meg nem? Vagy fordítva? Vagy mindenki, vagy senki.... vagy az aktuális istenség válogat? ;) Ha isten volnék és a kis hangyáimat nézegetném naphosszat, akkor nem biztos hogy szegregálnék élet/halál kérdésben.
Pusz
A
Pusz
A