újabb események régebbi események további események
18:38
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
16:45
Új kérdést került be a Kérdezd a férfit menüpontba
16:06
Új cikk került a "Titkaink egymás között" rovatba
11:04
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
11:02
Ilpaki új cikket töltött fel
18:32
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
17:26
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
11:54
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
23:22
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
23:21
Ilpaki új cikket töltött fel
12:22
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:19
KiralyCsilla1965 új bejegyzést írt a naplójába
15:12
Vortexdmo regisztrált a weboldalra
14:42
Stanmoretnm regisztrált a weboldalra

Képek 15

2010. szeptember 29. - Látogatók száma: 56

Alcímem: Az intezív. Ezt a cikket Nem Tom ihlette egy hozzászólás alkalmával. Így leírom Neki, Nektek, hogyan viselkedem, és mit teszek, ha én vagyok az intenzíven, vagy bemegyek látogatóba. Zsebkendő járatom.

Egy régi kép merült fel amikor Nem Tom megdorgált egy hsz. alkalmával, hogy először azt írtam, hogy a szavam is elakadt, majd kb 2200 karaktert írtam. Igaz azt írtam elakadt a szavam, de az agyam pörgött, vagy ne nagyzoljak a képek ugráltak előttem és utaltam egy régebbi megjegyzésemre, melyet kicsit kifejtettem, hogy valóban a mai világban mindenki rohan és cselekszik, a pénz kevés, ha valakinek valamivel esetleg több jut, akkor pedig rend szerint irigykedés folyik. Hja munkahelyen pedig majd nem szó szerinti kiközösítés is. Azt ugyan mindenki érzékeli, ha valakinek kicsit könnyebb, de azt, hogy ezért mit tesz az asztalra, már senki nem értékeli, vagy figyelmen kívül hagyja. Majd a megjegyzésem után magam is megbántam a kimondott mondatokat, mert senki nem tartja a markát és főleg a mai világban, ahol egy egy pályázatra, vagy kiírásra bizony sokszor már jó előre megvan a befutó is. Oda pedig betörni nem lehet, de fizetni mindent kell, és mindenkinek. Ráadásul, ha elmégy egy tárgyalásra, bizony sokan megnézik mivel is mentél? Hogyan érkeztél? Mi van rajtad? Milyen telefonról telefonálsz, mert bizony ha sóher és lefutott cuccaid vannak, vagy nívón aluli autód, még a titkárságig sem jutsz el, már a portánál elküldenek.

Így aztán Nem Tom Szóvá tette, hogyan viselkednék, ha bemennék látogatóba az intenzívre.
Kedves Tamás, nagyon tévedsz.Mellé fogtál, mert nem ültem rá senkire, és nem ettem el senki ebédjét, mikor egyszer három hónapig volt szerencsém bejárni látogatóba az intenzívre. Akkor sajnos az édesapámhoz kaptam a főorvostól egy állandó belépőt. Amely feljogosított, hogy látogatástól függetlenül bejárjak, és segítsek az édesapám ellátásában, és a többi betegekében is.

Az én édesapám 1915.-ben született. Egy régi módi vidéki ember volt, aki felkerült a friss feleségével a városba, és megszenvedtette az élet minden percét mire elérte a 75. életévet és bizony otthon összeesése után kiderült, hogy vastagbél rákja van.
Bekerült a kórházba, Megműtötték, de az állapota nagyon válságos volt és nagy fájdalmai voltak, és hiába próbálták meg etetni nem sikerült és Valahogyan nem boldogultak vele. A műtét napján csak tájékoztatást kaptunk és elküldtek haza minket.
Másnap a körzeti orvost kértem szíveskedjen bejönni velem, mert aggódtam érte nagyon. Bejött, így bemehettem én is. Akkor mondták, hogy nem tudják megetetni. Megkérdeztem, próbálhatnám-e egyszer legalább. AZ orvos, aki akkor ott ügyelt, mondta próbálja, ha van kedve, de nem fog sikerülni. Aztán nagyon közel hajoltam az apám füléhez megsimítottam a haját és meséltem neki azokról a régi szép időkről, mikor együtt mentünk a mezőkön a Tisza parton a töltésen és közben óvatosan a nyakas kétfülű csészét óvatosan az ajkaihoz tettem és kértem igyunk egy kortyot, mert megszomjaztam és Neki is biztosan jól esne egy korty. Így aztán folyamatosan mesélve és kérve igyunk egy egy kortyot szépen bekortyoltattam vele a levest, mely részükre volt elkészítve. Az orvos legnagyobb megdöbbenésére, aki annyira meglepődött, hogy behívta a főorvost, aki azt mondta, ha ezt meg tudom ismételni még egy édesapámhoz hasonló betegen, akkor kapok belépőt.
Belementem. Egy néni feküdt két ággyal odébb és hasonló műtéte volt és Ő sem evett. A mese más volt ugyan , de neki is meséltem a szép Tisza partról, a meleg szép nyári sétáról a napfényben és Tőle is mindig kértem kortyoljon, mert megszomjaztunk és most leülünk egy kicsit. Olyankor mindig azt éreztem, ahogyan suttogtam a fülébe, és mondtam leülünk, hogy szinte a teste elernyed, és olyan volt mint aki valóban sétált volna, és Ivott, helyesebben így táplálkozott a segítségemmel Ő is.
A Főorvos Úr úgy döntött, megérdemlem, hogy bármikor bejárhassak és gondozhassam az édesapámat, és a nénit is cserébe.
Nagyon szívesen tettem Mentem minden nap hajnalba, munka előtt előbb a kórházba mentem és a két beteget segítettem lefürdetni és rendbe tenni, majd a híg táplálékkal mesével megetetni és napközben dolgoztam, de munka után rohantam be a kórházba, és megint segítettem a két beteget rendbe tenni.
A nénit is és az édesapámat is. A néni vidéken lakott és s családjának nem állt módjában minden nap bejönni és rendbe rakni, de nekem igen, mivel a munkahelyem csak 15 perc gyors sétával elérhető volt a kórháztól. Aztán a mosdatások, pelenkázások és etetések után rohantam haza a gyerekekhez, bevásárlás, lepakolás, majd lecke, és este rohanás be a kórházba Ismét a két betegé voltam. Utána haza főztem ételt a családnak ellenőriztem a gyerekek dolgait, kikészítettem a másnapi holmimat, és beájultam az ágyba.
Ezt csináltam jó bő három hónapig, míg először a néni került olyan állapotba, hogy felkerült az osztályra, majd az édesapám is két héttel később. Amikor már az osztályon voltak akkor is látogattam a nénit is és az édesapámat is minden nap ugyan úgy, mert akkorra már sajnos világossá vált, hogy áttétei vannak,és morfiumozni kellesz akkor is, ha haza kerül. Felajánlották, hogy megtanítanak injekciózni, hogy otthon elláthassam. Vállaltam és így ismét hajnaltól jártam, hogy bent legyek az injekciózásnál, és elsajátíthassam a legjobb akaratom szerint a legbiztosabban az adagolást és a morfin tárolásáról szóló dolgokat.
A néni rokonai próbáltak hálálkodni, hogy segítettem, de nem fogadtam el semmit, sőt én mondtam köszönetet neki, hogy általa látogathattam az édesapámat, és lehettem mellette.
Mikor haza került az édesapám és otthon volt akkor is elláttam és a legjobb képességeim szerint gondoztam. Két és fél kemény év volt, míg hol a kórházban volt, hol otthon. AZ orvos minden nap jött, ellenőrizte az állapotát. Mikor kezdett romlani szólt mit hogyan csináljak, hogy jobb legyen. A vastagbél az oldalára volt kiültetve, a vastagbél bennmaradó többi része a daganatos és nagysága és szétterjedettsége miatt kivehetetlen daganattal a végbél nyíláson keresztül váladékozott, így pelenkázni kellett, és a pisilése miatt is. Naponta háromszor lefürdetni és rendbe rakni és eleinte csak egyszer éjszakára morfiumozni, később az erősödő fájdalmak végett már naponta kétszer morfiumozni.Ezek mellett borotválni, hajat vágni, és mindent amit lehetett az állapotához mérten. Állandóan fertőtlenítő illat volt a lakásban és a mellőzhetetlen műanyag és széklet szag a nylon zacskó miatt, amibe a széklete ürült. Óvatosan kellett a zacskóval bánni, mert könnyen szakadt, és nem mehetett bele sok széklet. Ezek mellett nem is lehetett bárhol beszerezni, így csak külön megrendelésre kaptuk és orvosi vényre.
Nem volt teljesen egyszerű a dolog. A legszomorúbb a dologban az volt, hogy tudtuk a dolog megfordíthatatlan, mert a daganatot nem lehetett kivenni így a bélnyúlványt nem lehetett az eredeti állapotra visszakötni. AZ orvos azt mondta addig fog élni, míg a szívét el nem éri a rák, és meg nem fojtja.
Ilyen feltételek mellett gondoztam és ápoltam az édesapámat. A néniről annyit tudtam meg, hogy neki sikeresebb volt a dolog, a helyreállítás után Ő még élt 16 évet és utána egy balesetben halt meg. Voltam a temetésén is.
AZ édesapám 77 éves elmúlt, de már nem élte meg a 78. élet évét, mert az év vége előtt elment tőlünk, és elvitte a Tisza parti meséket magával.

Azóta is voltam az intenzíven, igaz nem látogatóban, hanem rendszerint mikor az agyi roham elkap akkor oda visznek be. Minden alkalommal ott kell eltöltenem legalább három napot, mire annyira magamhoz térek, vagy összeszedem magamat valakinek a meséjére, hogy kikerülhessek az osztályra.
Bár az is lehet, hogy bemesélem magamnak, hogy mesélnek, és bentről hallgatom a saját mesémet a szép Tisza partról és lágy szellőről, mely messzire elrepíti a gondolatot.
Bizony nem könnyű, mert a hallókészülékem nélkül alig hallok, és ha rosszul vagyok akkor az első amit kivesznek a hallókészülék.Míg azt nem tudom elmutogatni vagy jelezni valakinek, addig nem hallom és nem értem mit mondanak, mert a szemüvegem is kellene a látáshoz. Mikor ezeket felteszik akkor már tudok kommunikálni, és reagálni a dolgokra, mert ha szembe állnak, vagy fordulnak velem, vagy felém hajolva a szemem előtt mondják a dolgokat, leolvasom a szájakról mit kell tenni. Amikor már jobban vagyok és esetleg meg tudok mozdulni, még segíteni is tudok a mellettem lévőnek.
Az osztályon sem könnyebb, mert először is szólni kell valakinek, aki tudja, hogy ha alszom nincs hallókészülék, tehát fel kell rázni ideadni a hallókát, és a szemüveget, és utána megmondani mi a gond. Bár ez mára már oda fejlődött, hogy van egy papírom ami ott lóg az ágyamon, ha a kórházba vagyok, hogy mindenki tudja, mi van velem.
Nem egyszer volt már olyan, hogy villanyoltás előtt azért ébresztett fel a nővér, hogy megkérdezze minden rendben van-e.
Nem haragudtam rá, mert ez is egy fajta figyelmesség, hiszen aludhatok a rosszullét miatt is, vagy szív, vagy agyi megállás miatt eszméletlen lehetek.
Így vagyok én a mindennapjaimmal. Jómagam is várom, hogy az agyi kár körbe érjen, és addig fogok magam is élni, míg a szívem bírja. Ez az apai örökségem, a szívem.

A családom azért imádkozik minél kevesebbszer kerüljek be, néha jómagam pedig már legszívesebben feladnám a harcot, mert magamnak is teher ám siketen és rosszul látón mászkálni állandóan kíséretre várva az orvosokhoz, hogy minden egyes alkalommal csak több és több rossz hírt mondhassanak, hogy az agyam melyik funkcióját érte el a renyhe rothadás. Ez olyan mint az alma. Egy kis helyen belebújik egy bogárka és belülről meglágyul és elrohad, de kívülről még nem látni a romlást, csak ha felvágod, de agyat nem tudnak vagy komplett fejet még átültetni.

Hát várok és szenvedek nap mint nap, és a szavam eláll, de a renyhe agyam még kalapál, vetíti a képeit, még ép redőit szántogatja, pedig a képek néha homályosak, néha élesebbek, majd egyszer mikor olyan helyre ér ahol romlott rész van kattan egyet, elfárad, majd fáj és másnap átszánja a rossz részt és ha a barázda nem volt mélyen szántott, akkor nem visz tovább fertőzést, de ha igen akkor gond van, mert tovább hordja kis emléktűje a betegség apró emésztőit. Az agyam, az almám tovább romlik. Aztán felvirrad a az új nap, és fájó emlékekkel ébred agyam lassan és várja a doppingot a szereket, melyek újabb működésre késztetik.
Indul a mókuskerék, és kezdek egy új napot. Akkor pedig a pezsgőtablettát énekelve eszem, iszom meg, mikor egy hétig nem kell véletlen orvos menni.
Még jó, ahogy azt, hogy levegőt vegyek még nem kell gyógyszerrel, vagy valamilyen vitaminnal emlékeztetni az agyamnak.

Bár a hónap többségi részét várótermekben töltöm el, és várom a híreket és orvosom okos tanácsát, mit csináljak, mit ne csináljak, hogy még egy évet kibírjak a Fiam esküvőjéig.

Mostanában egyre többet emlegetik a szívkatéterezést, hogy lassan aktuálissá válik és menni kellene, de próbálom húzni, hogy a fiam lássam és tudjam boldognak, aztán jöhet a katéter és minden.

Nem panaszkodom és nem irigykedem. Nem sajnálkozom és nem várom el, hogy sajnáljanak, mert ez az élet és ez senkit nem kímél.
Ma nekem, holnap másnak mér nagyobb gondot nagyobb kanállal.

Ami volt az volt. A múlt az szép és csak a szépre akarok emlékezni, mi rossz volt benne, vagy fájt azt igyekszem elfeledni és megbocsátani mindenkinek, ki bántott, vagy sértett, vagy irigyelt, vagy bármi rossz szándékot tételezett rólam.
Nem vagyok sem bölcs, sem tévedhetetlen, sem tökéletes. Vannak hibáim, mint mindenkinek ezen a földön. Emberből vagyok én is. Halandó és tökéletlen.
Igyekszem az időt mi adatik jóra fordítani és jól eltölteni. Olvasok, nyelvet tanulok, és segítek a házban az idősebbeknek, mikor megkérnek valamire.

Vagy gyerekekre vigyázok szívesen és meséket mondok nekik és rajzolok, bár egyre nehezebben és néha írok nem naplót, de valami hasonlót, mert észre vették, hogy kézi folyamatos írás közben cserélem a betűket, vagy felismerhetetlenül írok.
Küzdök a sorssal, vívom a csatámat, próbálom nyújtani az időt, míg lehet.
Az orvosom azt mondja azért próbáljak meg sokat vagy minél többet kihozni a napokból, mert már öt éve küzdök, és az idő fogy sajnos, mert a kis bogár közben alattomosan dolgozik bent az alma húsában, és az időből nehogy kiszaladjak.
Próbálkozom.
Minden nap hálát adok, ha felkelek, és megláthatom a fényt, vagy a napot.
Közben a szemem is egyre romlik, a fülem is rosszabb és rosszabb, erősítették a készülékem hallásküszöbét is.

Így telnek a napjaim és álmaimban újra járom a Tisza partot és sétálok apámmal kézen fogva a töltésen és át a szántásom mezítláb, mert jól esik a föld érzése, a homok taposása.

Már vár a túl parton az édesapám és a bátyám és nővérem, és öcsém is, a nagyszüleimmel, rokonaimmal.

De: még húzom az időt, még nyújtom a percet, még valami kell, egy semmiséget mondj még nekem, és jöhet bármi legyen, legyen!!!

Ez a két sor a Valami Amerika című filmben van, és most ezt vallom.
Hátha sikerül a nagy dobásom. Most szurkolok magamnak és az időnek, hogy kitartsak. Egyszer valaki azt mondta ha valamit nagyon akarsz eléred, most kíváncsi vagyok rá!!

Szóval egyszerű az életem Kedves Tamás még az intenzíven is! Remélem Elégedett vagy Velem !!! Nem rendetlenkedem az intenzíven.....

A cikket írta: Divi Éva

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. október 1. 23:29

megtekintés Válasz erre: - 2010. október 1. 21:03

Kedves Évi

Lehet, hogy te úgy érezted, hogy megdorgállak, ami valóban olyan szándékkal is íródott. Azért, hogy felhívjam a te figyelmedet is egy olyan jelenségre, amit itt sokan gyakorolnak, ez esetben veled együtt. Valaki megír egy cikket, és mások a cikk örve alatt a saját hsz-ikban elmesélnek egy külön, de hasonló esetet. Nekem az a véleményem, hogy tiszteljük meg azzal az írót, hogy ne tereljük el az olvasói figyelmét az ő írásáról, azzal, hogy mi az ő cikke alá megírunk egy külön történetet. Azt a lapot ő nyitotta meg, tehát ott mindennek az ő írásáról kellene szólni. Az, hogy belevettem az intenzívet csak egy példa volt, írhattam volna bármi mást. Tehát nem arról szólt, hogy én évek óta nyomon követem minden rezdülésedet, és most megírtam a tutit rólad. Ez egy hasonlat volt, úgy, mint metafora. De ide is másolom, hogy mit írtam a hozzászólásomban. És döntse el ki-ki kedvére, hogy téged cikiztelek vagy csupán a jelenséget, mutattam be.
Tamás
„Kedves Éva
„Lenyűgöztél, és nincs szavam” leírása után még szótlanul leírtál 2180 karaktert. Persze ezzel nincs semmi baj, de ezt a hsz-edet szívesebben láttam volna, mint önálló írást, csak úgy magadtól, és nem az erről jut eszembe kategóriában.
De, nekem erről jut eszembe vajon, hogy történhet, amikor bemész látogatóba az intenzívre? Csak találgatni tudom. Belépsz, rálegyintesz a haldoklóra, hogy ez semmi, letelepszel a lábára, miközben megeszed az ebédjét, közben elmeséled, hogy nálatok egy katicabogár nekirepült az ablaküvegnek, amitől az betört, az üvegszilánkok megsebezték a kutyusodat, és te a vér láttán elájultál.
Azért ne legyél mérges, nekem meg ez jutott eszembe. :-))))

Tamás”

Szóval ezt írtam Pinokkio remek cikke alá az Évinek.

Kedves Tamás !

Nem sértődtem, meg, és nem vettem cikizésnek, csak ahogyan kérted, válaszoltam. Nem hsz.-ben, hanem egy önálló cikkben. Talán így jobban kifejthettem a viselkedésemmel való érdeklődésedet. Nem vagyok tökéletes, sőt, csak vannak dolgok, amiket m,ára már másképpen kezelek, mint 10 -15 évvel ezelőtt, és sok dolog van égen és földön, amit egészen másképpen látok. Az életem nem egy sétálás, de edződöm és tanulok minden nappal újat és újat.
Engem pár szó is boldoggá tud tenni: Új napra virradtunk!
Üdvözlettel Éva
 
2010. október 1. 21:03
Kedves Évi

Lehet, hogy te úgy érezted, hogy megdorgállak, ami valóban olyan szándékkal is íródott. Azért, hogy felhívjam a te figyelmedet is egy olyan jelenségre, amit itt sokan gyakorolnak, ez esetben veled együtt. Valaki megír egy cikket, és mások a cikk örve alatt a saját hsz-ikban elmesélnek egy külön, de hasonló esetet. Nekem az a véleményem, hogy tiszteljük meg azzal az írót, hogy ne tereljük el az olvasói figyelmét az ő írásáról, azzal, hogy mi az ő cikke alá megírunk egy külön történetet. Azt a lapot ő nyitotta meg, tehát ott mindennek az ő írásáról kellene szólni. Az, hogy belevettem az intenzívet csak egy példa volt, írhattam volna bármi mást. Tehát nem arról szólt, hogy én évek óta nyomon követem minden rezdülésedet, és most megírtam a tutit rólad. Ez egy hasonlat volt, úgy, mint metafora. De ide is másolom, hogy mit írtam a hozzászólásomban. És döntse el ki-ki kedvére, hogy téged cikiztelek vagy csupán a jelenséget, mutattam be.
Tamás
„Kedves Éva
„Lenyűgöztél, és nincs szavam” leírása után még szótlanul leírtál 2180 karaktert. Persze ezzel nincs semmi baj, de ezt a hsz-edet szívesebben láttam volna, mint önálló írást, csak úgy magadtól, és nem az erről jut eszembe kategóriában.
De, nekem erről jut eszembe vajon, hogy történhet, amikor bemész látogatóba az intenzívre? Csak találgatni tudom. Belépsz, rálegyintesz a haldoklóra, hogy ez semmi, letelepszel a lábára, miközben megeszed az ebédjét, közben elmeséled, hogy nálatok egy katicabogár nekirepült az ablaküvegnek, amitől az betört, az üvegszilánkok megsebezték a kutyusodat, és te a vér láttán elájultál.
Azért ne legyél mérges, nekem meg ez jutott eszembe. :-))))

Tamás”

Szóval ezt írtam Pinokkio remek cikke alá az Évinek.
2010. szeptember 30. 21:28
Kedves Évi, megemeltem a kalapom előtted. Eddig is tudtam, hogy fantasztikus vagy, de most még jobban érzékelhettem. Kívánom, hogy még sokáig tedd, amit szeretnél, és soha ne add fel. Puszi Magdi
2010. szeptember 30. 19:24
Éva! Egyszerűen szeretünk téged! Szép estét Orsolya
2010. szeptember 30. 14:20
Én köszönöm, hogy befogadtatok, és a kritikáitokkal segítitek, hogy többet és jobban írjak. Én már megtanultam mi számít és mi nem a kapcsolatokban. Igaz nagy árat is fizettem érte, de már úgy vagyok, hogy semmit nem bánok ami volt, sőt minden ami történt, csak nemesebbé és emberibbé tett.
Sokan mondják ne bölcselkedjek, mert nem tudok mindent. Ez igaz, de elég sokat ahhoz, hogy ha kicsit is ötlettel, vagy tanáccsal, vagy mindössze jó szóval segítsek legalább egy pillanatra. Az életünk a pillanatok tömege, és egy jó pillanat sokat ér az embernek a több nehezebb között. Üdvözöllek Orsolya téged is és ígérem küzdök amíg bírok.
Pinokkió nagyon örülök a kedves szavaidnak és addig írok, amíg csak a sors engedi, és remélem még sok gondolatomat elbírálod, vagy olvasod majd. Amikor kritikát is írsz hozzá, azt külön megköszönöm, mert Te sokkal jobb vagy nálam és ha jól tudom fiatalabb is sokkal, előtted még sok jó áll, és kívánom csak jó történjen és legyetek mindannyian nagyon nagyon sokáig boldogok és örüljetek a családotoknak, mert higgyétek el bármi is történik az öregek és a fiatalok a család motorjai, mert hol az egyikért küzdünk, hol a másikért dolgozunk sokat. Puszi Éva
2010. szeptember 29. 22:35
Évi! Egyszerűen nélkülözhetetlen vagy,jó ember ismerő sok oldalalú, kreatív és modern gondolkodású csaj(bocsi)!Imádlak azért amilyen vagy! Köszi,hogy ismerhetlek, őszinte szívvel Orsolya
2010. szeptember 29. 22:29
Köszönöm kedvességeteket. Hát valóban senkinek nem ígértek séta galoppot az életben. A mindennapok csatáját mindannyiunknak meg kell vívnia. Nekem az utóbbi évek kicsit sűrűbbre sikerültek, vagy nehezebbre. Birkózom és örültem a meghívásnak ide közétek és próbálom kiírni a gondjaimat és a tapasztalataimat megosztani azokkal, akiket érdekel. Próbálok erős és fegyelmezett lenni, és annyit kihozni a dologból amennyi a lehető legjobban sikerül. Méltósággal viselem a sokszor egyre nehezebb velem történő dolgokat, vagy az egyre kegyetlenebb orvosi megállapításokat, és sajnos azok beigazolódását is. Van egy két dolog, ami emberileg roppant kellemetlen és nem tártam még elétek, de ezek nagyon kellemetlenek, és még várok vele, hátha javul, vagy sikerül javítani rajta. Igyekszem nem elveszíteni emberi méltóságomat a dolgokat forgatagában, és jellemes maradni minden körülmények között. Nem mondok trágár dolgokat, a legrosszabb helyzetben sem. Talán ezekért is nem vagyok irigy és tolerálok nagyon sok mindent néha még erőn felül is, hogy a terhem súlya csak engem nyomjon és ne nyomorítson senkit sem. Örülök, hogy itt vagyok köztetek. Köszönöm a barátságotokat, és megértéseteket.
2010. szeptember 29. 11:15
Évi! Kitartásod példaérékű, én örülök, hogy megismerhettelek itt a közösségben és annyi jót tettél már értünk, hogy tapasztalataidat átadtad a témákban, látszik, hogy sokat olvasol és megéltél néhány dolgot, remélem továbbra is itt leszel és segítedd az "ifjoncokat", és várom írásaidat! Legyen szép napod üdvözlettel Orsolya
2010. szeptember 29. 11:03
Szia Éva! Sajnos ennyi fájdalmat rossz olvasni, de tisztellek kitartásod miatt! Írj csak nekünk még sokat! Várom!
Pinokkió
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: