Mr. Gibbons és a szellemek fája
Látogatók száma: 44
Mint azt már említettem, kellett mára írnunk elbeszélést. Ehhez felhasználtam egy vázlatot még pár évvel ezelőttről. Nem lett valami jó, de talán a célnak megfelel. Viszont megosztom, mert ígértem és mert lesz bővebb verziója. Valamikor.
Francis Gibbons második világháborús veterán volt. Amolyan morgós, magányos típus, aki egyetlen barátjának az orvosát tartotta és szarkazmusa vetekedett Oscar Wilde-éval. De a szúrós tekintet érzékeny belsőt takart; egy szerető öreg szívet, amelyen az évek mély sebeket hagytak.
Mr. Gibbons egy dél-karolinai kisvárosban élt a Seneca tó partján. Ide menekült gyerekei elől, miután felesége eltávozott. Kerülte a meghalt kifejezést, mert úgy hitte, hogy szeretett Judithja okkal ültette a tóparti cseresznyefát eltávozása előtt két héttel. Mintha érezte volna, hogy valami maradandót kell alkotnia férje számára. Valamit, amiben tovább élhet. Az öreg gondozta is szeretettel, és naponta látogatta, mindig ugyanabban az időben. Egy idő után már nem is kellett emlékeznie; este hat órakor megfogott egy pohár bort és kisétált a padhoz, melyet a fa mellé készített Judith halála után. Leült és nézte a tavat, a madarakat, és amíg elkortyolta pohara tartalmát, elfelejtett mindent. Napi húsz perc a fával. Ennyi kellett, hogy ne érezze magát egyedül. Valahányszor a fa levelei megrezzentek a szélben, ő elmosolyodott és szinte hallotta egykori felesége korholását, amiért már megint nem hívta vissza a gyerekeket. De mint mindennek Mr. Gibbons életében, ennek is megvolt az oka. Fia Nathaniel és lánya Amelia ugyanis jó adaggal örököltek anyjuk aggodalmából és Mr. Gibbons lassan úgy érezte, mintha nem is a gyerekei, hanem a szülei lennének. Egy másik városban laktak, sokat dolgoztak és ritkán látták idős apjukat, ezért elhatározták, hogy beköltöztetik egy otthonba. Hogy közelebb legyen, hogy ne legyen egyedül, hogy valaki vigyázhasson rá. De Mr. Gibbons akár a fához is kötözte volna magát, hogy ne vihessék el. A fa volt az egyetlen társa – na meg Dr. Peterson, akit már évek óta csak Bernard fiamnak hívott, és akivel hébe-hóba legurított egy pohár whiskey-t a város szélén. Ő volt talán az egyetlen, aki értette Gibbons humorát, akivel együtt tudott nevetni. Nevetett ő az unokájával, Johnny-val is, de vele is csak minden második hétvégén találkozott. Mások csak egy mogorva öregembert láttak benne, aki mindenre megjegyzést tesz és reggelente végigkopog az utcán nagy, horgas botjával, amire aztán minden kutya ugatni kezd.
Aznap is így történt. Elsétált a pékségbe, majd vissza haza, aztán dolgozgatott a ház körüli kertben, amit még Judith alakított ki magának sok évvel azelőtt, és olvasott valamennyit ebéd után. A televíziót nem szerette, bár neki is voltak kedvenc műsorai. Este hatkor töltött magának egy pohár bort és kiült a padra, bámulva a hollókat a tó fölött, álmodozva, elképzelve ahogy velük repül, ahogy feleségével kézenfogva szelik át az alkonyt és gyönyörködnek az alattuk elterülő világban. A fa levelei megzizzentek és Mr. Gibbons mosollyal az arcán kortyolt bele a pohárba.
A cikket írta: Reenzy
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon aranyos kis történet még így is, hát ha még a bővebb verzióját is megismerhetjük. Nekem máris szimpatikus a kisöreg, és drukkolok neki, hagyják őt békén...
Örülök, hogy nem hagytad ki a varjakat! Igaz, hogy az nem holló, bár az is a varjúfélék családjába tartozik... :-)
Örülök, hogy nem hagytad ki a varjakat! Igaz, hogy az nem holló, bár az is a varjúfélék családjába tartozik... :-)