Végzet

2010. július 3. - Látogatók száma: 10

A bokor tűzben égett, az alkony mosolyogva, mint egy jó fotós, ha remek képet remél, lángra gyúlt arccal figyelte a vérvörössé vált leveleket.

A csend mélyen bevésődött a tájba.

A kis takaros házikó belesimult a környezetbe, tornácán a hajnalkavirágok kékje ontotta a finom illatot. Olyan békés volt minden, a küszöb előtti lábtörlőn egy tarka kandúr aludt, s álmában, kissé mozgatta bajuszkáját.

Nyílt az ajtó, egy csinos nő lépett ki rajta, formás lábain körömcipő és hullámos barna haja, mint a tenger úgy terült el az arca körül.

Talán az angyalokat festik ilyen szépre. A szeme oly zöld volt, hogy bele lehetett szédülni, mint a haragos Balatonba.

Alakján feszült a nadrág és a blúz kidomborodott kerek melleitől, különös hatást keltve az őt szemlélő idősebb férfiben.

Amikor odaért mellé, mély meghajlással köszöntötte.

-Kezét csókolom!

-Üdvözlöm,-mondta a nő, és mint aki tisztába van vonzó alakjával ellibegett a férfi előtt.

Ő, meg mint aki angyalt látott, nézett sokáig utána.

Telt múlt az idő a férfi nem tudta felejteni, naponta arra sétált, s leste a kis házat, mikor látja
újra azt a nőt, aki egyszeri látásra megbabonázta. De csak a virágok bódító illata szállt feléje, az ajtó nem nyílott.

Már-már feladta, amikor egy csillagfényes este sétált a folyóparton nézte a víz hullámzását, s meglátott egy parton ülő alakot. Ahogy közelebb ment megismerte a nőt, aki elmélázva a víz csillogásában gyönyörködött.

-Kezét csókolom!

A nő felnézett, felállt és a kezét nyújtotta.

-Jó estét!

A férfi kezébe fogta a kis kezet és heves szívdobogás közepette megcsókolta.

-Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Török Miklós a nevem

-Báthory Melinda -mosolygott rá a nő.

Leültek egymás mellé és nézték a folyó sodrását.
S a férfi halkan beszélni kezdett...

A nő hallgatta, és közben nézte a vízben a villódzó csillagokat és arra gondolt, hogy milyen magányosan élte eddig életét, csak a munkája töltötte ki napjait.

Író volt és a szépség mindig lenyűgözte, azért is vette meg ezt a kis házat tele virágokkal
Ha kinézett az ablakon a hajnalka finom, fűszeres illata pezsdítette a vérét. Ritkán mozdult ki, csak ha már nagyon, muszáj volt.

Most zsongott a feje a gondolatoktól és egyre nagyobb figyelemmel hallgatta a férfit. Kellemes hangja elringatta, és apját idézte, mikor kislány korában leültette és mesélt neki
.
Úgy érezte, hogy már régóta ismeri.
Most elhallgatott és a békés csend közéjük telepedett. Csak nézték a vizet, és mindketten elmerültek gondolataikban.

A férfinek egyre hevesebben dobogott a szíve, mert felidézte a nő karcsú alakját, gyönyörű lábait és attól félt meghallja, hogy szíve hangosan zakatol.
A nő törte meg a csendet.

-Haza kell mennem, mert holnap sok dolgom lesz.

A férfi is egyetértően bólintott és felsegítette.

-Elkísérhetem?- kérdezte és a nő beleegyezett.

Nagyon szerette volna magához szorítani és soha el nem engedni a kezét, de nem merte, csak a szíve zakatolt folyamatosan.

Odaértek a kis házhoz az utcáról beszűrődő fénynél megnézte a nő a lovagját. Ősz haj, kedves borostás arc és a szeme, mint egy ifjú titáné úgy ragyogott az utcai lámpa fényénél.

-Jó éjszakát! -szólt a férfi és kézcsókkal búcsúzott.

-Jó éjt! -válaszolta a nő és eltűnt az ajtó mögött.

Sokáig nézett a becsukódott ajtó után, aztán hazaindult ő is.
Napok- hetek teltek el és nem látta mégsem, pedig elment a folyópartjára is, hátha találkozik vele.

Egyre szomorúbb és mogorvább lett, csak a nő kötötte le minden gondolatát.
Ott ténfergett a kis ház körül, de csak a virágok buja illata részegítette, amúgy is szerelmes szívét.

Már nem foglalkozott semmivel, nem törődött külsejével sem, csak várta, hogy egyszer felbukkan a nő.

Nem is evett, teljesen lefogyott, csak a szeme volt a régi, a tűz parázslott benne, amely megbéklyózta a mindennapjait.

Két hónap elteltével, ahogy őgyelgett az utcán, meglátta a nőt. Már nem is, mert a közelébe menni, csak egy virágbokor mögül leste, ahogy végig libeg előtte, karcsú alakjával és finom illatával.

A szíve, mint egy hatalmas fújtató elkezdett kalapálni. Egyre rosszabbul érezte magát, csak az imádott nőt látta és a szívét valami szorító érzés, fojtogatta, majd a bokor oltalmazó árnyékában eldőlt.
Így találtak rá az arra sétálók napok múlva, arcán boldog mosollyal.