Időnként van az úgy, hogy nem jó

Látogatók száma: 41

Játékra: égszinkék, búzamező, esélytelen, aranyló, ölelés

A mai napon felmondtam az ágynak, elég volt belőle.

Már nem is emlékszem, melyik napon, de még karácsony előtt megbetegedtem. Bár ezt a szót nem szeretem, és kerülöm még a kimondását is, általában a kínjaimat és a nyavalyáimat szoktam emlegetni. Ám most alaposan elkapott valami, illetve pontosan tudom mi. Nem vagyunk egyformák, de ha engem valaki ok nélkül megbánt, nehezen teszem túl rajta magam. Régebben vehemensen, nem kímélve az illetőt, alaposan kiosztottam a fejét. Azt nem tudom, hogy akkor, vagy most teszek magamnak jót, hogy hallgatok, mint a sír.
Valószínűleg alaposan vétek magam ellen!

Ha kiállok a teraszra és az égszínkék ég helyett a borús eget látom és a köd látványa fogad, máris oda lesz az addig sem túl vidám hangulatom. Addig kerestem a magyarázatot, mi, miért történt, amíg az amúgy sem százas immunrendszerem beengedett egy igen kellemetlen támadót és az legyőzött.
Esélytelen lettem vele szemben; hiába vagyok a gyógyszerek ellen, most mégis orvosi segítségre szorultam. Bár még nem vagyok teljesen túl a dolgon, de már reménykedem.
Egyszerű a képlet, ezt már régóta tudom; ha a lelked megbetegszik, megbetegszik a tested is.

Ilyen esetekben, általában segítség a természet szeretete, a kert, a madarak és a házi állataim. Ám ágyhoz kötötten ezek a lehetőségek szóba sem jöhettek, ezért csak a pozitív gondolatok maradtak: majd túl leszek ezen is.

Egy rossz nap után az átvirrasztott éjszaka igazi kínszenvedés volt.
Próbáltam másra terelni a gondolataimat. Fiatalon az ember annyira szépnek látott mindent, nem is gondoltam én akkor arra, hogy egyszer majd megöregszem. Csak pörögtek az évek egymás után, néha jók, esetleg jobbak és pár elfelejtendő.
Sokat jártam kirándulni, ahol a természet csodái adva voltak.
Az első kedves emlékeim, még abból az időkből vannak, amikor édesapám vígan kerekezett velem a “tanyavilágba”, ahogy ő mondta. Mentünk látogatóba a régi kedves tanya szomszédokhoz, ahogy abban az időben szokás volt. Utunkat az égig érő jegenye nyárfák kísérték, az út két oldalán pedig a gazdák terményei, kinek-kinek mi volt. Hatalmas egybefüggő búzamező táblák, ameddig a szem ellátott. Kellett a megélhetéshez, a kenyérsütéshez. A búbos kemence bent a házban, vagy a kinti építésű nem hiányozhatott egy tanyából sem, amiben a gazda-asszonyok egy hétre elegendő kenyeret sütöttek. Finomak, illatosak voltak, még emlékszem édesanyám által sütött kenyérre, igaz az már a pékségben sült meg.

Máig nem felejtettem el az akkori paraszt emberek szeretetét és az ölelést, amivel az apró lánykát fogadták, amikor megérkeztünk.

Egy-egy ilyen betegség eszembe juttatja mennyire is halandóak vagyunk. Korosztályomból egyre többen távoznak, némelyikük iszonyatos szenvedések árán jut el a végső megbékéléshez.

Bár egy betegség is jelenthet figyelmeztetést, mert elodáztunk egy-egy vizsgálatot és csak a műtőasztalon tudatosul bennünk, eddig nem kellett volna eljutni!

Bal kezemet paskolja az altatóorvos, majd szúr! Felszisszenek! Mosolyog - ugye milyen csúnya doktor vagyok? Én is mosolygok, de csak befelé: Igaza van, tényleg nem szép.
Majd egy másik orvos szól: Gondoljon valami szépre! Hamarosan elalszik!

Boldog vagyok, mert a szüleim élnek, idősek és szellemileg teljesen épek. Büszke vagyok a fiamra, aki a feleségével él nagy szeretetben és a négy unokámra. Az unokákat név szerint felsoroltam, illetve a korukat is elmondtam, csak hagy tudja mindenki, aki jelen volt. Persze bátyám és a párom sem maradt ki a felsorolásból.
A hangomat egy halkabban és távolabbról hallottam.

Párszor közel voltam már ahhoz; hogy mi van akkor, ha csak eddig tartott?

Talán éppen ezért tudok örülni minden reggelnek és estének, a felkelő napnak, a madarak énekének, az aranyló vagy éppen rozsdás természetnek, a kikeletnek, az ősznek, a csendes télnek, amikor minden pihen és új erőt gyűjt.