újabb események régebbi események további események
16:04
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
16:01
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
14:49
Tündér módosította a naplóbejegyzését
14:17
Új cikk került fel a weboldalra
13:42
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
13:37
zsoltne.eva új bejegyzést írt a naplójába
00:11
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
00:09
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
14:44
Arkady új cikket töltött fel
14:21
emillio új cikket töltött fel
11:25
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
00:03
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:04
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
00:09
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
22:52
Fifi22 regisztrált a weboldalra
10:45
A kérdező hozzászólt a Kérdezd a férfit menüpontban levő kérdéséhez
05:56
zsoltne.eva válaszolt egy szavazásra
05:55
zsoltne.eva válaszolt egy szavazásra
05:55
zsoltne.eva válaszolt egy szavazásra
05:54
zsoltne.eva válaszolt egy szavazásra

Nyomorultul 2.

2012. január 21. - Látogatók száma: 61

„Memorandum”
Elkezdtem, és bár nem gondoltam, hogy mind elolvasom, mégis ez lett. Azt hiszem a vége felé jártam, amikor felfigyeltem a csendre, Attila csendjére. Nem hívtam be a nővért. Elmentettem a szöveget, és átküldtem az egészet magamhoz. Felálltam és csendesen lesétáltam a parkolóba.
Otthon újra elővettem, és előveszem mind, ahányszor, ha Attila eszembe jut.
Íme:

Tíz éves épp elmúltam, amikor úgy döntött a mindenható, hogy már túl sokat mozogtam. Anyám szemében a kétségbeesés fátylán át láttam magam.
- Attilám! Hogy lehet folyton elesni? Miért nem nézel a lábad elé?
Mire érettségire éretten készültem a vizsgákra, már tolókocsiban ültem. A kezem, még nem volt béna. Írtam, írtam a tételeket és fogalmam se volt róla, hogy azok a lapok lesznek írástudásom utolsó kézlenyomatai.
Anyám elment, elvitte magával a felhőtlen gyermekkor emlékeit, s itt hagyott egy tolókocsiban, s itt hagyta apámat egyedül. Azt a férfit, aki őt soha nem vehette el. Harminc nyár mögém került, mire elmondta miért, s ekkor döbbentem rá az okra, ami nyomorékká torzította az életemet.

Különböző intézményekben álmodtam éjszakánként, hogy gyerek vagyok és focizom. Futok. Szaladok a labda után, lihegve szedem a friss levegőt, és vidáman ordítok, ha a hálóba sikerül rúgnom a bőrt.
Végül is, egy kórházba kerültem, ahol addigi életkorom felét töltöttem el, és ahol megismertem Katát. Fiatal voltam, kifelé derűs, mindenre és mindenkire nyitott. Már a karom se mozdult, kis idő után már a kezem se. Jócskán utánanéztem a kórnak, ami így kiválasztott magának engem és tudtam, hogy semmi pozitívumra nem számíthatok. Féltem. Igen, belül nyüszítve rettegtem attól, ami rám vár. S talán még ennél is jobban féltem attól az időtől, amikor ez bekövetkezik. A mikortól tartottam a legjobban. Mégis kerestem Istent. Vagy talán épp ezért. Az egyetlent, akit feltétlen ki akartam engesztelni minden bűnért. Azért is amit elkövettek ellenem, s azért is, amit akaratlanul is éreztem, ahányszor csalódottságom előkerült.

Bölcsésznek jelentkeztem, theológia szakra. Apám szorgosan hordott az egyetemre, aztán már később a barátok is jöttek, hogy segítsenek. Mennyit ökörködtünk, mennyit nevettünk! Óriás tolókocsimmal a főbejáraton képtelenség volt bejutni az egyetem kapuján. Ezért a hátsó bejáratokon, hosszú alagsori folyosókon és konyhán, na meg mindenféle kiszolgáló helyiségeken át jutottam a tantermekbe. Legtöbbször tankör-társak, vagy barátok segítségével. Édes egyetemi évek! Soha nem hittem volna, hogy ennyi barátom lesz majd egyszer, mint amennyit akkor, s azóta, adott a sors.

Hungária körút. Kórház. Csak Hunginak becéztük, ha szóba került. Tudom, furcsa, de életem legszebb éveit töltöttem itt, mióta nem élhetek úgy, mint bárki más. Bár ez is, mint minden, relatív. Hiszen a napjaimat behatárolta a kórház rendje, és meghatározták a nővérek. Hajnalban úgy húztak fel az ágyban, mint valami teli krumplis zsákot. Párnákkal támasztottak ki, nehogy ledőljek, fejemet előrehúzták, hiszen magamtól, már azt sem tudtam megtenni. Megkaptam a kacsát, még azt is ők állították be, hogy célirányos legyen. Ilyenkor végigsuhant bennem a gondolat, hogy az életem legrohadtabb pillanatait a szükségleteim jelentik. Az ágytál, még álmomban is egy szörnyként jön utánam, befúrva magát az ülepem alá, és tartalmával, amit én produkáltam eredményként, belepi az egész testemet. Tomporomba mélyedve nyomja szám felé az anyagot, förtelmes bűzzel árasztva el körülöttem mindent, és én nem mozdulok, csak süllyedek egyre lejjebb a mélybe…folyton kísértő pokoli álom.

Egy korty vízért sem tudok nyúlni és minden, minden folyamat, amire szükségem van, az csakis tőlük függ. A nővérektől. Ha órákig felejtenek az ágytálon, hát kínok között, de tűröm. Félek a haragjuktól és szeretem őket. Igen, szeretem, mert emberi kapcsolatra vágyom velük is. Ők valahogy nem néznek embernek. Valami tárgyként kezelnek, ami a munkájukhoz tartozik. Egy feladat vagyok.

Folytatás következik

9 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Cikkíró
cikkíró
2012. augusztus 8. 00:39
Ennek nagyon örülök!
2012. augusztus 7. 23:15
A történet ezen része is megrázó. A befejező sorok számomra "tragédia" .
Az író, úgy adja át az eseményeket, hogy látom a történéseket. A szereplők is megelevenednek a szemem előtt.
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2012. február 1. 19:39

megtekintés Válasz erre: MindenHatÓ - 2012. február 1. 16:22

Igen. Erre szoktam én mondani, amíg egészségesek vagyunk, nincs baj. A baj akkor kezdődik, amikor kiszolgáltatottá válunk. Én nem tudok ágytálba...szerencsére csak szülés után került volna rá sor, de kikönyörögtem, hogy felkelhessek. Nem ment, na...magam alá?? Borzalmas lehet!

Detto! Eddig sikerült megúszni nekem is.
2012. február 1. 16:22
Igen. Erre szoktam én mondani, amíg egészségesek vagyunk, nincs baj. A baj akkor kezdődik, amikor kiszolgáltatottá válunk. Én nem tudok ágytálba...szerencsére csak szülés után került volna rá sor, de kikönyörögtem, hogy felkelhessek. Nem ment, na...magam alá?? Borzalmas lehet!
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2012. január 24. 09:31

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva - 2012. január 24. 07:09

Kedves Cikkíró!

Engem is megfogott ez az írás. Több szempontból is felkeltette az érdeklődésemet. Úgy is, mint a szenvedő alany, akiről szól. A barát, aki nem mulasztja el meglátogatni, és a beteg ember gondolatai, amit leír és átad a barátnak...
Igen, megpróbálom megérteni egészen addig, amíg képes kifejezni, hogy mi, miért történik. A folyamatot próbálom elképzelni, mire képes az ember, amíg még annak érzi magát. A teste is az övé, de mint kívülálló szemléli saját magát... nem akarok ebbe gondolni és mégis. Honnan ez az erő, mint onnan, hogy emberek vagyunk, még akkor is, ha bizonyos értelemben tehetetlenek, kiszolgáltatottak. A szörnyű, sanyarú sorsban is megkeresve az emberi, társas kapcsolatot, amire mindenkinek szüksége van...

Hogy a barát után végül kihez került ez a memorandum, ha meg is fordul a fejemben, és hajt a kíváncsiság a cikkíró személye iránt, nem ez a lényeg.

Üdv.
Éva

Kedves Éva! Pontosan ezekért a gondolatokért volt érdemes megírni ezt a történetet, amilyeneket most láttam tőled. Valahol vigaszként ajánlom minden ép-kéz-láb kesergőnek, aki a sors által hiszi magát meggyötörve. Azt gondolom, ez olyan tükör, amibe ha belenéz, nem csak önmagát látja - végre.
2012. január 24. 07:09
Kedves Cikkíró!

Engem is megfogott ez az írás. Több szempontból is felkeltette az érdeklődésemet. Úgy is, mint a szenvedő alany, akiről szól. A barát, aki nem mulasztja el meglátogatni, és a beteg ember gondolatai, amit leír és átad a barátnak...
Igen, megpróbálom megérteni egészen addig, amíg képes kifejezni, hogy mi, miért történik. A folyamatot próbálom elképzelni, mire képes az ember, amíg még annak érzi magát. A teste is az övé, de mint kívülálló szemléli saját magát... nem akarok ebbe gondolni és mégis. Honnan ez az erő, mint onnan, hogy emberek vagyunk, még akkor is, ha bizonyos értelemben tehetetlenek, kiszolgáltatottak. A szörnyű, sanyarú sorsban is megkeresve az emberi, társas kapcsolatot, amire mindenkinek szüksége van...

Hogy a barát után végül kihez került ez a memorandum, ha meg is fordul a fejemben, és hajt a kíváncsiság a cikkíró személye iránt, nem ez a lényeg.

Üdv.
Éva
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2012. január 22. 15:59

megtekintés Válasz erre: Pumukli56 - 2012. január 22. 15:58

Egyre jobb írás. Jöhet a következő.

Rendben. :)
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2012. január 22. 15:58

megtekintés Válasz erre: Ailet - 2012. január 22. 15:44

Szia Cikkíró!

A száraz igazság gyakran szívbemarkolóbb, mint a nagy szavak.
Olvasom tovább.

Üdv:Ailet

Köszönöm a véleményt!
2012. január 22. 15:58
Egyre jobb írás. Jöhet a következő.
2012. január 22. 15:44
Szia Cikkíró!

A száraz igazság gyakran szívbemarkolóbb, mint a nagy szavak.
Olvasom tovább.

Üdv:Ailet
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2012. január 22. 12:57

megtekintés Válasz erre: bokorur - 2012. január 22. 11:34

Tisztelt Cikkíró!
A finom önirónia a lelkükben erős és testükben gyengék eszköze. (Persze a fene szeret csúnya lenni, kövér vagy éppen nyomorék..., de az idő nem a "szépeket" edzi, bennünket elesetteket.) Jól átadta. Nagyon tetszik a stílusa, most is. (Kár hogy nem tudjuk ki Ön?!)
Bokor

Kellemes meglepetés a figyelme, köszönet érte! Bizonyára Ön sejti ki vagyok, de az utolsó részt " névvel " küldöm majd be. Üdvözlöm!
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2012. január 22. 12:55

megtekintés Válasz erre: Tündér - 2012. január 22. 10:52

Kedves Cikkíró!

Szomorú és megrázó folytatás, ugyanakkor szinte árad belőle az emberség. A lélek ereje. Köszönjük.

Pussz, Tündér

A szomorúság is csak az öröm mellett értékelhető. Aki sose örült semminek, nem is tudja, hogy szomorú. Köszönöm Tündér a sorokat, és az olvasást is!
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2012. január 22. 12:54

megtekintés Válasz erre: Gaya - 2012. január 22. 09:36

Kedves Cikkíró!


Van hogy az ember nem találja a szavakat, és csak közhelyek jutnak eszébe - " legyen ereje ... kitartása ... megrázott történeted ... "
Nem írok közhelyeket, egyszerűen csak annyit, olvaslak és várom a folytatást, meg ha lehetne átadni azt az érzést amit bennem vált ki írásod, miközben olvasom.

Üdvözlettel,

Zita

Kedves Gaya!
Remélem nem okozok csalódást. Igyekszem két naponta egy-két részt feltölteni. Kis ideig számítok még a figyelemre és nagyon köszönöm!!
2012. január 22. 11:34
Tisztelt Cikkíró!
A finom önirónia a lelkükben erős és testükben gyengék eszköze. (Persze a fene szeret csúnya lenni, kövér vagy éppen nyomorék..., de az idő nem a "szépeket" edzi, bennünket elesetteket.) Jól átadta. Nagyon tetszik a stílusa, most is. (Kár hogy nem tudjuk ki Ön?!)
Bokor
2012. január 22. 11:06
Kedves Cikkíró!


Ne haragudj, a pontozás az előbb elmaradt.
Még mindig nem tudom megtanulni, hogy lehet mások érzéseit, gondolatait, le - fel vagy bepontozni.Mennyi pontot érhet a fájdalom vagy a nevetés ...
... ha pontozok azok szeretetpontok

Üdvözlettel,

Zita
2012. január 22. 10:52
Kedves Cikkíró!

Szomorú és megrázó folytatás, ugyanakkor szinte árad belőle az emberség. A lélek ereje. Köszönjük.

Pussz, Tündér
2012. január 22. 09:36
Kedves Cikkíró!


Van hogy az ember nem találja a szavakat, és csak közhelyek jutnak eszébe - " legyen ereje ... kitartása ... megrázott történeted ... "
Nem írok közhelyeket, egyszerűen csak annyit, olvaslak és várom a folytatást, meg ha lehetne átadni azt az érzést amit bennem vált ki írásod, miközben olvasom.

Üdvözlettel,

Zita
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: