Kis szőrmók voltál...

Látogatók száma: 22

Én nagyon imádom az állatokat... főleg a kutyusokat és a cicákat. Bár sokan azt mondják, hogy kutya-macska "barátság" nincs, de nekünk nagyon nagy szerencsénk volt ill. van, hogy nálunk ez működik... De legfőképpen az én kis kutyuskám "imádta" a cicákat és otthon a szüleimnél még sokat játszottak is együtt. Azóta én elköltöztem és
természetesen hoztam magammal a kutyuskámat is... Sajnos már meghalt nem is olyan régen, de a mai napig olyan, mintha itt lenne velem, köztünk... Lehet, hogy furcsa ezt másoknak olvasni, de én így érzem... Szeretek írni... persze nem profi szinten... csak úgy... magamnak... és ami akkor a szívemet nyomta... Ha nem baj, szeretném veletek megosztani ezt a pici írásomat...

Kis szőrmók voltál...

Kis szőrmók voltál mikor hozzánk kerültél. Édes pici-pici kutyuska… Szinte elfértél pici tenyeremben… Emlékszem kis kutyuskám, hogy senki nem ígért Neked hosszú életet, hiszen olyan kis gyenge s beteg voltál… Én kézbe vettem és mindent megtettem, hogy ne legyen igazuk ezeknek az embereknek. Fájt nekem is mikor injekciókat kaptál, de muszáj volt… Mikor megfürdettünk teljesen kész, voltál és mérgi is lettél… De hidd el, hogy csak is a Te érdekedet néztük… Emlékszel pici kutyuskám? Legelső nap már autóztál is… Pici dobozban ültél és mentünk együtt kis a mamám házához, ahol mi dolgozgattunk. Téged bent hagytunk a Gangon, és onnan néztél bennünket. Nem sokáig, és elindultál felfedezőútra. Olyan édi voltál, mikor a számodra nagy fűben jöttél ki hozzánk. Sikerült könnyen megtalálnod bennünket, de az is igaz, hogy beszéltünk hozzád… Aztán onnan nem tágítottál és azóta is szinte minden hová követsz engem… Már akkor kiválasztottál engem kis gazdidnak, pedig alig ismertél… De már azóta nagyon is ismersz, ugye Buksika… Pici szőröd gondosan ápoljuk együtt… Hosszú, bozontos szőröd szoktam mindig nyírni, amit nem igazán szeretsz… De tudod, hogy muszáj, mert így nem lesz rajtad sok összeragadt bozontos szőröd… Sírok mikor eszembe jut, hogy majdnem meghaltál. Azok a gonosz emberek megmérgeztek. Egyik napról a másikra történt ez-az eset. Persze az utcánkban, szinte minden kutyát sikerült ennek az embernek megmérgeznie és szegények meg is haltak. Szerencsére Te nem haltál meg. Sok zsúrit kaptál, tejet, szalámit, húsit. Tejjel tömtelek, hiszen azt mondta az
orvos, hogy enned kell minden áron és ha kell, akkor így is lehet… Én nem adtam fel és Te se… Jaj de örülök neki… Emlékszem még mindig arra a pillanatra mikor a sok tej után egy kis szalámit és utána finom husikát ettél… Tudod Buksika, akkor sírtam örömömben… Azóta is olyan boldog vagyok, hogy miattam nem adtad fel… Az évek folyamán sok mindent megtanultunk egymásról… Szinte az összes jelet, hangnemet s jelentését is ismered már… 9 éves vagy és egyedül, nyakörv nélkül is tudsz már sétálni és oly sok mindent… Volt és sajnos most is van, gonosz ember, aki nem bír Téged. De nem érdekel és Te se hagyd magad. Hidd el, és ha kell, megvédelek mindenkitől. Soha többé nem engedem, hogy bántsanak, inkább engem, de ne Téged...
Lehet, hogy furcsa az embereknek ez a fajta ragaszkodásom hozzád, de ők nem tudják, hogy mit is jelentesz nekem. Az évek alatt, mikor sokat sírtam, vagy ha örültem pici kutyusomra mindig, számíthattam. Ha sírtam odabújt hozzám. Ha valakire mérgi voltam, Ő megérezte és szintén. Ha kellett megvédett mindenkitől, mindentől, és ha boldog voltam, akkor Ő is nevetett. Bár amit feljebb leírtam, igaz most is oly édin tudsz mosolyogni. Imádsz játszani is a pici piros labdájával, és mindig olyan boldogan hozod ide nekem... Az autózásról nem is beszélve… Mindig ha indul az autó, akkor már ugrasz is be a megszokott hátsó - anyós ülés háta mögé- helyedre. Mikor indítom az autót, Te felugrasz az anyós ülés háttámlájára és boldogan nézel előre. Majd beszáll pl. az apu, akkor kotorsz is át mögém és onnan nézed az utat. Ha teljesen le van engedve
az ablak, akkor a fejed kiteszed. Piros nyelved s fogsorod is kilátszik ilyenkor a boldogságtól… Ha fékezek, Te is fékezel velem és még sorolhatnám tovább… Volt olyan esett, nem is egyszer, hogy megnéztek az emberek és jókat mosolyogtak… De én
is, és még sokat is fogok… Ha ki is szállok az autóból és Te benne maradsz, jól tudom, hogy Rád bármikor bízhatom az autót, mert senkit se engedsz be… Éppúgy vigyázzol rám is. Úgy szeretném, hogyha sose hagynál el Édes pici kutyuskám. Szemem fénye
Édim és Te vagy, csak ti ketten. Ígérem, hogy a mosolyodra mindig vigyázok és sokáig együtt fogunk nevetgélni...

Folytatása...

Eltelt jó néhány év, de most is jól emlékszem mindenre. Szinte minden évben Karácsonykor Te is ott voltál a fenyőfa környékén és vigyáztál kis ajándékodra, melyet nemsokára meg is kaptál. Majd ki jól végezte dolgát kimentél Morzsikához és elújságoltad a meglepidet. Persze Morzsikának is hozott a Jézuska ajándékot, így volt mit mesélniük egymásnak. Akkor minden reggel apukámmal mentél ki és rohantál Morzsikához üdvözölni. Az a hangos ugatás, n agyon édiek voltatok. Persze sokszor volt vita köztetek, hiszen jó egypárszor közbe kellett avatkoznom köztetek. Engem nem bántottak soha se, megbiztatók bennem. De attól, hogy néha mérgike voltatok egymáshoz, nagyon jó barátok voltatok. Együtt volt kint séta, és persze játék is... Szinte mindennap mentünk sétálni. Nagyon, de nagyon élvezted. Először még nyakkörvel mentünk, de nagyon hamar megtanultál nélküle menni. És olyannyira, hogy hagytalak előre menni, mert tudtam, hogy ahol kell, megfogsz várni ill. állni. Sose kellett rád szólnom séta közben se, hogy ezt nem szabad, gyere ide, várjál meg. Mindig elmentél egy kis távolságra, majd ott hátranéztél és megvártál. Ezt hívják nagyon ügyes kutyusnak... Egyedül talán csak a kövesútnál fogtam kis szőrödet, hogy ne legyen semmi bajod. Nem attól féltem, hogy kimész az autók elé, hanem jobban Téged féltettelek a rossz autó sofőröktől, mert jobban ők nincsenek a gyalogosokra tekintettel és nem pedig fordítva. Persze tisztelet a kivételnek... Emlékszem, hogy sokszor elmentünk nagyobb sétára is, és mire hazaértünk, nagyon fáradtak voltunk. De volt egy alkalom, mikor nem tudtam, hogy beteg vagy és Te töretlenül jöttél sétálni... Majd szúrit kellett beadnunk Neked... Sokszor nem tudtam, hogy mi lehet a bajocskád, pedig igyekeztem minden kis rezdülésed figyelni... sajnos sokszor nem sikerült... Emlékszem kis kölyök voltál és kint voltunk a határban. Akkor még olyan kis bohókás voltál. Kiszálltunk az autóból, felmentünk és Te megláttál egy vadnyulat... Több se kellett Neked, rohantál utána. Sokszor majdnem utolérted, de azért a nyuszi gyorsabb volt. Én autóval követettel, mert annyira gyorsan futottál. Egyszer végül megálltál és én is. Gyorsan kiszálltam az autóból és rohantam érted. Irtó nagy szerencsénk volt, mert ha ezt a Vadőr meglátta volna, a puskájával megölt volna... Akkor sajnos nagyon megvertelek, de annyira megijedtem, hogy elveszíthettelek volna örökre... Szerencsére az autóval tudtalak követni, de ha még beljebb futottál volna, akkor a szemem elől is eltűntél volna... De ez mind csak volna... Utána is sokszor kimentünk együtt a földekre, de soha többé nem futottál el tőlem, tőlünk. Mindig ott voltál közelünkben... Otthon volt nyuszikánk és Te is jöttél velünk etetni. A nyuszikat nem bántottad sohase, mindig nézted őket. Sokszor a buksikádat is bedugtad, hogy megszagold, vagy csak megnézd... De volt rá olyan példa is, hogy megszöktek a nyuszikák és Te megtaláltad, kis lábadat rátetted és ugattál nekünk. Soha nem bántottad őket... Dicséret is volt érte... és mennyire is büszkék voltunk Rád. Tulajdonképpen még most is azok vagyunk, az vagyok... Mert akkor is Te voltál-vagy és az én erős, okos és bátor kutyuskám... Tudod, ezt nagyon sokszor mondtam is Neked... És hát, rengeted csodálatos tulajdonságot volt és bizony irtó okos kutyuska voltál... 10 éves korodban útra keltünk és elhagytuk régi otthonunkat. Hozni akartalak magammal, hiszen ha nem vagy itt velem, akkor én... tudod... És ez így igaz visszafelé is... Annyira egymáshoz nőttünk, szoktunk... Mikor nem voltunk egymás közelében, akkor hiányoztunk egymásnak. Te ilyenkor sírtál, és nagyon sokszor ott vártál a kapuban... Amikor sulis voltam, akkor mindig tudtad, hogy mikor is fogok hazamenni... Fejed kint volt és a piros nyelved is... és mikor megláttál, nagy volt az öröm... Ugatás, ugrálás, futáááásss... Örültél nagyon ám... És hát eljött a nagy út. Most is szépen beültél az autóba és ügyesen kibírtad a hosszú-hosszú utat. Egy panasz, félés nélkül. Igaz, ott ültem melletted, buksikád sokszor volt az ablakban... Volt olyan érzésem, hogy élvezted az utat. Bár nem tudom... Emlékszem mikor megjöttünk és az első éjszakára... sírtál, mert nem találtál... pedig ott voltam a szobában, de féltél... tudom, milyen az... Tudod, hogy azóta is csak egy dalt szoktam hallgatni és mikor az megy, akkor mindig sírok, mert nem vagy itt velem... és emlékszem mikor először hallgattam... már nagyon beteg voltál... Itt lett két új barátod... bár először nehezen jöttetek ki egymással, de később annál is jobban hiányoztatok egymásnak... Emlékszel, tépáztad a kerítést, hogy "megedd" őket, a két nagy németjuhász kutyuskát... majd nagyon haverok lettetek... Igaz, milyen sokszor próbáltál nekik menni, hányszor is szedtelek le róluk. Mindig Téged féltettünk jobban, mert ők sokkal erősebbek és fiatalabbak voltak. És egy harapás és neked akkor annyi lett volna. Így jobban odafigyeltünk sok mindenre, megtanultunk praktikákat és igyekeztünk egyformán bánni veletek... De hát nekem Te voltál a kis kedvencem... mindig követtél és mindig is hívtalak... Jobban éreztem, hogyha ott vagy mellettem... De azért együtt ettetek és Te mindig jelezted, hogyha eljött az etetés, játszás ideje. Mert bizony, Te nagyon szerettél játszani. Piros labda, piros csont, fehér zsák, kis szakadt labdád... mindig hoztad, vitted, rángattad, húztad... Érdekes, volt egy mackó felsőm is, amit oda adtam Neked és azt nem bántottad sohase, mindig ott kellett lennie alvásnál... nélküle nem is tudtál elaludni, akkor totál kész voltál... Szépen kivolt terítve és már is jól érezted magadat... persze azért volt alattad takaró, de a fölső nélkül nem volt olyan jó... És bizony már sokszor együtt is aludtatok bent a pincében, vagyis inkább alagsorban. Ha nem volt az egyikük, akkor Te már kerested és mikor végül bement, akkor Te is nyugodtan tudtál aludni. Sokszor képes voltál arra is, hogy oda menjél a nagyobbak kajához és lopikáltál belőle. Ők nagyon jól neveltek voltak és Rád hagyták... meg biztos tudták, hogy úgyse eszed meg mindet, csak úgy lopikálsz... De ezt jobban a fiatalabbik kutyuskával csináltad és Ő meg hagyta még annak ellenére, hogy hányszor neki mentél... Ráadásul Ő még mennyit is vigyázott rád és ha nem voltál ott a közelében, akkor keresett... még most is... Látod kis Pocok, Döncikének is nagyon hiányzol... Hát igen, már egyedül maradt, mert az apja a Buksikám előtt ment el az örök vadászmezőkre... Akkor Te is nagyon kerested Macikát mikor elment... Napokig és szerintem még tovább... Mindig odamentél az Ő kis udvarára, házába, hogy hol is van... Hát igen, Ő volt a fő kutyuska és Vele együtt horkoltatok... Jött a szép idő és Ő meg itt fent volt a lépcsőn. Addig "énekeltél" neki, hogy végül lement és felült a fotellába és Te pedig a saját kis helyedre... Nagyon jó helyed volt, mert szinte egyfolytában láttál engem. Ott főztem, ott csináltam ezt meg azt, vagyis szem előtt voltam. Ha épp nem találtál, akkor csak megkerestél és vissza is mentél a helyedre tovább aludni... Borzasztóan tudtál alkalmazkodni az új dolgokhoz. Egy-két nap és már mindent megtanultál... Ezt egy kutya se tudja utánad csinálni... Volt mikor hazamentem és akkor jól kijöttél a másik kis gazdival.. Igaz, hogy sokat szomorkodtál, nem igazán ettél, de akkor is, megengedted a gazdinak, hogy Ő is felvehessen Téged, és nem csak én... Ezt rajtam kívül senkinek se engedted meg... Emlékszem mikor uborkát válogattunk, Te épp a közepén, tetején ültél és valaki megpróbált felemelni, rámordultál. Én meg, "bármit" csinálhattam veled, annyira megbíztál bennem... Még Gerendásra is, együtt mentünk ki. Amikor pl. krumpli vetés volt, akkor Te a friss hideg földbe durtad magadat, de sokszor inkább az almafa árnyékába mentél. Még inni se volt kedved bemenni a gangra, csakhogy ott legyél velem. Igy együtt mentünk be... Csak úgy jönnek elő a szebbnél szebb emlékek, nem is tudom, hogy melyiket is írjam le... Mindig előbukkan egy újabb és olyan gyorsan, hogy alig bírom követni a gépeléssel... de igyekszem... Tudom, hogy volt sok rossz emlék is, mikor Téged bántottak... Nem volt kivétel, mert volt a gonosz emberek közt, rokon, szomszéd, látogató, vagy akár idegen, ki épp a járdán ment... Tudod, Te szinte mindenkit végig kísérted hangos ugatással a kerítés mellett... Nekik nem tetszet, de kit zörget... Próbáltak megmérgezni, akkor csikket szúrni beléd, bottal ütni, beléd rúgni és még sorolhatnám tovább... Szót nem találok rá, talán csak annyit, hogy mennyire egy mocskos emberek voltak... Sajnos 14 és 9 hónapig voltál az én egyetlen és hűséges kutyusom, barátom. De ennél sokkal több voltál nekem, túlságosan is közel kerültünk egymáshoz. Sajnos már a 14-ik születésnapod után, vagyis jobban a Maci kutyus halála után kezdtél el rohamosan gyengülni, beteg lenni. Már akkor jobban oda kellett volna Rád figyelnem, a pici jelekre... de nem tettem... Emlékszem, hogy Macika halála után mindig engem kerestél, mindig azt szeretted volna, hogy felvegyelek - mindig felvettelek, bármi is történt kis és nagyobb korodban-, és mikor megtörtént, akkor utána olyan nyugodt voltál. Augusztus 20-án is a szerencsétlen helyi tűzijáték idején is féltél és felvettelek. Éreztem, hogy reszketsz, félsz... De nem tudtam mit tenni, mert csak lőtték és lőtték felénk... Sajnos hiába hívtunk hozzád több orvost is akkor,
senki se tudta megmondani, hogy mi ez a nagyon erős ragaszkodás hozzám... Alig bírtunk leszoktatni róla, még pici lábad is megsérült, annyira jönni akartál és nem számított, hogy milyen akadályok is vannak előtted... Édes Istenem, miért büntetted már akkor is Pockot... Sose fogom ezt megérteni... sose... Az orvosok szerint depis lehettél, de ennél egy röhejesebb, hogy epilepsziás... Féltetelek, hiszen alig
akartál aludni is, majd össze estél a fáradságtól és még sorolhatnám tovább... Végül, rendbe jöttél... már akkor se adtuk fel, ugye Buksikám... Mindig kerültek elénk különféle akadályok és együtt meg birkoztunk... sokszor nehezen, de még is sikerült... Volt még egy utolsó szép közös Karácsonyunk is... sose fogom elfelejteni és nem csak ezt, hanem az összeesett, mikor ott ültél a fa, ajándékaid mellett... Igazi kis családtag voltál... Majd jött a januári hónap... egy rossz évnek az eleje... Nem tehetek róla, de nem szeretem ezt az évet, utálom... Nem tudom leírni az érzéseimet, amit érzek, ami fáj itt legbelül... ezt csak én érzem... Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, semmit se tudok... Ha nem jött volna az a csúnya betegség, ha oda figyeltem volna jobban Rád, talán... kitartóbbnak kellett volna lennem... nem tudom... Csak azt tudom, hogy már nem fáj Neked, boldog vagy valahol, talán épp fentről nézel rám... ott vagy mama mellett... nem tudom... Sajnos az orvosok se tudtak semmit mondani. Injekció és blabla... Rohamosan fogytál, a jobb lábadra alig bírtál ráállni. Persze volt mikor sikerült, és azt hittük, hogy sikerülni fog és meggyógyulsz... de egyre többször elestél, fogytál, fájdalmaid voltak, sírtál... Amikor elestél én rohantam, ahogy csak tudtam, hogy felállítsalak, mert hangosan sírtál, annyira fájt... Igyekeztem fájdalom csillapítókat adni, hogy ne fájjon... és tudjál aludni is... Alig bírtál bogyózgatni is, mindig olyan érzésed volt és menni akartál ki... Sajnos nagyon hidegek voltak, hó, eső is sokat esett, így különféle ötleteket próbáltunk megvalósítani, hogy neked jobb legyen... Annyira jó kondiban voltál, még sokan irigyeltek is miatta és azt mondták, hogy fogyóztassunk, de én akartam... Ugattál,
támadtál, lopikáltál és mindig jöttél komotossan sétálni... Persze már alig láttál, ill. alig hallottál... de akkor is jöttél és engem kerestél. Volt mikor ott álltál a kert kapuban, hogy hátha hátul vagyok, mert nem vetted észre, hogy már bejöttem. Ilyenkor én mindig oda mentem, és már jöttél is vissza velem... Végül is, én is és Te is kerestük egymást... én szerettem, hogyha ott vagy mellettem, közelemben... Valahogyan olyan jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül és ilyenkor csak Rád néztem, vagy beszélgettem hozzád és máris jobban ment minden... Azért mennyire és gyorsan megtud öregedni az ember, vagy akár a kutyusa is... Folyamatosan lettél idős kutyuska... sokszor nem is gondoltunk erre, mert mindig olyan kis kölyök kutyuska voltál... Még sokat nevettél is ránk, rám... Minden bohóckodásban benne voltál, annyit nevettünk... Emlékszem, mikor mérgi voltál, akkor mentél durni a földet... vagy anyucinak a virágját le kupakoltad... Itt is volt egy kis lővészárkod, ahová szerettél menni kaparni... már annyira kikapartad onnan a földet, hogy alig látszodtál ki... csak a kis buksi fejed... Vagy az utcán mikor kimentünk, mindig ott voltál mellettem, nem mentél el sehová. Szépen szétnéztél, majd a közelembe lefeküdtél és onnan nézted, mit is csinálok... Tavaly ősszel is bohóckodtunk, mert Te ráfeküdtél az összehúzott falevélre, akkor mi pakoltunk még rád... Te élvezted, mert még mosolyogtál is, és nem is akartál felkelni onnan... De ez így igaz azokra a napokra is, mikor alig bírtál menni, felkelni... de még is megtetted... Ha én mentem, Te is jöttél és hiába kértelek, hogy maradj, pihenj... nem akartál... Már nagyon kerested, hogy hová is tudnál elbújni... Szüleim szerint, már éreztél valamit, és nem akartad, hogy betegen lássalak... Hányszor elestél ilyenkor is... volt mikor már hangod se volt és csendben feküdtél a fájós oldaladon... Szerencsére mindig a közeledben voltam és ilyenkor is rohantam hozzád, hogy segítsek... De ez így igaz volt mindig... Most is, szinte éjjel-nappal őrködtem, őrködtünk... Alig aludtam, hogy minden oké legyen Veled... és ha kell segítsek... Annyira féltettelek, hogy valami baj történni, elesel és én nem vagyok ott. Volt olyan időszak is, mikor magad tudtál lefeküdni és felkelni... De ez csak pár napig tartott... Hiszen annyira legyengültél, nem akartál enni se, úgy mint régebben és mi se tudtuk, hogy mit is adjunk Neked... Igyekeztünk a kedvedben járni, de nem eléggé... jó lenne ha vissza lehetne fordítani az időt és akkor mindent másképpen csinálnék... Tudom, hogy sokszor kiborultam, de annyira fáradt voltam már... Meg hát sokszor azt szerettem volna, hogy aludjál, pihenjél, mert mindig menned kellett volna és nem aludni. Majd kitaláltunk egy új fekvési módszert, na akkor már tudtál jókat aludni... Persze ez nem volt több kb. 4 óránál. De ez is haladás volt... Az utolsó előtti napokban szinte mindenhová elmentünk... akkor még nem tudtam, hogy többé nem fogsz velem jönni... Elmentünk hátra, sétáltunk az utcán, szétnéztél mindenhol... majd jött az este... Akkor is minden oké volt, egészen hajnalig... Majd eljött 2009.02.28 szombat... Ezt a dátumot soha nem fogom elfelejteni kis kutyusom... Szombaton, vagyis 2009.02.28-én el kellett altatnom a kutyuskámat... Ami annyira hihetetlen és szomorú... Még éjjel 3-kor "vitatkoztunk" a kutyuskámmal, hogy aludjon végre, és a még a bogyója is jó volt és gyorsan lett. Aztán felmentem aludni, majd hajnalban a párom jött le hozzá, én kb. 7.30 körül ébredtem, boltban mentem, majd elkezdtem neki ill. nekik készíteni a kajájukat. Látom, hogy Pocok furcsán "fekszik", ül, másképpen, mint ahogyan szokott és a feje is olyan furcsa. Majd kb. 10 körül eljött az amit sose akartam, hogy eljöjjön. Fel akart kelni, de nem tudott és menni is akart, de nem bírt lábára állni. Nagyon lihegett, láza volt, görcsölt és szerintem nem tudta, hogy mi van Vele. Én próbáltam a lábát és testét tartani, de nem lehetett. Mindenáron menni akart és nem engedtem, mert elesett,
eldőlt és a szemei... :( Jaj Pocok... Akkor felkaptam, és fogtam, sírtam, zokogtam... Majd mondtam a páromnak, hogy hívja ki az orvost, mert nagyon szenved... Ő kiment az ajtón és felhívta az orvost, aki mondta, hogy még aznap délelőtt kijön és
elaltatja... Addig gyógyszert adtunk, hogy hátha... de csak szenvedett és a lábai is görcsbe, ill. meg voltak merevedve... Nem tudtam segíteni, pedig nagyon akartam... Jaj Pocok... Ott sírtam, fogtam a fejét, simogattam, próbáltam a lábait masszírozni és persze a férjem is... Még Ő is sírt.... Hiányzol... Hiába próbálok másra gondolni, cselekedni, hogy ne fájjon annyira, de nem sikerül, csak kis időre... Jaj Pocok... Majd megjött az orvos, és elővette a halálhoz vezető utat, vagyis a szurit... Én már nagyon akartam, mert láttam, hogy szenved Pocok és ezt nem akartam... Megfogadtam, hogy szenvedni nem fogom hagyni.... És megtörtént... Nagyon gyorsan elaludt... én csak sírtam, simogattam és halkan beszéltem hozzá... Én kis Pockom, már nincs többé velem... Egyedül maradtam... Igaz, 14 év és 9 hónapig élt, ami nagyon szép kor egy kutyusnak... de akkor is... Hidd el Kicsim, kis Pocok... sose foglak elfeledni és mindig velem leszel... Itt legbelül és amíg élek mindig az én drága kis kutyusom leszel... Mikor elment az orvos, akkor nagyon kész voltam, voltunk. Csak zokogtunk és zokogtunk...
Majd eljött a végtisztesség ideje, vagyis eltemettük... Épp oda kértem, hogy eltemessük, ahol van az én otthonról hozott Mogyoró bokrom... Így együtt vannak... Annyi mindent ígértem Pocoknak, amit megfogok valósítani... Szegénykém. Ha tudtam,
hogy ilyen hamar eljön az idő, akkor csak finomabbnál finomabb ételeket kap és még sütöttem volna neki... De én reménykedtem, hogy hátha... nem számított az se, hogy nem alszok, de bíztam... Sajnos sokszor elfogyott a türelmem, bizakodásom... túl fáradtam voltam. Tudom, ez nem mentség, sokkal többet kellett volna érte hoznom, vagyis nagyobb akart erőmnek kellett volna lennie... de nem tudtam... Szeretnék majd kis Pockomról, vagyis Buksikámról egy kis regényt, esetleg könyvet csinálni, vagy mondjuk mesét... Az biztos, hogy a meséimben mindig szerepelni fog... csak le kellene írnom, gépelnem... Ő annyira más kutyus volt... annyi mindent megtett értem, nem számított az élete, akkor is megvédett... Nem is tudom, hogy milyen jelző illik rá... de egy csodálatos kutyus volt... Imádom, imádtam és becsültem, tiszteltem... Kérlek Kicsim... nyugodj békében... Bár tudom, hogy már régen újjászülettél valahol és őszintén kívánom Neked, hogy sokkal jobb életed legyen... és mindig légy vidám és
boldog... Jaj kiskutyám, mennyit is szenvedtél... Csodálatosan szép hosszú életed volt.. őszintén remélem, hogy boldog voltál velem, köztünk és sose fogsz elfelejteni... mert én
biztos, hogy nem...

és még lenne hozzá folytatása, de inkább nem írom le...