A beszédes beteg
Látogatók száma: 60
Megoldod, Magda! – biztatom magam és fél óra alatt átrendezem a huszonnyolc négyzetméteres garzonomat, hogy minden a kezemre álljon. Az előszoba egyben a konyhám is, ott nincs teendőm. Egyik oldalon a tűzhely, a munkaasztal, a mosogató és a hűtőszekrény, a felette lévő polcokon a fűszerek, olajok, cukor, só, liszt, ha megfordulok, vele szemben zárt, beépített szekrényekben az edények, tányérok, evőeszközök, befőttek, savanyúságok, és a lehajtható gyúródeszka. A szobámban is könnyű a dolgom, csak az étkezőasztalt kell a székekkel együtt az ablak elé tennem, így, ha bejövök a konyhából az egy tányér levesemmel, el sem tudom téveszteni, hová tegyem. A televízió távirányítója és a telefon ott az ágyam melletti kis asztalkán, a félliteres korsóm társaságában, amelyből éjszaka kortyolgatom a limonádét. Parányi fürdőszobámban is kézre áll minden, mosdó, fürdőkád, mosógép, toalett, egy fordulatnyi az egész szabad terület, el sem lehet téveszteni. A kád feletti szárítóról leszedem a ruhákat, és már nincs más teendőm. Ha nem sikerül a műtét, megvakulok.
Szobám közepén hiába szórja fényét a kristálycsillár, számomra homályba burkolóznak a bútorok, a szőnyegeket is csak a lábam érzékeli, még jó, hogy mindig ugyanott vannak. A fiamtól karácsonyra kapott plazmatévének többnyire a hangját hallgatom, és tehetetlennek érzem magam, hiszen szeretnék terítőt horgolni, asztalterítőt hímezni, pulóvert kötni, csakhogy rest a szemem az efféle munkákhoz. Tétlenségemben sokat bóbiskolok, mint egy kivénhedt anyamedve, aki magányosan, végtelenített téli álomban tengeti életét.
Perceken belül megérkezik Lackó fiam, bevisz a kórházba. Tíz órakor lesz a szemműtétem és Flóra lányom jön értem. Viszek magammal két szendvicset és egy üveg kristályvizet, azokkal kibírom akár holnap reggelig is.
Kedvelem Nagylaki főorvosnő kellemes alt hangját, megnyugtat. A szemműtétem alatt végig beszél hozzám, elmondja, éppen mit csinál, és mit fogok érezni, közben a műtősnőhöz is szól, és rövid, határozott utasításai mégsem parancsnak, inkább kérésnek tűnnek. Közben halkan zümmög a légkondicionáló, és hallom, mint koppannak a műszerek a fémtálcán.
A műtét előtti koktéltól, ami nem gin fizz, melyet lánykoromban ittunk, laza, jó kedvem kerekedik. Legszívesebben megkérdezném a főorvosnőt, mitől hallom hangjában azt a fáradt rezonanciát, melynek egy hónappal ezelőtt még nyoma sem volt, amikor győzködtem, hogy egyszerre műtse meg mindkét szemem, ne kelljen kétszer várakoznom, kétszer lábadoznom, kétszer gyógyulnom, és főleg azért, hogy csak egyszer szoruljak a gyerekeim istápolására. Nehezen állt kötélnek, nem úgy van az, Magda, az orvosi protokoll szerint nem megengedett. Replikáztam, hogy főorvosnő, az életünk eseményei sem protokoll szerint történnek, mert az sem normális dolog, ha az ember harmincöt évesen özvegyen marad, egy tízéves kisfiúval és egy tizenhárom éves kamaszlánnyal, mert céges kocsival vidéki kiküldetésben lévő férjét, kollégájával együtt, kocsistul maga alá gyűri a részeg sofőr vezette kamion.
Vége a műtétnek, mindkét szememen hűsítő gézpamacs, és kezemen érzem a főorvosnő kezének simogatását. Magda, pihenjen, áttolják az irodámba, ott nyugodtan lehet, senki sem zavarja, hallom nyugtató szavait, melyekben még mindig ott rezonál némi feszültség.
Zörögnek a tolókocsi kerekei, amint kiérünk a folyosóra, s úgy érzem magam, mint kisgyerek a babakocsiban, akit hamarosan álomba ringat a mozgás és a zaj monotóniája. Még érzem, amint gondos kezek bolyhos, vastag pléddel betakarnak, öreg csontjaimban szétterül a békés melegség és befészkelem magam a gyógyító álom ölelő karjába.
Halk neszezésre ébredek. Oldalra szeretnék fordulni, de nem tudok, keskeny a fekvőhelyem. Szememhez kapok, mindkettő leragasztva, hát persze, a műtét után vagyok, a főorvosnő szobájában.
Megnyikordul alattam a tolókocsi.
- Felébredt, Magda? Hogy érzi magát?- kérdi a kellemes női alt, és hallom, amint a főorvosnő feláll az íróasztalától és odajön hozzám.
- Köszönöm, jól vagyok. Szomjas vagyok, éhes vagyok, szeretnék felülni. Tessék mondani, mennyi az idő?
- Két óra múlt pár perccel. Kérem, maradjon fekve, idehozom a táskáját.
- Nagyon köszönöm. Megkínálhatom egy szendviccsel? Fogadjunk, hogy nem ebédelt?
Pillanatnyi csend, ez a hezitálás csendje, hogy megnyugtasson, vagy igazat mondjon.
- Valóban nem ebédeltem. Honnan tudja?
- Érzem. Fogadja csak el a szendvicset, jó szívvel adom.
- Vegyem ezt lekenyerezésnek?
- Szó sincs róla. Húzzon ide egy széket és beszélgessünk. Közben megesszük a szendvicseket és leisszuk magunkat a Szentkirályival. Bocsásson meg, udvariatlan vagyok, lehet, hogy nincs ideje beszélgetni.
- Már lejárt a műszakom. Ráérek.
Hallom, amint idehúz egy széket, kibontja az egyik szendvicset, zörög a papírja, a kezembe adja és bontja a másikat.
- Sok mindent megéltem, de fekve még nem ettem. Kipróbálom, kell a változatosság. Húszévnyi özvegységem alatt megszoktam, hogy gyerekeimnek, amellett, hogy gondoskodó, néha aggodalmaskodó, őket mindentől megóvni kívánó, de rájuk igen büszke anyjuk vagyok, az apjuk képviselte határozott atyai rendszabályok adta kapaszkodókat is biztosítanom kellett számukra, még annak árán is, hogy időnként majd megszakadt a szívem miattuk. Drága főorvosnő, ha nagy bajban van egy gyenge nő, akkor kemény lesz, mint a kő és teszi a dolgát. A férjem cégének biztosítója hosszas pereskedés után fizetett, kellett a pénz, melyet az utolsó fillérig félretettem az egyetemi tanulmányaikra. Naponta kilenc-tíz órát dolgoztam könyvelőként, egész nap a számítógép előtt ültem és néha csillagokat láttam a milliom bepötyögött számjegytől, de este, vacsora után, azért még leültem a televízió elé és pulóvereket kötöttem egy butiknak, egy másiknak meg terítőket hímeztem, vagy horgoltam, mikor mire volt igény. Jó szemem volt a kézimunkához, gyorsan járt a kezem, mert kellett idő a háztartási munkákhoz is, meg a gyerekeimet úgy járattam, mintha milliomosok lennénk, pedig magam varrtam a legtöbb ruhájukat. Amikor kamaszodni kezdett a fiam, és szinte heti rendszerességgel verekedésbe keveredett, a lányom pedig éppen a szerelmes korszakát élte, hol egyik tanárába, hol pedig valamelyik osztálytársába szeretett bele, és álmodozott tanulás helyett, csak azt tudtam, tennem kell valamit. Leültettem őket és beszélgettünk. Lackó szerint a verekedést soha nem ő kezdte, csak védekezésül visszaütött, és kijelentette, hogy anya, te ezt nem értheted, egy fiúnak meg kell tudni védeni magát. Flóra pedig azzal indított, hogy nem szégyen szerelmesnek lenni, biztosan én is voltam, csak már elfeledtem. Beláttam, hogy igazuk van. Összenéztek, milyen jó fej vagyok. Nincs semmi baj, gyerekek, folytattam, csupán három dolgot kérek tőletek, az első, a legfontosabb, hogy legyünk őszinték egymással, a második, hogy heti kétszer sportolnotok kell, kétszer pedig angol különórára járni, és érettségire letenni a nyelvvizsgát, a harmadik, hogy esténként pontban hétkor vacsora, megbeszéljük a napi eseményeket és hétvégén egy teljes napot hármasban töltünk. Nekem ezek után, folytattam, mindössze a rávalót kell megkeresnem, legfeljebb még egy órát ellopok a pihenésemből. Fontos a szép szó, főorvosnő, főleg, ha kimondjuk, és könnyebb elvárásokat támasztani azzal szemben, akiket szeretünk, ha magunk is aktív szerepet vállalunk abban, hogy megfeleljenek azoknak, miközben magunk is megtapasztaljuk, mekkora terhet rakunk rájuk.
A főorvosnő poharat hoz, tölt a kristályvízből és a kezembe adja, majd kissé felemeli a fejem, hogy ne a nyakamba öntsem az italt.
- Köszönöm, nagyon kedves.
- Nincs mit, én köszönöm a szendvicset.
- Sose köszönje, főorvosnő. Paraszolvenciával is készültem ám!
- Jaj, Magda, hogyan képzeli? Nem fogadhatom el!
- Ne ódzkodjon, amíg nem tudja, hogy mi az. Nem pénz, annak magam is híján vagyok. Annál sokkal több. Vagy jobb? Majd eldönti, kedves főorvosnő. Egyet tudnia kell, jó szívvel vagyok maga iránt, és ez független a műtét sikerétől. Kérem, először is vegye ki a táskám belső zsebéből a benne lévő kis csomagocskát, melyben az ajándékom van, szalaghorgolású kis terítő, dohányzóasztalra való, ha ránéz, legalább eszébe jutok. Hanem kérdezhetek valamit, főorvosnő?
- Természetesen, Magda.
- Bármit?
- Bármit. Nagyon szép ez a terítő! Hálás köszönetem! Ilyen különleges mintát még sehol sem láttam!
Csobog a kristályvíz, hallom, amint magának is tölt egy pohárral. Lassan iszik, mint akinek másutt járnak a gondolatai.
- Érzem a hangján, kezének érintésén, hogy valami bántja. Forgatja magában a problémát, mint a gyerek szájában a spenótot, mielőtt kiköpné. Léteznek szituációk, melyekben magunk sem tudjuk, hogy érzelmeinkre vagy az eszünkre hallgassunk. Ne gondolja, hogy kíváncsiskodom, vagy tanácsokat akarok adni. Mi nem ismerjük egymást, ma találkoztunk harmadszor, és remélhetőleg orvos-beteg kapcsolatunkban legközelebb csak kontrollra kell jönnöm. Tudja, kedves doktornő, még a barátaimnak és a gyerekeimnek sem adok tanácsot, csak elmondom a véleményem, de mindenkinek magának kell döntenie, mert annak ódiumát is egyedül kell viselnie. Szinte hallom, mit mond ilyenkor a fiam: tudom, anya, megkérdezhetek száz embert is, de nem engedhetem ki a kezemből a döntés jogát, mert előbb-utóbb csak egy báb leszek valaki más kezén.
Percekig mozdulatlan csend vesz körül. Lehetséges, hogy a főorvosnő már rég nincs mellettem. Miért is osztaná meg búját-baját egy ismeretlen, minimum tizenöt évvel idősebb nővel, aki ráadásul a betege?
- Vegye úgy, főorvosnő, hogy a paraszolvenciám második fele a hallgatás. Pontosabban a meghallgatás. Ha valaki tudja, mekkora megkönnyebbülés elmondani másnak a gondjainkat, még akkor is, ha az illető csak meghallgatja azt, hát én aztán igazán tudom. A gondolatban ezerszer körüljárt, megoldásra váró probléma szóban kimondva képes megváltozni, s magunk is másként látjuk, ha napvilágra kerül. Mint mikor sötét pincében vagyunk és összerezzenünk minden apró zaj hallatán, itt valami reccsen, ott mintha valami elsurranna, ám amikor kinyílik az ajtó és a bezúduló fényben meglátjuk, mi van körülöttünk, fellélegzünk, mert kiderül, hogy a boros palackok súlya alatt reccsent meg a fapolc, és a surranó zajt csapó nem más, mint szürke kisegér, aki még nálunk is jobban fél.
Hallom, amint indulatosan kilöki maga alól a széket és az íróasztalához megy. Megcsörren a kézimunka csomagolópapírja, biztosan most teszi el, vagy kidobja, egyre megy, azt tesz vele, amit akar. Honnan is tudná, hogy egy hónapig minden áldott este azt horgoltam, hogy elkészüljön addig, amíg szemem képes követni a minta kanyarulatait.
Visszajön hozzám, leül a székre, mélyeket lélegzik, és végre megszólal. Duruzsol a hangja.
- Magda, kedves, otthon legalább 5 napig pihenjen, ne emeljen, és ne hajolgasson, naponta háromszor a felírt szemcseppből mindkét szemébe hat cseppet csepegtessen, legalább egy hónapig ne érje víz a szemét, ha lehet, ne menjen a napra, azt már nem is mondom, hogy nem javallt sem a szolárium, sem a szemfestés, mert tudom, hogy egyikkel sem él. Holnap délután és három nap múlva jöjjön vissza, megnézem, hogyan gyógyul, utána már csak két hónap múlva várom kontrollra, ha közben bármely problémát észlel, kérem, hívjon fel és soron kívül fogadom. Egy óra múlva leveszem a kötést, s meglátjuk, mennyire javult a látása.
Mit mondhat erre egy szófogadó beteg?
Ismét közénk telepszik a csend, s hosszan időzik. Jól érzi magát társaságunkban, hiszen egy nyüzsgő kórházon belül jelenleg ez az egyetlen hely, ahol suttogó szavakkal sem zavarják nyugalmát. Hallgatunk, az egymástól szinte mindenben különböző két nő, akiket pillanatokra egymás mellé sodort az élet, s úgy tűnik, hogy az orvos-beteg hivatalos viszonyán túl, más szerepet nem szán nekünk.
Mondd, Magda, miért kell neked mindig mindent észrevenned? Önnön kérdésem egyszerre költői és álszent. Megedződtem a közös családi vacsorákon, melyeken eleinte gyermekeim a csúsztatás és az átverés minden lehetséges arzenálját felvonultatták. Rendszerint a konyhában vacsoráztunk, utána a gyerekek mosogattak, én pedig készítettem a másnapi ebédet. Közben beszélgettünk. Lackónak megváltozott a hangja, ha lódított, ha pedig elhallgatott valamit, akkor a haját igazgatta, és amennyiben rá akart venni valamire, akkor vagy hízelgett, vagy a nővérét dicsérte. Flóra sem volt könnyebb eset. Nála az új frizura, az átmeneti szófukarság, vagy az arcán átfutó grimasz jelezte a gondjait. Nem hagyhattam, hogy sokáig főjön a fejük, s miközben motollaként járt kezemben a horgoló- vagy kötőtű, addig kérdezgettem őket, mígnem maguk jöttek rá a helyes megoldásra.
- Segítek felülni, Magda, levesszük a kötéseket.
Könnyű kezek repkednek a szemem körül, és lassan kinyitom a szemem. Bánt az éles fény, és beletelik néhány másodpercbe, mire hozzászokom.
Látom az íróasztal kemény éleit, a mögötte lévő bőrfotel redőit, a kopott szőnyeg rojtjait.
Egymásra nézünk a főorvosnővel, s megállapítom, hogy amit a műtét előtt csak homályos árnyéknak láttam az arcán, az bizony a keserűség egyre mélyülő ránca.
Műszerrel is megnézi a szemem és elégedett. Jól sikerült a műtét. Megkapom a zárójelentést, a recepteket, elbúcsúzunk egymástól és elindulok haza.
Megnézem az órám, már negyed öt van. A liftben azon jár az eszem, hogy kár volt átrendezi a lakásomat. Kiérek a kórház épülete elé, ahol a kerítésig kisebb parkot alakítottak ki, pázsittal, fákkal, padokkal.
Leülök a kapu melletti padra, innen jól látom, ha megérkezik Flóra. Kinn, az utcán, nővérkék dohányoznak. Óhatatlanul is hallom a beszélgetésüket.
- Hallottad, hogy Nagylaki főorvosnő válik?
- Honnan tudod? Soha, senkivel sem beszél a magánéletéről.
- Véletlenül hallottam, amikor az ügyvédjével beszélt.
Hajaj, szegény főorvosnőt szájukra vették a kórházi hírharangok!
Megérkezik a lányom.
- Szervusz, anya! Hogy érzed magad? Sikerült a műtét?
- Szervusz, kislányom, jól vagyok, a szemem, mint a sasé. Siessünk, még kiváltjuk a szemcseppeket is.
- Beszélgettél valakivel várakozás közben?
Nem is válaszolok. Azt hiszi a lányom, nem tudom, hogy a hátam mögött a vejem Beszédes Mamának hív. Amióta a gyerekeim kirepültek, eladtam lakásomat, megvettem a garzont, a fennmaradó pénzt pedig megfeleztem közöttük. Hatlakásos társasházban lakom, és tudják a szomszédaim, hogy esténként kötögetek vagy horgolok, ezért szinte mindennapos vendégek nálam. Teázgatunk, beszélgetünk, néha még a világot is megváltjuk. Most is egymásnak adják a kilincset, forró húslevest, frissen sült húst, meggyes pitét, rakott krumplit hoznak, melyeket Géza bácsi megkoronáz egy üveg borral. Este tízig kvaterkázunk.
Másnap délután a vejem visz be a kórházba, arra van dolga. Nagylaki főorvosnőre nyolcan várakozunk. Utolsóként szólítanak. Amint a főorvosnő megkezdi a vizsgálatot, hallom, amint kimegy az asszisztensnő, s helyébe nehézléptű személy érkezik.
Kiderül, hogy a jóképű, derűs férfi a főorvosnő férje, akitől malomkeréknyi virágcsokrot kapok köszönetképpen, hogy tegnap lebeszéltem feleségét a válásról.
Hazafelé menet ugrat a vejem:
- Mondd, mama, neked mindenütt akad hódolód?
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tisztelt Yolla!
Élmény volt az előzőleg olvasott pontatlan írás után Önt olvasni! Kiváló, precíz és jó ívű írás. Végig fenn tudta tartani a figyelmem. Aki figyel, az nem alszik...
Rég olvastam Öntől...
Ami nagyon meglepett, a fejlődése. Gratulálok!
Bokor
Köszönöm kedves sorait, igyekszem fejlődni, ha sikerül.
Barátsággal: Yolla
Élmény volt az előzőleg olvasott pontatlan írás után Önt olvasni! Kiváló, precíz és jó ívű írás. Végig fenn tudta tartani a figyelmem. Aki figyel, az nem alszik...
Rég olvastam Öntől...
Ami nagyon meglepett, a fejlődése. Gratulálok!
Bokor
Szia Yolla!
Tetszett az elbeszélésed. Csak azt nem értem, ha nem volt nyitott és nem osztotta meg búját-baját a főorvosnő a beteggel, honnan tudhatta, hogy éppen válni készül. Ez csak a végén derül ki, amikor a férj egy csokor virággal megköszöni, hogy lebeszélte a válásról a feleségét? Valamit hiányoltam, azt a részét sehogy sem értettem, miből jutott erre a következtetésre, ha egyszer nem beszéltek róla... vagy mégis csak történt valami, miközben hallgatta a beteget változtatta meg a döntését...
"Leülök a kapu melletti padra, innen jól látom, ha megérkezik Flóra. Kinn, az utcán, nővérkék dohányoznak. Óhatatlanul is hallom a beszélgetésüket.
- Hallottad, hogy Nagylaki főorvosnő válik?
- Honnan tudod? Soha, senkivel sem beszél a magánéletéről.
- Véletlenül hallottam, amikor az ügyvédjével beszélt."
Innen tudta.
Puszi: Yolla
Tetszett az elbeszélésed. Csak azt nem értem, ha nem volt nyitott és nem osztotta meg búját-baját a főorvosnő a beteggel, honnan tudhatta, hogy éppen válni készül. Ez csak a végén derül ki, amikor a férj egy csokor virággal megköszöni, hogy lebeszélte a válásról a feleségét? Valamit hiányoltam, azt a részét sehogy sem értettem, miből jutott erre a következtetésre, ha egyszer nem beszéltek róla... vagy mégis csak történt valami, miközben hallgatta a beteget változtatta meg a döntését...