A mester
Látogatók száma: 68
2001 körül történt az eset, vagy kicsivel később, korábban, már nem emlékszem. De munkanélküli voltam, mint oly sokszor, máskor is.
Valószínűleg újságban megjelent hirdetésre válaszoltam, hiszen akkor még nem volt internetem, csak ott figyelhettem fel rá. A hirdetés szövegére nem emlékszem, de válaszoltam, valami kézműves tevékenységről lehetett szó; akkoriban még nem volt más szakmám, csak a szobrászat, amiből igen nehéz megélni egy olyan városban, ahol az állásajánlatok kizárólag a fodrászra, műkörmösre, és táncos (gogo girl) lányra korlátozódnak. (A CO hegesztőt nem számítva, de az már egy másik kategória.)
Visszatérve a történetre, egy benzinkútnál találkoztam vele. Magas, (nem vagyok alacsony lány, de rá tényleg fel kellett néznem) ősz hajú férfi állt előttem, hosszú fekete kabátban, mellette leharcolt, régi típusú, fehér Mercedes.
Nem rémlik, hogy beültem volna az autójába, de arra sem emlékszem, hogy bárhová beültünk volna azon a hűvös, őszi napon, így marad az autós verzió, valószínűleg ott tárgyaltunk.
A műhelye Mályiban volt, néhány kilométerre Miskolctól. Hatalmas préri, a házhoz hosszú földút vezetett, és néhány bontásra ítélt, omladozó falú építmény, (lovakat is tartott valaha – mondta) dacolt az idővel elszórtan a birtokán. Távolsági busszal jártam ki, hazafelé ő hozott be a város kapujáig.
(Azt mondta, ide jártak az Eötvös József Szakközépiskola diákjai is gyakorlatra, s bár én is ott végeztem, előtte sosem hallottam a nevét.)
Bőrdíszműves céget vezetett, mert szakmája szerint bőrműves volt. Viszont az imént említett iskolában épületszobrászatot oktatott, tehát valamikor ezt a szakmát is el kellett, hogy sajátítsa.
- Sok mindenhez konyítok – mondta.
- Én is - vágtam rá rögtön huszonegy évem büszkeségével és tapasztalatával.
- Na, de én értek is hozzá – mondta önérzetesen, befogva a számat ezzel a kijelentésével.
És tényleg sok mindenhez értett. A képek alapjául szolgáló műanyag formákat (ami, sokfélét ábrázolt: kisvárosi idillt, mediterrán hangulatú házacskát, bokrok takarta íves kapuval; tengeren ringatózó vitorlást; kalamárist pennával; Van Goghra emlékeztető napraforgókat, stb.) vászonnal vonta be, majd piros és fekete festékszóró spré keverékével színezte, hogy végül barna, „bőr” hatást érjen el.
(Később már a vásznat, egyszerűbben szólva: a -lepedőt- is elhagyta-, és szimplán a műanyagot festette be, és adta el bőrdíszműként.)
Felvett egy fiút is, (a nevére nem emlékszem) akinek, a festék, (mint mutatta sokszor nekem is, ha kitátotta a száját) az elé vett védőmaszk ellenére is beszínezte a nyelvét és szájpadlását, mint a gyerekeknek, ha ételszínezővel dúsított nyalókát szopogatnak.
Néhány hónap múlva megváltunk egymástól.
Persze, sok minden történt az alatt a néhány hónap alatt.
Megtanultam, hogy a női nemi szervet (több ugyanolyan női gipszből készült akton) nem szabad nagy mértékben kihangsúlyozni, csak finoman. Érzéssel. Nem kell, annyira bele mélyíteni a vésőt. (A műanyagformából kikerült, megszilárdult, kész forma, mindig tökéletes volt, nem igényelt sorjázást, sem bármilyen más utómunkát, ezért nem is értettem soha, hogy mit kellene nekem azon korrigálnom.)
Az ágyán ledéren elterülő meztelen nő később egy fából készült, szabálytalan alakú kínáló tálca közepére került, és miután bevontuk bőrrel (ez kivételesen tényleg bőr (disznóbőr) volt) hat darab 0,5 dl-es pohár és egy míves holdat formázó giccses kiöntő üveg került mellé.
Megtanultam, hogy én nem vagyok igazi nő, mert túl fiatal vagyok ahhoz, hogy értékeljem a közeledését. (Munkába állásom első napján hirtelen átölelt, másnap homlokomra lehelte -akkor én még úgy gondoltam- atyai csókját, harmadik nap, pedig már a számat vette célba.)
Ennek hangot is adott egy Heltai Gábor írta verssel, ami engem kevéssé hatott meg.
Megtanultam, hogy legyen nálam mindig a telefonom töltője, mert ha anyám nem tud elérni, aggodalmában azt hiszi megerőszakolt a munkaadóm, és megpróbál megtalálni, az akkori barátommal egymást támogatva a vaksötétben az M3-as út mentén gyalogolva. (Akkoriban már évek óta alig tudott lábra állni mindkét térdét érintő ízületi gyulladása miatt.)
Mikor új kollégát kaptam, egy 26 éves lány személyében életemben először tapasztaltam meg a bizalmatlanságot, ami a munkaadók felé irányulhat. Én bíztam benne, tapasztalatlan kezdő lévén, a Móni már nem. Engem meg lehetett szédíteni holmi szentimentális gesztussal (téli kabátom zsebébe rejtett Mikulással december 6-án) Móni a fizetést követelte, utólag belátva- jogosan.
Sok mindent megtanultam, magamról is, és az emberi kapcsolatokról is azalatt a néhány hónap alatt, de végül elváltak útjaink, január beköszöntével felszámolta a céget.
A nyár beköszöntével újra megkeresett, van egy munkája, - mondta, rám gondolt.
Egy kisplasztikát, (bár akkor, terjedelmét tekintve megijesztett a „nagysága”, lévén, hogy 1,5 méterszer 1 méteres műről volt szó) kellene készítenem. Újból találkoztunk, és megbeszélve a részleteket, én azt javasoltam (előrelátón anyám féltésétől) vegyen részt a folyamatban a barátom is. (Ha másban nem is, de a munka fizikai erőt igénylő folyamatában sokat tud nekem segíteni, - erősködtem.)
Megkezdtük a munkát, vagy inkább, realitásnál maradva, megkezdtem „én” a munkát.
Egy általános iskola homlokzatára kellett készíteni egy domborművet, amin két hófehér ruhába bújtatott angyal, egymással szemben állva, (lebegve) tartja hazánk címerét. (Az 1915-ben kidolgozott magyar címerről van szó.)
Feltettem agyagból nagyjából a formákat, ahogy az oktatómtól tanultam még másodikban.
(Azért jelzem, hogy szakközépiskolás éveim második évéről van szó, mert a gyakorlatot oktató tanárnőnk csak második év első feléig tanított minket. Néhány hétre kilátogat Amerikába, - ezekkel a szavakkal hagyott ott minket karácsony előtt. A néhány hét eltelt, de ő soha többet nem jött vissza. Kaptunk helyette más tanárt, egy keramikus(nő) személyében, de ő hiába rendelkezett hasonló szakmával, nem tudott olyan feladatokat adni, ami segített volna bennünket a szobrászat elsajátításában. A gyakorlati oktatás napjai alatt az iskola területén lévő garázs mögött cigiztünk, a büfét jártuk, vagy cél nélkül lézengtünk az üres folyosókon (miközben a zárt termek mögött folyt a tanítás); máskor „vendégségbe mentünk” szerencsésebb, oktatóval rendelkező díszítőfestő és az intarziás csoporttársainkhoz.)
Emlékeztem rá, hogy a domborművet, ha magasba szánjuk, felül mindig magasabbnak, hangsúlyosabbnak kell lennie, hiszen a néző alulról fog felnézni rá. A két angyalnak valóban angyali vonásokat formáltam, baloldalra került a női alak, a jobb oldalon lévő férfi úgy festett, mint egy igazi, szőke herceg.
Ez nem tetszett neki. A dombormű felső plasztikus részeit egyetlen mozdulattal megnyeste, majd a két arcot távolította el, helyükre egy-egy már előre megformált gipszfejet illesztve.
Ezzel a három mozdulattal be is fejezte részvételét az alkotásban.
Az elkészült domborműről szilikonformát vettünk, bár nehéz ma is elhinnem, hogy annyi pénzt áldozott volna rá. Viszont nem lehetett gipszből a negatív, mert ha egy formáról gipsz negatívat veszünk, akkor csak egyetlen darab előállítására alkalmas, nem úgy, mint a rugalmas, sorozatgyártásra alkalmas szilikonforma.
(A régi mesterek erre a célra az enyvet használták. A enyvformából több mintadarabot is elő lehetett állítani, s amikor egy idő után torzult a pozitív forma, egyszerűen feldarabolták, és újrafőzték az enyvet. Mi biztos, hogy nem használtunk enyvet, mert nem emlékszem arra, hogy enyvet olvasztottam volna. Ehhez a munkához tetemes mennyiségű enyvre lett volna szükség, és aki dolgozott már enyvvel, az tudja, az elhullott állatok fövő csontjának szagát (bűzét) nem könnyen felejti el.)
Én a végső forma elkészítéséhez, mivel külső felületre kerül, a műkövet javasoltam, ő újításként, a szobrászatban nem használatos műgyanta mellett döntött, és bárhogy agitáltam a műkő mellett, elvetette a javaslatom. A forgáccsal kevert műgyanta nem hozta meg az általa remélt eredményt; néhány nappal a megszilárdult gyanta felületén keskeny, majd egyre szélesebb repedések jelentek meg.
Végül hagyományosan, gipszből készítettük el a végső formát, és utasítására, zománcfestékkel színeztem ki a címert.
Mikor felkerült a magasba, akkor vettük észre, hogy az íves formán optikailag ferdének tűnik a kereszt.
Úgy maradt, nem öntöttünk újat, nem javíttatta ki velem.
Amikor legközelebb találkoztunk vele, már új autóval jött elénk.
-Én , én adok neked százezret - mondta még nyár elején, csak vállaljam el a munkát.
Állta a szavát, de ezt az összeg megfelezve, és elosztva a ráfordított idővel, épp csak az akkori minimálbérnek felelt meg.
A cikket írta: Bianka
Hozzászólások
időrendi sorrend
Akkor átfogalmazom mert igazad van, bizakodj, de ne bízz meg senkiben teljesen csak ha már bizonyította hitelességét, de ez oda-vissza játszós
Szia Bia!
Nekem valahogy mindig rendes mestereim voltak.
Talán egy nem volt annyira...
Amikor megcsináltuk mérnök kollégámmal -a később a cégnek kb. évi 100 milliós pluszt érő- első próbadarabot -ami kissé még kezdetleges, béna volt-, megfogta, leköpte, majd a kollégáink előtt a sarokba vágta.
Amikor pár selejt után beindult a szériagyártás, év végén 2.000,-Ft prémiumot kaptunk!
Fejenként!!!
Következő évben távoztunk kollégámmal a cégétől.
Nem marasztalt, megvolt a prototípus...
+ neki az évi 100 milla.
Pinokkió
Fiatal jány koromban dolgoztam néhány hetet virágboltban.
Nyár volt, kardvirágszezon. A kardvirágot mindig meg kellett pucolni, ez azt jelentette, hogy a leveleinek a nagyját távolítsuk el, csak néhány maradjon a virágon.
Bevett szokás volt, amikor odakerültem, hogy a földre pucoltak, aztán, mivel a virágkötészetben még nagyszerűen fel lehet használni a szép, ép kardvirágleveleket, a szemétben, levélhalomban guberálva válogatták ki belőle a szépeket.
Én ezt úgy oldottam meg, hogy pucolás közben a szépeket eleve egy asztalra, a csúnya leveleket a földre dobtam, minek guberáljak később? - gondoltam.
Nah, akkor jött a főnököm, kirúgta az asztalt támasztó pálcát (a bolt oldalára felszerelt fel-lehajtható lap volt), és azt mondta:
Fiatal vagy, hajolj!
Most így utólag belegondolva, nekem kellett volna szembeköpni:P, ...de nem véletlen, hogy csak 3 hétig dolgoztam nála. És mielőtt eljöttem, azért mondtam neki szépeket.
Hát, akkor meg milyen lenne már az élet?:)
Amúgy nem szokásom, de mostanában "javulok".:)
Múltkor is megbíztam a táskában a boltban, hogy jó lesz, és csak otthon láttam két hét múlva, hogy rossz a cipzárja:)
Nekem valahogy mindig rendes mestereim voltak.
Talán egy nem volt annyira...
Amikor megcsináltuk mérnök kollégámmal -a később a cégnek kb. évi 100 milliós pluszt érő- első próbadarabot -ami kissé még kezdetleges, béna volt-, megfogta, leköpte, majd a kollégáink előtt a sarokba vágta.
Amikor pár selejt után beindult a szériagyártás, év végén 2.000,-Ft prémiumot kaptunk!
Fejenként!!!
Következő évben távoztunk kollégámmal a cégétől.
Nem marasztalt, megvolt a prototípus...
+ neki az évi 100 milla.
Pinokkió
Hehe:) inkább táncolnék úgy, mint a Flashdance-ben:)
Köszi:)
(Annyira nem jó, de ilyenkor jövök rá, milyen lyukas az agyam:D...úgy emlékszem, talán, izé, bár, de mindenképp így kellett lennie, ha nem úgy volt, ... :D)
Igen, én is gyakran vagyok így ezzel. Mikor Anyuval tanultunk újra beszélni, és ő ki tudta mondani, nekem meg nem jött össze..... Ki segít kinek? Jellemző :):):)
Az én agyam is lyukas. Nagyon.
P.
Senkiben se bízz meg!
Amúgy nem szokásom, de mostanában "javulok".:)
Múltkor is megbíztam a táskában a boltban, hogy jó lesz, és csak otthon láttam két hét múlva, hogy rossz a cipzárja:)
Hmmm. Tanulságos.
És mi a helyzet a CO hegesztéssel? Az olyan vagány.
Megnéznélek védőszemüvegben, szikrázó "isten-nyilával" a kezedben, mint a Flashdance-ben :) :)
Jó írás, nekem tetszik.
Postáska
Köszi:)
(Annyira nem jó, de ilyenkor jövök rá, milyen lyukas az agyam:D...úgy emlékszem, talán, izé, bár, de mindenképp így kellett lennie, ha nem úgy volt, ... :D)
És mi a helyzet a CO hegesztéssel? Az olyan vagány.
Megnéznélek védőszemüvegben, szikrázó "isten-nyilával" a kezedben, mint a Flashdance-ben :) :)
Jó írás, nekem tetszik.
Postáska