újabb események régebbi események további események
23:21
Tündér módosította a naplóbejegyzését
23:10
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:32
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
22:10
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
21:42
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését

A szőnyeg

2011. június 13. - Látogatók száma: 56

Az egész, talán a szőnyeggel kezdődött. A szép, új szőnyeggel a kócos kis rojtjaival. Egy napfényes őszi napon kapta a fiától, amolyan engesztelésképpen

Csak fekszem itt az ágyon. A hatalmas, fehér, kórházi ágyon. Fekszem üveges tekintettel. Nézek a semmibe. Dobog a szívem. Időnként csak úgy össze-vissza. Kapkodom a levegőt. Alig mozdulok. Milyen nehéz minden! Kérdezel, de én nem válaszolok. Nem válaszolok, mert nem tudok. Nem találom a szavakat. Valami láthatatlan fonal csavarja, tekeri össze a gondolataimat. Vannak egyáltalán gondolataim? Itt vagyok még ezen a világon? Olyan furcsa, maszatos minden. Elmosódott és homályos. Mintha egy lassított felvételt néznék. A saját filmem az. A saját, satnya kis életemről. Minden olyan távoli. Minden olyan idegesítően nyugalmas. Talán a gyógyszertől van? Nem tudom. Istenem! Hogy jutottam idáig?

Az egész, talán a szőnyeggel kezdődött. A szép, új szőnyeggel a kócos kis rojtjaival. Egy napfényes őszi napon kapta a fiától, amolyan engesztelésképpen. Az utóbbi időben sokat vitatkoztak. A fiú nem akarta, hogy az anyja beköltözzön az Otthonba. Hiába volt minden észérv, minden elrettentő példa magára maradt, halva talált öregekről, a fiú csak a szégyent érezte, a dühöt, hogy nem tud megfelelően gondoskodni az anyjáról. Az anya hiába magyarázta, mennyire egyedül van, nem tud már főzni, mosni, takarítani, nem tudja fizetni a nagy ház költségeit, a fiú nem figyelt rá. Egyre csak a saját szégyenét szajkózta. Pedig nekik is megvolt a külön életük, dolgoztak, küszködtek, gyereket neveltek. Egyre kevesebb idejük maradt arra, hogy az anyjukat istápolják. Mégis megharagudott, hónapokig feléje sem nézett. Aztán a kíváncsiság és a fiúi szeretet mégis bevitte az anyjához új otthonába. Amikor aztán látta, milyen jól érzi ott magát, megbékélt és békeajándéknak hozta a szép szőnyeget.
Az anya nagyon vigyázott rá. Régen kapott már ilyen drága ajándékot. Hosszú percekig pihentette a szemét a szőnyeg színein, elnézegette a körbe futó mintákat, a csinosan glédába állított rojtokat. Nem is engedett hozzányúlni senkinek. Sokszor vicceltek is ezen az unokák. Egy alkalommal, valami ünnepre, egy fésűt kapott tőlük ajándékba, hogy tudja mivel haptákba állítani a rojtokat. Sepregette, fésülgette szeretettel és büszkeséggel.
Egy éjszaka történt, talán hajnalban. Arra ébredt, hogy ki kell mennie a mosdóba. Nem kapcsolt villanyt, az ablakon beszűrődő lámpafény, ami sejtelmes félhomállyal vonta be a szobát, elégségesnek tűnt. Első gondolata az volt, várnia kell, hogy a szeme hozzászokjon a gyenge fényhez, aztán meg az, hogy ezerszer megtette már ezt az utat. Ismerte minden tárgynak a helyét, tudta, hol a szék, az asztal, merre van az ajtó. Úgy hitte, nem lesz baj! Csak a rojtokkal nem számolt. A gyönyörűen glédába állított rojtokkal. Már a második lépésnél megbotlott.
Esés közben úgy érezte, kilépett saját magából. Látta magát kívülről. Látta az esés minden mozzanatát, látta a szobát, a bútorokat, a vizespoharat az asztal sarkán. Látta azt is, hogy a telefon elérhetetlenül messze van. Még az este tette a kisasztalra, a szoba másik végébe, talán, hogy bele ne keveredjen a zsinórba.
Belé hasított a fájdalom. Iszonyatos, az egész testet szétmarcangoló gyötrelem. Valahol csont reccsent. Nem akarta elhinni, hogy az ő csontja, olyan távoli és hihetetlen volt minden. Az nem is ő, gondolta, akkor nem láthatná magát kívülről. Sóhajtásnyi idő alatt történt minden, másodpercek töredéke alatt. Még egy pillant és ráesett a gyönyörű szőnyegre.
Mozaikképek futottak a szeme előtt, gondolattöredékek csak, például, hogy a nővér reggelig nem fog jönni, hozzá még nem kellett benézni. Rossz érzése volt, ahogy eszébe jutott, hogy este nem mosogatta el a tányérját maga után, nincs elkészítve a tiszta hálóinge. Próbált emlékezni, hogy kihúzta-e a kulcsot a zárból? Nem emlékezett. A legfájóbb mégis a szégyen volt, a szégyen és kiszolgáltatottság, hogy nem jutott ki a mosdóba.
Hosszú órákig feküdt a földön. Mozdulni nem bírt, a hideg a csontjáig hatolt. Reszketett és didergett, maga sem tudta, hogy a hidegtől, a félelemtől, a fájdalomtól vagy a szégyentől. Kiáltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Úgy érezte, itt az utolsó óra, Vagy talán már nem is él, csak a lelke van itt, az érzékei játszanak valami bolondos játékot. Folytak a könnyei, magában imádkozott. Egyszer csak visszafelé forgott az idő. Emberemlékezet óta nem esett meg hasonló, szépen, sorban visszafelé lepergett előtte élete filmje. Amikor megállt a vetítés, az anyja karjában volt kislányként. Épp az imént esett le a hintáról. Lökte magát fel-fel, magasba, aztán hirtelen elengedte a kötelet. Nagyon nagyot esett. Az anyja ölbe kapta, szidta és ölelte egyszerre, könnyeit csókkal itatta fel, sebeit egy zsebkendővel kötözte be. Milyen jó volt az ölében lenni! Akkor is ennyire fájt a lába, mint most, de akkor még volt anyja, volt vigasza. Igen, akkor gyermek volt.
Néha magához tért, olyankor ködös és zavaros volt minden. Hallgatta a hangokat, próbálta kitalálni az idő múlását. Állt az idő, nem akart reggel lenni, nem akart mozdulni semmi. Olyankor moccanni akart, de nem engedelmeskedett a lába, kiáltani akart, de nem volt hangja. Akkor, ott, abban a pillanatban elvesztette önmagát.
Azt már csak nagyon távolból érezte, hogy mentősök emelték fel, egy furcsa, kemény matracba bugyolálták, a nővérek sürgölődtek, mindenki a fejét ingatta. A műtét után befektették az ágyba, abba nagy, fehér kórházi ágyba. Mint egy kis madárka feküdt a dunna alatt, csak a szemei beszéltek, a szája néma maradt. Elveszett az ágyban, szinte beleolvadt a párna fehérjébe. Révetegen kapkodta a levegőt.

Miért nem tudok még mindig szólni? Miért nem tudom elmondani, mennyire félek? Itt teszel-veszel mellettem. Azt hiszed, nem tudok magamról. Azt hiszed, nem érzek semmit. Nem látok, nem hallok. Már nem is kérdezel. Csinálod a dolgod. Igazítod az ágyamat. Mintha itt sem lennék. Tudod, hogy ez mennyire fáj nekem? Szeretnék mondani valamit. Mozdítanám a kezem. Figyelj rám! Mindenhol rácsokba ütközöm. Nem értem. Én már semmit nem értek.
Annyira szeretném elmondani! Tudom, hogy itt vagy! Szeretném, ha beszélnél hozzám, miközben mosdatsz, etetsz, forgatsz, vagy a sebemet kötözöd! Szeretném, ha elmondanál egy imát velem, értem. Nézek a szemedbe. Kérlellek. Nem látsz mást, csak a béna, agyongyötört testemet. Látsz még? Vagy csak azt látod, hogy megint nem voltam képes uralkodni a testem felett? Elviselném még a durva szivacsot is. Mosolyogj rám! Annyira egyedül vagyok! Miért kell ennek így lennie? Szeretném kikapcsolni ezt a pár gondolatot is. Szeretnék kikapcsolni mindent, hogy a szégyen pírja ne ülhessen ki az orcáimra!
Gyerek lettem újra. Aprócska, eltévedt gyermek. Itt a fehér ágyban, a dunna és a rácsok fogságában. Anya nélküli gyermek. Fekszem élettelenül. Mosolytalanul. Hangtalanul. Nyöszörgök. Szégyenkezem. Álmodom. Anyámról. Egy rojt nélküli szőnyegről.

A cikket írta: Nurse

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. július 1. 21:54
Szia Nurse!
Most jutottam ide:-(
Nagyon jó lett az idős nő érzéseinek az ábrázolása.
Csak a kapcsolódást nem értettem, hogy a fiától kapott szőnyeg, miért "büntette" az anyát? Vagyis van egy elképzelésem: az lelkünk belsőjét a szüleinktől kapjuk, így a fiú a szégyenérzetét is anyjától, majd ez okozza a szégyen visszakapását..., talán.
Üdv, Pinokkió
 
2011. június 14. 13:40
Nagyon szívbe markoló volt.
joboszi
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: