Állásinterjú 1. rész

Látogatók száma: 68

Egy kicsit unom már a jelenlegi munkámat, gondoltam ideje új vizekre evezni. Két és „fél” diplomával a zsebemben vettem a bátorságot és beadtam a pályázatomat egy bizonyos pozícióra.

Mázlistának mondhatom magam, mert eddig nem kellett sok állásinterjún rész vennem. A mostani munkahelyemen lassan tizenkét éve dolgozom, előtte is szerencsém volt, mindig „beprotezsáltak” a tanáraim vagy az ismerőseim.
2014-et írunk, és a mai interjú után azt mondom, hogy sokat és semmit sem változott a világ az elmúlt évtizedekben. Mit is értek ez alatt? Mindjárt ecsetelem.
Szóval a pályázatot annak rendje és módja szerint kiírták. Lefénymásoltam a diplomáimat, kinyomtattam egy nyilatkozatot, miszerint hozzájárulok a pályázati anyagom ilyen és olyan irányú felhasználásához, igényeltem egy erkölcsi bizonyítványt. Postai úton továbbítottam a címzettnek, és vártam a fejleményeket.

Január 7-én 15 órakor kaptam egy e-mailt, amiben közölték velem, hogy másnap – azaz január 8-án - délelőtt 10.30-kor legyek szíves meghallgatáson megjelenni. – No – morfondíroztam magamban - még JÓ, hogy 19 és fél órával az interjú előtt kegyeskedtek értesíteni. És az is JÓ, hogy pont megnéztem délután a postafiókomat. Az meg különösen JÓ, hogy szabadságon vagyok, mert a vizsgáimra készülök. Az nem igazán JÓ, hogy kihíztam a kosztümömet, és nincs egy rongyom sem. És az sem JÓ, hogy a meghallgatás napján nem lesz annyi időm, hogy a ruhatáramat felfrissítsem.
Ezek a kételyek motoszkáltak bennem 17 és fél órával az interjú előtt…

Másnap felvettem egy nadrágkosztümöt, ami kissé már szűk, de még össze tudtam húzni a nadrág cipzárját. Igaz, a hasamat igencsak be kellett húznom, de ez nem érdekelt, mert úgy kalkuláltam, hogy maximum egy órát kell majd kibírnom benne. A cél érdekében hoznom kellett némi áldozatot.

Nyolc perccel a megadott időpont előtt leparkoltam a gépjárművemmel az épület közelében. A parkoló automata jóval messzebb volt, behúzott hassal egy magas sarkúban nem volt könnyű odacaflatnom. Bedobtam egyórányi időre elegendő aprópénzt, de a masina „visszaköpte”. Megismételtem a műveletet, de ugyanígy jártam. Az óramutató közben tempósan haladt.
- Ez egy ómen? – tettem fel magamnak a kérdést. Mit volt mit tenni, felhívtam a hibabejelentőt. Egy kedves női hang megkérdezte a rendszámomat, és megnyugtatott, hogy nem leszek megbüntetve, végezzem nyugodtan a dolgomat. Ekkor már 10 óra 26 perc volt.
A „Hivatal” egy hatalmas üvegajtó mögött bújt meg. Miután beléptem azonnal tanácstalanná váltam. Balra és jobbra fehér ajtók meredeztek, egyikre sem helyeztek feliratot. Előttem egy recepciós pult, mögötte senki. Az ajtók közelében rengeteg ember ücsörgött és ácsorgott. Ismét röpködött egy nagy kérdőjel a buksimban: - Merre menjek, kit kérdezzek meg?

Egy fénymásoló mellett tevékenykedő hölgy nagyon úgy festett, mint aki oda tartozik, ezért megkérdeztem tudja-e hol van a meghallgatás. Rámutatott az egyik ajtóra, mondván az a titkárság, és arra biztatott, hogy bátran kopogjak be. Így is tettem. Már majdnem fél tizenegy volt, és én balga attól tartottam, hogy lekések az állásinterjúmról. Ismét egy kedves hölggyel beszéltem, aki miután megtudta melyik pozícióra jelentkeztem a három közül (!), mosolyogva tudomásomra hozta, hogy csúszás van, foglaljak helyet odakünn és várjak. Ebben a pillanatban még örültem annak a bizonyos csúszásnak, de másfél óra múlva már dühöngtem miatta.

Körülnéztem. Néhány perc múlva kiderült, hogy mindenki, aki ott álldogált és üldögélt meghallgatásra várt. Megszámoltam a jelenlévőket. Tizenketten voltak. Szkenneltem ezerrel, és ránézésre megállapítottam, hogy egyesek nem igazán veszik komolyan az etikett és a protokoll által előírtakat. Míg én (szó szerint) feszítettem a „csinoska” kosztümömben a szolid sminkemmel, felfedeztem zsíros hajú, kopott farmert viselő, ízléstelenül kisminkelt és karácsonyfaként feldíszített nőket is. Amikor újra körbeforgattam a nyakam három ismerős arcon akadt meg a tekintetem. További hosszú másodpercek teltek el, mire beazonosítottam őket. Az egyikkel beszédbe elegyedtem. Ő Katika volt, négy éve találkoztunk egy munka kapcsán. Megtudtam, hogy a diplomái számát már kilóra méri, pénteken lesz az ikszedik államvizsgája, de legjobban az izgatta éppen, hogy valószínűleg kap egy mikuláscsomagot az autója a parkolóban, és a gyereke otthon fekszik betegen.

Beszélgetés közben a falon lévő órát sasoltam, és miután kiszámoltam, hogy egy ember átlagosan tíz percig van bent, kezdett elegem lenni az egészből.

Időközben megszomjaztam. Mindig van nálam víz, de ide nem vittem magammal. Én naiv, abban bíztam, hogy egy óra alatt letudom az egész cécót. Felfedeztem egy kávé és egy víz automatát. Mondanom sem kell, a víz ballon üresen árválkodott, pohár sem volt mellette, a kávéautomata teát nem, csak koffein tartalmú italokat tartalmazott.
A „leendő munkahelyem” megkapta tőlem a sokadik fekete pontját. Újabb költői kérdés kiabált a fejemben: „Lesz nekem kedvem itt dolgozni?”

folyt. köv.

(Kép: Net)