Angyal

2010. november 27. - Látogatók száma: 44

Kora reggel előttem mentél a hóban.

A szűz hó világított csak, az a végtelen pihe-puha fehérség. Csak a hó, ami az éjszaka leple alatt, észrevétlenül és hangtalanul lopakodott ide a semmiből.
Nem is láttalak már, csak könnyű lépteid finom nyomát őrizte az út. Egy apró, könnyű, sietős sóhajtás csak, ami itt maradt utánad. Kicsiny lábnyomok. Alig érintették a havas utat. Abban a pillanatban azt hittem angyal vagy, ember lábú angyal, aki lejött a földre, végigszaladt a járdán, majd felrepült újra a hópelyhek közé, a semmibe.
Követtem lépteid. Lábam raktam nyomodba, ugráltam és szökkentem, tipegtem és pipiskedtem, hogy ki ne maradjon egyetlen árva ütem se. Hallgattam, hogy halljam én is a zenét, a muzsikát, mit megkomponáltál előttem a hó - paplan orgonán.
Egy ponton megálltál. Éreztem a rezdülést, apró kis földrengés. Kutattam körbe, mit nézhetett apró angyalszemed. Aztán megláttam. Földbe gyökerezett a lábam, a szépség lenyűgözött. A fák vállain vastag vattaköpeny, a bokrok közé a tágas térre elterült a hó, mint egy óriási adag tejszínhab-takaró. A nap éppen rózsaszín sugarait nyitogatta. Próbálgatta, hogy tudnak rohanni a fehér paplanon. Mennyei színek! Kedvem lett volna átrohanni az úton, belefeküdni a hótakaróba, tágra nyílt szemmel nézni, csak nézni a lefelé szédülő hópelyheket, hagyni, hogy a szemem előtt játszanak, az arcomra olvadjanak, mosolyra fakasszanak. Aztán a kezeim mozdulnának. Csak úgy lassan, föl-le, föl-le, és nem maradna utánam más, csak egy boldog angyal, egy földre leszállott.

A cikket írta: Nurse

előző cikk következő cikk

3 szavazat