Az első emlékem
Látogatók száma: 19
Mindenkinek van egy emléke ,egy első élménye élete legfiatalabb perceiből nekem ez maradt meg , szívesen megosztom veletek.
Hogy kinek mi az első gyermekkori emléke, az sok mindentől függ. Hogy mekkora jelentősége volt a dolognak számára, netalán lelki vagy fizikai fájdalmat okozott és az hagyott kitörölhetetlen képeket lelkében, nem tudom, de az biztos, hogy a problémák a nagy események ott vannak az első emlékképeink között. Én például nem emlékszem arra, hogy milyen volt az első napom az iskolában , de sokan úgy mesélik el mintha csak tegnap történt volna. Mindenki lelkét más képek ragadják el és nálam más szomorú esemény él tisztán, mint a felhőtlen kék ég. Még csak 6 éves körül lehettem , amikor így , nyárvége felé kint rosszalkodtunk nagytatáméknál , a kapu előtt itt Csíkban. Minden nyáron ott tartózkodtunk egy pár hétig, nagymamám nagy örömére. A nővérem már nagyobb volt és iskolába járt , Én voltam az, akire egy picit több figyelmet kellett szentelnie.
De nagytatám mindig vállalta a feladatot , mindent elkövetett velem, hogy elégedett és boldog kisfiú legyek. Ezért is szerettem meg olyan nagyon , sőt imádtam tiszta szívemből. Ott labdáztunk az udvaron a szomszéd barátommal, amikor megláttam a fán az éretlen szilvákat. A kis bogyók hívogatóan kacsingattak reám és Én nem sokat kérettem magam , eszegettem belőle, hogy mennyit, nem tudom de az elég volt nekem bőven.
Másnapra hatalmas hasfájással vittek be a somlyói fertőző kórházba, az orvos aggódva szemlélte a kis üvegcsét , amit édesapám adott át neki a székletmintámmal.
- Ez bizony vérhas. Sajnos , ez egy komoly és nagyon fertőző betegség, kórházi kezelésre szorul feltétlenül , ha minden jól alakul 4 hét alatt helyre jön de, ha nem , úgy csak 6 hét után engedhetjük haza. - mondta a doki fejcsóválva.
- Csak az a gond, hogy kiskorú gyermekről van szó. Ki tudja vállalni , hogy itt marad , gondozza és egyúttal Ő is vállalja a betegséget?
Apám és édesanyám nem tudtak mit mondani , nekik ott volt a munka, a sok többi robot, de akkor a nagytatám , mint egy igazi mesebeli hős , megszólalt: - Maradok Én vele , Én már úgyis túl rágós falat vagyok ennek a betegségnek.
S, így maradt meg köztünk egy szétszakíthatatlan lánc, egy önfeláldozó cselekedet véste belé elsőnek magát az emlékeimbe. Nagyon fájdalmas betegség volt, irtóztatóan hatalmas hasi fájdalmak gyötörtek , az étel csak pirítós és keserű tea, diétázni kellett mert az volt a legfontosabb a gyomornak. A szüleimet - senkit, - nem engedtek be ,csak a rácsos ablakon át érintkeztünk egy -egy szomorú tekintettel , de Én nem voltam igazán szomorú, hisz ott volt mellettem a szenvedő nagytatám, ki mint Jézus az emberiségért, úgy vállalta a kínokat , a fájdalmakat , csakhogy könnyíthessen rajtam. Öt hétig tartott kálváriánk , úgy néztünk ki , mint két sovány gebe , aki hónapokig egy falatot sem evett. Az utolsó nap kaptunk csak normális kaját, még arra is jól emlékszem mit - túrós gombócot. Étel nekem még olyan jól nem esett , mint akkor az a pár falat, a szabadság , a szeretet étele volt számomra. Már amikor a kórház kapuján kint voltam, még akkor sem jött, hogy elhiggyem , hogy igen, itt a vége, ennyi volt. Akkor mindörökre a lelkembe íródott ez a fájdalmas , de gyönyörű emlék és most is minden évben, amikor a pünkösdi búcsúra elmegyünk , mindig előtörnek az emlékek , ahogy elhaladunk a kórház kapuja előtt. Előtörnek a szeretet és a fájdalom lángjai és könnyet csalnak a szemembe , mert eszembe jut mindig a szeretett és áldozatkészség dicső jelképe, imádott nagytatám, ki örökre a szívembe véste magát. Aludjál békében, nagytatám, a jó Isten adjon neked csendes és békés pihenést. Az , hogy már nem vagy itt közöttünk fájdalmas, de itt marad lelkembe bevésve örökre a szeretet, mit adtál nekem, köszönöm.
A cikket írta: Palfi Istvan
Hozzászólások
időrendi sorrend
grat.
:)