Az éneklő asszony - I.

Látogatók száma: 21

Egy történet a szeretetről, a gondoskodásról.

Gyerekek voltunk.
Gyakran töltöttem a nyarakat a nagyszüleimnél.
A nagy hegy lábánál terült el ez a csodálatos falu, mely csak két hosszú utcából állt. Nagyon kicsi, de annál hangulatosabb volt. Mindenki ismert mindenkit. Többnyire öregek lakták.
Nyáron azonban egészen megfiatalodott az egész környék. Sok városi gyerek töltötte itt - főleg - a nyári szünetet.
Szabadok voltunk. Egész nap az erdőt jártuk, gyakran fürödtünk a hűs vizű patakban, néha titokban felmásztunk egy-egy közeli magaslatra.
Azonban sosem felejtem el azt a nyarat, mikor egy nő költözött a faluba. Még meg sem érkezett, szinte róla suttogtak az emberek. Ki ezt, ki azt. Egyedül nagyanyám legyintett, mikor meghallotta a rosszindulatú pletykákat, és csak ezt mondta:
- Sose ítéld meg a másikat, mert te hamarabb megítéltetsz!
Akkoriban még nem értettem ezt, azonban azóta megpróbáltam úgy élni, ahogy nagyanyám is tette, akit optimista lélekkel áldott meg az Ég. Mindenben megpróbálta észrevenni a jót és a szépet. Mikor a nagyapám megbetegedett, képes volt felülkerekedni a bánatán. Folyton ezt hajtogatta:
- Most legalább pihen egy keveset az öreg! Mindig csak hajtja magát, hiába mondom neki, hogy a munka úgy is megvárja. Türelmes nagyon a munka, nem szalad el.
Mikor az idegen asszony megérkezett az utcánkba, minden szomszédnak és ott lakónak valahogy kint volt tennivalója. Szinte felügyelték a beköltözését. Igencsak eltátották a szájukat, mert az új lakó egy kis, kerekes kézikocsival érkezett. Rajta volt az egész vagyonkája.
A falu legrégebbi, ám a legrosszabb vályogházát vette meg. Némelyik ablaka deszkával volt "beüvegezve".
Ahogy az asszony lassan húzta-vonta maga után a kocsiját, mosolygott, s közben csak dúdolgatott, énekelt., Valamilyen nagy lelki béke áradt belőle. Pedig arca ráncokkal volt kirakva, mely igen kemény életről árulkodott. A kendőjét akkurátusan az álla alatt kötötte meg, ruhája egyszerű volt, de testtartása méltóságteljes. Bárkire ránézett, ékes szóval üdvözölte, azonban a falu lakói azonnal besiettek a házukba. Ekkor is csak mosolygott és tovább énekelt, dúdolgatott.
Ahogy az új lakó megérkezett a házához, elővette alsó kötényéből a kulcsát, kinyitotta a nagykaput, s behúzta kiskocsiját. Mielőtt bezárta azt, még egyszer kinézett az utcára, felemelte jobb kezét, integetett.
Eltelt három nap, azonban az új lakó nem mutatkozott. Nagyanyám - aki tényleg sosem foglalkozott a másik dolgával - egyre jobban aggódott, s így szólt nagyapámhoz:
- Apjuk, már több napja, hogy az új lakó színét sem láttuk. Csak nem történt vele valami baj?
- Ne sopánkodj már, asszony! Egyszerűen megtudhatod, csak menj át, de vigyél egy kis lekváros buktát, különben megeszem mindet! - válaszolta a nagyapám.
- Kis unokám! - szólt nagyanyám. - Hozd már ide azt a konyharuhát, abban sosem szárad meg a sütemény.
Nagyanyámat megkérte, hadd menjek vele, támaszkodhat rám is, mert elég meredek az utca azon része.
Beleegyezett.

(Folyt.köv.)

A cikket írta: kiki64

támogatóink