Élet
Látogatók száma: 57
A reverenda csak lobogott a lába körül ahogy lépett, barna cipőjének orra ki-kibukkant szoknyája alól. Melege lett, bár a Nap nem sütött, kósza felhők fogócskáztak lassított felvételt az égen. A gondolat melegítette, hogy Bözsivel, régi jó keresztény hívével mi lehet. Lassan már két hete nem járt a templomban, és ez már nagyon sok, ha Bözsire gondol. Bözsire, aki minden misén az első sorban kuporgott fekete keszkenőjében.
De rágondolt. Még így is, hogy nagyon melege lett tőle. Zugló kis földszintes sorházait hagyta maga mögött, mire betért a patak melletti utcába. Ott lakott Bözsi, jól tudta, hiszen már húsz évnél is több, mióta ismeri. Sok adománnyal ajándékozta meg a templomot, s rendben fizette mindig az egyházadót.
A sárga, kopott, ódon falak valami megmagyarázhatatlan doh szagot löktek ki magukból, és tele volt a levegő kelkáposzta főzelék illattal. Ez a kettő, fanyargó mozdulatot váltott ki az orrából, régen nem érezte. Az udvar nagy, a végén lévő utolsó lakásajtó Bözsié. Érdekes, hogy a háború előtt az a lakás, még istállóként volt használatos. Hol vannak már azok a lovak?... Átlépkedte a girbe-gurba macskaköveket, ahol kiálltak sarkukkal fölfelé a sorból, nehogy orra bukjon. Az egyik ablakból kíváncsi arc meredt rá.
- Dícsértessék a Jézuskrisztus!- szólt oda, mire a fej gyorsan eltűnt. Bözsi ajtaja ablakos volt és kopott. Valamikor zöld lehetett a lepattogott zománc rajta. Kopogott. Semmi válasz. Kopogott újra, majd egészen közel nyomta a homlokát a lefüggönyözött ajtóhoz. Csak a konyhát látta.
Oldalt sparhert, szemben asztal és két hokedli, az egyik alatt kis sámlival. Kissé hátrébb falikút. Talán a szobában van, gondolta, és visszább lépett pár lépést, hogy az ablakból tudjon benézni. De ott nem tudott. Sötét függönyök takartak mindent belülről, még ha lámpa égett volna, azt se fedezte volna fel senki fia az udvarról nézve. Újra a konyhaajtóhoz ment, lenyomta a kilincset. Engedett, nyílt az ajtó. Tétovázott, de csak egy apró pillanatig, majd belépett.
- Dícsértessék a Jézuskrisztus!- kiáltotta előre, és ment, nyitotta a szoba ajtaját. A szoba szinte teljesen üres volt. Apró kisegér szaladt fel gyorsan, nagyon szaporán a súlyos függönyön, onnan figyelte a magasból mi történik. A falak bűzös mocsok, és fekáliaszagot dobtak hirtelen a pap orrához. Hamar kifordult az ajtón, hogy az udvaron friss levegőt gyűjthessen a tüdejébe, amíg tüzetesebben körülnéz, hiszen a padlón lévő csomagon kívül mást nem is látott. A Nap, elődugta arcát egy sötét felleg mögül, és verőfényes vigyorral csúfolta őt. Teli tüdővel fordult vissza, a hirtelen sötét elvakította fél percig, mire újra fogadni tudta szeme a benti világot. Beljebb lépett, egészen a csomagolópapír széléig. Valami recsegett a cipője alatt. Csótányok menekültek léptei elől szerte, nyüzsögve zizzentek a papír alá. Lehajolt, felemelte a barna csomagolólap szélét.
Magasságos Isten!- kiáltotta elképedve, és nézte Bözsi apró fejét, ahogy kóckupac hajával, összeaszalódott bőrével végre felismerte őt.
Dícsértessék! Én vagyok itt, az atya, Bözsikém!- de nem volt biztos benne, hogy élő emberhez szól.
- Bözsi! – szólt keményebben s a csörgő papírok és csótányok között kezdte keresni az öregasszony kezét. Hideg volt, de nyakán a bőr még langyos. Mióta fekhet így? Töprengett, és keresni kezdett a szobában valamiféle rongyot, vagy takarót, hogy befedje. A széken álló lavórt majdnem fellökte, ahogy hirtelen fordult. Benne legyek hullái úsztak, ahogy fodrozva lengette őket a víz.
Az asszony nyöszörögni kezdett, ez némiképp megnyugtatta. Él. Az legalább biztos.
A szomszédból hívta a mentőket, hideg pillantások között. Sokat nem kellett várni, egy Miatyánk majd a betegek imája elég volt időnek, s jöttek. Megrökönyödve vitték. Úgy, csomagolópapírba burkolva ahogy volt, de előbb megnézték mi baja lehet. A combja. Az volt eltörve a nyaknál éppen. Száraz ürülékkel végigkent testét csak a bőre fogta össze. Két medencecsontja között, mint éhes kutyák horpasza, úgy mélyedt a gyomra. Csak szeméremcsontja meredt előre, kimagasodva az üreg mélysége felől. Jobb markában szorosan, mocskos nylon szatyrot fogott négy csontos ujja, hosszú, sárga körmei alól a barna fécesz kis hurkákban bukkant elő.
- Engedje ezt Bözsi néni! – kérte az atya. De nem eresztette, vinnyogó hangja sikollyá erősödve kapaszkodott egyetlen motyója felé. Nem adta. Hát, vigyék. Így szúrták a tűt is szatyrot markolón, karjába öntve gyorsan kis nedvet kiaszott testén át vékonyka ereibe.
A kórházba is ment a pap, most már lelke nem engedte Bözsit egyedül. Dehogyis eresztette, mikor már egy hete éppen, hogy eszébe fordult a léte. Mi lehet, mi történt vele? S tessék. Most megtudta.
A folyosón várakozott.
A sebészeten, Bözsit ágyra tették, aztán nővérek jöttek ketten. Haját levágták, mert kóccá gubancolódott tincsei a fésűt már nem bírták látni. Majd lemosták. Egy, aztán még egy lavór vízzel, és újra kezdve, a csontjára száradt bőrrel küzdve, melynek ráncaiban megülve több réteg szutyok bujdosott. Bözsi nyögve jajgatott, néha fel-felsikoltva hadonászott szabad kezével, másikkal gusztustalan retkes szatyrát szorítva.
Egy órás is volt már ez a fürdő, pedig a nővérek szaporán dolgoztak. Körmeit vágták, sikálták végül, közben Bözsi ellenszegült. Zavart volt, tán eszét is vette az eltelt idő, a padlón egyedül... Aztán betakarták őt, kimentek.
Az atya mellélépett. A szatyor, felé lógva a takaró alól, a sovány asszonnyal „összenőve”.
A haldoklók imáját mondta, feloldozva Bözsit minden bűne alól, hisz tudta, pár napig biztosan nem jöhet. De talán addig felépül, ha Isten is úgy akarja… Az ostyából apró morzsát tört Bözsi nyelvére, s elképedve hátrált az asszony üvegesre dermedt tekintete elől.
- Mi atyánk, ki vagy... – kezdte, majd fordult orvosért, aki lezárta végül Bözsi szemét. S a nővérek felkötötték gézzel a száját, benne olvadatlanul az apró ostyamorzsával.
A leltárkönyvet talán hiába hozták, a mocskos szatyorból retkes rongyok lógtak, tán így, ahogy van kéne a szemétbe szórni nyomban. Mégis kiszedték, mert itt van. Bözsié. S az ürülékes rongykupac alól rózsafüzér koppant, majd pénz, pénz, pénz, apró és papír nagy halomban.
A leltárkönyvbe kétmillió-kétszázhatvannyolcezer-háromszáznégy forint érték került.
A cikket írta: Zsomwin
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon jól, olvasmányosan megírva. Végig fenntartva az olvasó figyelmét. Nem lepődtem meg a csattanón, mert hasonló esettel magam is találkoztam.
Írásodhoz gratulálok.
Edith
Válasz erre: Judy
Én meghatódtam...
Szeretettel
Zs.
Válasz erre: Gaya
Kedves Zsomwin!
Az Ember Tükreidben, van hogy kutyául érzi magát az ember, de köszönet érte Neked! Kell, kutya mivoltommal szembe nézni, hogy Ember lehessek!
Szeretettel,
Zita
Üdv.
Zs.
Az Ember Tükreidben, van hogy kutyául érzi magát az ember, de köszönet érte Neked! Kell, kutya mivoltommal szembe nézni, hogy Ember lehessek!
Szeretettel,
Zita
Válasz erre: Tündér
Szia Zsomwin!
Ez kemény volt! Az élet maga. :(
Pussz, Tündér
Köszönöm az olvasást!
Ez kemény volt! Az élet maga. :(
Pussz, Tündér