...elment, nem lehetett megmenteni
2012. január 27. - Látogatók száma: 56
Különös érzések kavarognak bennem.
Állok a ravatalozóval szemben, potyognak a könnyeim. 10 éves a kislány, aki zokogva kapaszkodik édesanyjába. Most hozták ki édesapját... koporsóban. Csak 39 éves volt. Körötte megszámlálhatatlan koszorú, sírcsokor, megannyi az együttérzés kifejezésére, az utolsó búcsúra.
A gyásznak, a temetésnek is megvan a maga rituáléja. Katolikus vallásúak vagyunk, távolból hallom a szertartás forgatókönyvét (gondolataimat most mélyebb tartalom tölti ki), melyet mindannyiunk által megbecsült papunk celebrál.
Különös érzések kavarognak bennem.
Nem tudom mit érzek, melyik érzés erősebb bennem. A fájdalom? Együttérzés? Tehetetlen düh? Sajnálat? ...és ha sajnálat, kit sajnálok igazán?
Még élhetne, dolgozhatna, szerethetne, ölelhetne... Ő azonban elment, nem lehetett megmenteni.
Miért? Teszem fel magamban a kérdést...
Szemben velem egy pici lány, aki többé nem fonhatja karjait édesapja nyaka köré, aki naponta meg kell majd küzdjön az érzéssel, a hiánnyal - édesapa nincs többé. Szívembe markol a fájdalom. Végtelenül sajnálom, hiszen ismerem, szeretem Őt is és a családját is.
Szeretet veszi körül a csöppnyi gyermeket......... mely szeretetre most még nagyobb szükség lesz.......... sajgó sebét gyógyítani.
A cikket írta: hamisgyöngy
Hozzászólások
időrendi sorrend
joboszi
Szomorúan olvasom soraid és szerintem mindannyian átéljük veled kicsit a veszteséget, mert az élet ilyen. Ahogyan azt a gyermeket körülveszi majd a szeretet, hogy begyógyuljanak a sebei, úgy téged is. Mi is itt leszünk neked, veled vagyunk. Mindig.
Pussz Tündér
Szomorú esemény egy végső búcsú a családnak elsősorban, de egy kívülállónak megrendítő.