Emlékezés

Látogatók száma: 46

Szerencsés helyzetben vagyok, kevés fájdalmas veszteség ért eleddig az életben. Ilyenkor mégis meghatódom és megrendülök kissé, november 1., az emlékezés napja.

Volt idő mikor heteken, hónapokon keresztül gyertyát gyújtottam eltávozott szeretteimért, s mindazokért, akik már nem lehetnek közöttünk. Némelyeknek megváltásként érkezett a vég, voltak akik hirtelen mentek el, de minden lélek nyomot hagyott és azt hiszem ez a mélységes igazság.

"Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok sok szeretet."

Pázmány Pétertől idéztem, mégpedig azért, mert szerintem minden élet, minden lét önmagában nagy cselekedet, mert okkal vagyunk, voltunk és leszünk. Az pedig hogy nagy cselekedet e, nem is kétség, bár ezt mindig mások ítélik meg. Ami az egyik embernek jelentéktelen, az a másiknak óriási.

Talán szégyellnem kellene magam, de ebben az évben nem tettem tiszteletkört a halottaim sírjánál és nem is fogok. Akik számítanának, messze vannak tőlem, akik meg közel, azokért úgy érzem éppen elég ha gyertyát gyújtok és gondolok rájuk. Eszembe jutnak így is az év bármely napján. A szokástól eltérően idén magamban, gondolatban emlékezek meg róluk. Mindazt, amit jelentettek nekem, nem látszatkoszorúval, vagy örökmécsessel ünneplem meg, hanem lelki csenddel. Magamba nézve, mit is adtak nekem.
Nagyon sokat. A múltamat, a gyökereimet, a viszonyulásaimat kaptam tőlük a mához és a holnaphoz. Hosszabb rövidebb szakaszok, tapasztalatok és emlékek tolulnak fel bennem, ahogy számba veszem őket, az eltávozottakat. Úgy érzem, amíg emlékezem, addig igenis élnek és elevenen dolgoznak bennem az utamon. Ők is hozzátettek minden egyes lépésemhez, mondhatnám, kis útravalóval láttak el. Ezeket sosem tudom elfelejteni és nem is akarom. Így egyetlen köszönöm sóhaj hagyja el a számat, mely tudom elér hozzájuk, értük van, hálából.

Köszönöm nekik, mindenkinek, hogy velem volt, hogy kaptam, hogy velem voltak éppen annyit, amennyit a sors szánt nekünk és hogy ebből gyarapodtam, még akkor is ha fájdalmas volt elbúcsúzni. Köszönök minden rezdülést, köszönök minden sóhajt és mosolyt, köszönök nekik minden egyes szót, amit lelkembe véstem. Köszönöm, hogy az lehettem általuk, aki vagyok, köszönöm, hogy megajándékoztak a legfontosabb gesztusokkal, amit tovább adhatok én is.

Végezetül még egy idézet, ami inkább szemlélet, egyfajta megnyugvás, de helyénvalónak érzem.

"Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (...). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük."

Paulo Coelho

kép: http://www.triatlon.hu