Gyógyszer vény nélkül
Látogatók száma: 51
A hatvanas évei második felében járó, középmagas, erős testalkatú férfi, nehézkesen felszáll a vonatra és üres fülkét keres, mert szeretne a gondolataival egyedül maradni. Menetiránnyal szemben, leül az ablak melletti helyre és a mellette lévő ülésre teszi a lapos sporttáskáját, mely idefelé tömött volt és súlyos, bezzeg hazafelé csupán a lelke terheit kell cipelnie, mely sokkal nehezebbnek tűnik, mintsem azt könnyen hordozhatná. Ösztönösen kinéz az ablakon, s konstatálja, hogy a pályaudvaron nem tudni, ki utazik, és ki érkezik, mert mindenki egyformán siet, mintha lemaradna valamely fontos dologról, az pedig eszébe sem jut, hogy ebben a nagy rohanásban elmehet mellette élete nagy lehetősége, anélkül, hogy észrevenné. Úgy tűnik, mintha itt a fővárosban az emberi lét természetes részévé vált volna az állandó rohanás, mert aki nem siet, az nem is lehet fontos ember, márpedig azt a látszatot kell mutatni, nehogy eltapossák a többiek, akik egyébként legalább annyira gyengék és sebezhetők, mint ő maga, s ugyanazon okból, ugyanúgy rettegnek tőle is.
Áldja az eszét, hogy négy évvel ezelőtt, nyugdíjazását követően, kiszállt ebből a rohanásból, vidékre költözött és azóta is élvezi az idő lassú hömpölygését, az állandóságból adódó biztonságot, a tiszta levegőt és a falubeli emberek egyenességét. A kétezer-ötszáz lelket számláló falu elég kis közösség ahhoz, hogy bárki másnak mutassa magát, mint amilyen valójában, s talán éppen ezért, elfogadják egymást az itt lakók, erényeikkel és hibáikkal együtt, ettől lesz érdekes és sokrétű a kis közösség.
Lassan mozdul a vonat, kihúz a pályaudvarról és fellélegzik Levente, egyedül maradt a kabinban. Előveszi a keresztrejtvényét, és toll után kutat, amikor valaki elhúzza a kabin ajtaját:
- Jó napot kívánok! Megengedi, hogy ide üljek?
Ránéz a betolakodóra, köszönésfélét morog az orra alatt és beleegyezésként nagyot bólint. Mást nem is tehetne, nem az övé a vonat, egy jegyet váltott, egy hely illeti meg, és leszámítva a táskája által elfoglalt helyet, még azon felül is hat üres ülés árválkodik a kabinban.
Megtalálja a tollát, mégsem kezd neki a rejtvényfejtésnek, előbb megnézi magának a korabeli jól öltözött utastársat, aki a vele szemben lévő üléssor ajtó melletti helye körül tüsténkedik, a felette lévő polcra teszi a csomagját és a kalapját, leveti kabátját, felakasztja az üléséhez tartozó akasztóra, majd helyet foglal. Gondosan nyírt, fehér körszakálla, értelmet sugárzó égszínkék szeme, fehér, vékony ujjai és divatos gyapjú öltönye azt a benyomást kelti Leventében, hogy egy igazi értelmiségi öregúrral hozta össze a jó sorsa. A Szakállas, mert utastársát így nevezte el magában, őt is barátságos tekintettel szemléli, ebből következően idő kérdése, hogy beszédbe elegyedjenek.
Megérkezik a kalauz:
- Jó napot, uraim! – köszön, majd egyenként megnézi a két öreget, s megállapítja, hogy koruk miatt már menetjegy nélkül utazhatnak. – Jó utazást! – húzza vissza az ajtót és megy tovább.
- Köszönjük! Viszontlátásra! – nyugtázza a Szakállas és Leventére néz, majd elneveti magát. – Látja, uram, ez az egyik előnye annak, hogy megöregedtünk!
Nagyon kézenfekvő nyitást választott utastársa a beszélgetés elkezdéséhez, állapítja meg Levente és még mindig nem szól egyetlen szót sem. Kivár, hátha kicsit többet is elárul magáról a másik, és nem is gondolja rosszul.
- Lapcsánkaházára utazom, az két és félórás út. Maga hová utazik?
Nincs nagy fantáziája a Szakállasnak, mert a biztonságosnak vélt talajon teszi meg a második lépést is.
- Szilvafalvára utazom! – válaszol röviden, és elteszi a tollát, mert lehet, hogy nem lesz rá szüksége.
- Az is legalább kétórás út. Szintén a gyerekeit látogatta?
- Igen. Ezek szerint egy cipőben járunk.
- Úgy van, uram. Amikor a negyedik gyerekünk születésére vártunk, azt kérdezte az apósom, hogy tudjuk-e, mit vállalunk, mert a szülői gondoskodás élethosszig tartó folyamat. Csak nevettünk rajta, túloz a papa, és negyven év után rádöbbentünk, hogy nagy igazságot mondott az öreg.
- Nekem csak két gyerekem van, néha mégis úgy érzem, hogy tízzel is felérnek.
Amint kimondta, máris megbánta Levente, mert ez úgy hangzik, mintha panaszkodna a gyerekeire, pedig nincs oka rá, de ha lenne, akkor sem illene kiadni ennek az idegennek.
- Hány unokája van?
- Szintén kettő, mindegyiknek egy gyereke van. És magánál?
- Nekem az elmúlt karácsonykor kilenc gyereknek kellett ajándékot csomagolnom.
- Nem segített a felesége?
- Kétszer elváltam, és többé nem házasodom. A barátnőmre meg nem tartozik, mit adok az unokáimnak. Magának nyilván könnyebb megoldani az ajándékozásokat, ha segít abban is a felesége.
- Nem segít. Húsz éve elváltunk.
- Akkor megalakíthatjuk az elvált férfiak klubját!
A fenébe is, gondolja Levente, ennek a pasinak két válás után is van kedve poénkodni!
- Mi a baj, kedves barátom?
- Csodálom magát, hogy ennyire derűs és vidám! Nekem nincs okom örömködni! Kiteszem a lelkem a gyerekeimnek, megadok nekik mindent, amit csak megóhajtanak, mégis gyorsan kitelik náluk a becsületem!
- Mondja ki, mi bántja! Bátran! Mindenre van megoldás!
A Szakállas szemében őszinte érdeklődést lát, és Levente lelkében átszakad a gát. Jól esik kiönteni a lelke bugyrában évek alatt összegyűlt sérelmeket, egyszer úgyis ki kell üríteni, hogy legyen helye az újabbaknak, mert ennek soha sem lesz vége. A Szakállas számára lassan összeáll Levente története, a fiatalon kötött házasság, a munka melletti egyetemi tanulmányok, a gyereknevelés, a házépítés, a három munkahelyen való munkavégzés, mert kellett a pénz, majd a válás, azt követően új helyen, nulláról indulás.
- Bármi történt velem, rossz vagy jó körülmények között éltem, a gyerekeim ebből semmit sem éreztek, mert finanszíroztam a tanulmányaikat, teljesítettem az óhajaikat. Elértem vele, hogy addig tart a becsületem, míg adok nekik, s ők elfogadják. Két házam van, gazdaságom, jönnek a hízóért, baromfiért, meg magam is hozom nekik a konyhakész kakast, tyúkot, kacsát. Két órájuk van rám, utána már készségesen kivisznek kocsival a pályaudvarra, mehetek haza isten hírével.
Fészkelődik a Szakállas, végül mégis felteszi a kérdést, ami nem hagyja nyugodni:
- Egyedül él, uram?
- Hogyan élnék másként? Napi tizenkét, tizennégy órai munka után, erőm, és időm sem volt komoly kapcsolatra.
Levente hangjából keserűség és lemondás árad, arcán átvillan a grimasz, ami az intim kérdésnek szól.
Felpattan helyéről a Szakállas, fel, s lejárkál a fülkében, úgy mondja a monológját:
- Ma sem tudom eldönteni, hogy az első feleségem engem szeretett, vagy a foglalkozásomat, meg az azzal járó megbecsülést és anyagiakat. Mire észbe kaptam, a nejem és a két fiam számára pénzeszsákká váltam. Elváltam, újra nősültem, és ismét rosszul választottam. Magához hasonlóan nekem is a munkából állt az életem.
Szakállas is újra építette az életét, családi ház, két autó, két kislány, és amikor azt hitte, kissé lazíthat a gyeplőn, mert közel ötven évesen már nem bírt annyit, mint akár tíz évvel ezelőtt, neje és négy gyereke továbbra is nyomás alatt tartotta, mert mindenkinek minden kellett, a lehető legjobb és legdrágább mobiltelefon, ruhanemű, kocsi, iskola és lakás.
- Tudja, amikor ötvenkét évesen infarktus gyanúval kórházba kerültem, átértékeltem az életem. Rádöbbentem, a legjobb úton haladok afelé, hogy a családom mártírja legyek. Imádom a gyerekeimet, ám rádöbbentem, ha továbbra is fenntartások nélkül finanszírozom az életüket, akkor nagyot vétek ellenük, miközben a folyamat a pusztulásomba torkoll. Elváltam és harmadszor is újjáépítettem az életem. Feltettem magamnak a kérdést, kinek vagyok fontos, én magam? Senkinek. És az volt a baj, hogy jómagamnak sem. Sok éjszakát átbeszélgettem a kórházi kollégákkal, míg rájöttem, hogy rajtam egyedül csak a vény nélkül kapható gyógyszer segíthet: mégpedig a szerelem. Ama bizonyos feltétel és érdek nélküli, odaadó, kölcsönös érzelmeken és tiszteleten alapuló. Kell, hogy valakinek fontos legyen az ember, a férfi, és az is kell, hogy számára fontos legyen a nő, mert a szeretethiány miatti fájó lélekkel keserű az élet. Kívánom magának is, hogy megtalálja a párját. Felnőttek a gyerekeink. Segítünk nekik, amiben tudunk. De nem leszünk a rabszolgáik!
Levente feláll, felveszi a kabátját, fejébe teszi a kalapját, vállára veszi üres utazótáskáját. Kifelé menet megáll a Szakállas előtt:
- Uram, örülök, hogy jól elbeszélgettünk. További jó utat kívánok!
- Önnek is uram!
Kezet fognak és Levente indul a szerelvény végére, mert a következő állomáson leszáll.
Szakáll odamegy az ablakhoz, lehúzza, had jöjjön be egy kis friss levegő. örül a lelke, hogy segíthetett egyik sorstársán, végre nem orvosként, hanem egyszerű emberként.
Utastársa fürgén leugrik a vonatról és siet egy csinos, harminc év körüli nőhöz, akivel megölelik, megcsókolják egymást és hallja, amint a férfi így szól a nőhöz:
- Drágám, nekem te vagy a vény nélküli gyógyszerem!
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
és ezáltal észre veszed az életben zajló folyamatokat!
Sajnos, - igazad van! A gyerekek felnőnek, és élik a saját
életüket, ugyanakkor szinte elvárják, hogy a szüleik
akár öregen és betegen is segítsék őket mindenképpen!
Ez az önzés részükről természetes, hiszen minden emberben
genetikailag kódolva van az önzés!
Jól látod át a dolgokat! Azt, hogy mindezt le merted írni,
nagy bátorságra vall!
Pussz: emillio