Kalimpálok
Látogatók száma: 43
A sziklafal rám nehezedik súlyos és kopár szürkeségével, kitúrja még megmaradt érzéseimet. Már nem kérdezek. Figyelem oszlásnak indult érzékeimet, gondolattalan magányom jeleit.
Kalimpálok. Ülök a sziklafalon, és lábamat lógatom. A mélység vonzásába kerültem. Nem félelem, nem szorongás, borzongás. Jó így. Ütemesen lengetem a lábaimat, mint a gyerekek, kalimpálok. Próbálom tartani a ritmust, és nézem az alattam tátongó szakadékot.
Gyere közelebb, na gyere, hajolj ide hozzám, megsúgom neked, miért vagyok én itt! Miért vagyok kitéve a veszélynek, a mélység vonzó, és félelmetesen kristálytiszta fenyegetésének? Nem, nem találtad el, nem a mélység vonz engem, hanem ellenkezőleg, a magasság. Mert mindegy valójában kettőnk, egymáshoz való viszonya, a külső szemlélő csak a sziklát látja, a mélységet, és a féktelen kalimpálást.
Nekem a magasság a fontos, hogy most én vagyok a szikla tetején, és felülről, minden olyan egyszerűnek látszik. Van ebben valami perverz. Nincs bennem semmi szégyenérzet, semmi tanult gátlásosság. De most, mégis olyan öröm tölt el, amit lent, a föld színén nem éreztem soha.
A zuhanás lehetősége felborítja bennem az ösztönök védekező algoritmusát. Átírom a programot, kiiktatom magamból a visszalépés megpróbáltatásait, nem kívánok élni a menekülés adottságával. Felfelé nem nézek. Milyen hatással lenne rám a felismerés, hogy van még felfele, hogy van valami lehetőség a lefele irányítottságán kívül is, nem tudom felmérni. Nem vállalkozhatom arra, amire nem tudok programot, amire nem éreztem még rá, nem ismerem az ízét, a szagát. Kalimpálok, vagy inkább vergődöm.
A sziklafal rám nehezedik súlyos és kopár szürkeségével, kitúrja még megmaradt érzéseimet. Már nem kérdezek. Figyelem oszlásnak indult érzékeimet, gondolattalan magányom jeleit. Amikor elrugaszkodom a faltól, nem érzek félelmet. Tudatában vagyok annak, hogy a féktelen szabadság terhét cipelem most, amikor már nem hagy visszautat a távolság rohamos zsugorodása. Nem a fájdalom taszít, a befogadás hiánya tesz erőtlenné.
Hagyom, hogy karjaim engedelmeskedjenek, és utat adjon a kéjes vágynak a racionalitás. Jobb kezemmel a kioldózsinórt keresve küzdök a gravitációval. Hatalmas rándítást érzek a vállamon, az ernyő kibomlott kupolája emelkedik a fejem fölé, kiszámíthatóan, és megnyugtatóan. Együtt szállok a széllel, és arra gondolok, a vágy győzött a racionalitás felett. Ez az első bázisugrásom, sajátos stílusban; onnan ugrottam, ahonnan még soha senki, de oda érkezem, ahová előbb-utóbb valamennyien megérkezünk.
A cikket írta: Janó
Hozzászólások
időrendi sorrend
Üdv,
Janó
Esküszöm nem a végére voltam először kíváncsi. Elejétől haladtam lefelé és már megfogalmaztam menet közben, hogy mit is fogok ide írni. Kipróbáltad-e az érzést? Voltál-e a magasban, hogy így tudsz írni róla . Reméltem, hogy nem ugrasz le az utolsó pillanatban meggondolod magad és hátraarcot csinálsz a szikla peremének. Aztán, ahogy az utolsó bekezdésben kiderül, hogy ez nem egy szándék volt, hogy befejezd földi pályafutásodat, hanem egy bázisugrás, egy nagy kő esett le a szívemről. Megkönnyebbülést éreztem. Megérkeztél két lábbal a földre. :-)
Én félek a mélységtől!
Puszi,
Éva