Külföldön

Látogatók száma: 20

Igaz történet, de talán mesének is illik.

Külföldön!

Ültem a buszon, mely Lincoln felé tartott. Emeletes busz volt, szóval egyértelmű, hogy a felső szint elején ültem. A busz eleje végig hatalmas terű ablakokkal volt körbevéve. Csodás volt a kilátás.
Hétvége volt, így nem kellett az egyébként megélhetésemért bevállalt dadus pozíciómat betöltenem.
Sütött a nap… minden tökéletes volt egy jó kiránduláshoz.

Csodálatos tájak mellett haladtunk el. Én bőszen kattogtattam az akkor még hagyományos fényképező gépemet, így a buszról is.

Ahhoz képest, hogy nem volt benne képstabilizátor, egészen jók lettek volna a képek, ha a zoom-ja is többszörös lett volna. Így gyakorlatilag semmit sem adott vissza a táj jellegéből, de ez nem is számított, sem akkor, sem most. Mert ha a képekre nézek, rögtön eszembe jut a valódi szépségük is.

Szóval utaztam a buszon. Tökéletesen fel voltam szerelve: volt nálam egy csomag gumicukor, egy zacskó keksz, egy kis doboz rostos üdítő. Minden, ami egy 23 éves fejlődő szervezetnek kell. 

Egyedül utaztam. A buszon ugyan sokan ültek, de én egyedül indultam útnak, mert bár akadt kint sok magyar, és többször mentünk is együtt csavarogni, de én nehezen nyíltam meg, ezért ezeket az ismeretségeket csak kényszer barátságoknak éreztem. Erős volt bennem az érzés, hogy csak azért barátkozunk, mert épp mi vagyunk ott azon a településen.
Most jól esett egyedül, szabadon járnom, kelnem.

Lassan begördültünk Lincoln buszpályaudvarára. – Azért választottam Lincoln városát célnak, mert elérhető közelségben volt az egyébként lakhelyemül szolgáló Sheffield kisvárosától, és mert már sokat hallottam róla, hát kíváncsi voltam rá.

A pályaudvar nem volt se túl nagy, se túl kicsit. Leszálltam, alig vártam, hogy szétnézzek és felfedezzem a várost.
Kisétáltam a megállóból, rögtön az első pár lépés után meg kellett, hogy álljak, mert a táj mindenképp megállásra kényszerített. Le voltam döbbenve. Minden várakozásomat felülmúló és egyben lelohasztó látvány fogadott: lepukkant, kietlen táj, kopár vidék tárult elém, csak pár kopasz bozótos dobta fel a képet.
Majdnem eldobtam mindent, ami a kezemben volt.
- Ezért utaztam ide? Ilyet otthon is láthatok. Ezt el sem hiszem. – gondoltam magamban.
- Mindegy, ha már itt vagyok, megnézem magamnak azt a három bokrot, meg azt a két házsort, ami itt van.
Megfordultam, hátha a másik oldalon zöld bokrokat is látok, és ekkor tényleg leesett az állam, teljesen mozdulatlanul néztem nagyjából 2-3 percig az elém táruló látványt. Lincoln katedrálisa mesébe illő csodálatos, hatalmas kastélyként tornyosult a város fölé. Pár percre az ember komolyan úgy érezhette, hogy valamiféle mesébe csöppent. A katedrális körül aprónak tűnő házak száza terült el. A várost kis folyó szelte ketté, a folyón barátságos fahíd, barátságos kis utcákkal körbevéve, kövezett utakkal, melyek kizárólag a gyalogos forgalom részére épültek ki. Igazi hangulatod kisváros.
- Ez az a Lincoln, amit látni akartam. – gondoltam megelégedve, hogy a tépázott, kietlen tájon kívül más is van itt. Közben persze jót kuncogtam magamban, hogy a város szélén álló pályaudvarról elsőre a rossz irányt néztem.

Nem volt vitás, hogy a katedrális lesz az első számú célpont, el sem lehetett téveszteni az irányt. Tornyait bármelyik utcából látni lehetett.
Amikor odaértem, éreztem, hogy emellett az épület mellett Gulliver is furán érezné magát.
Közben az idő szelesebbre fordult, de Angliában vagyunk, itt ez teljesen megszokott.
Miután kinézelődtem magam a legnagyobb nevezetességnél, megláttam, hogy nem messze van egy vár is.
- Ha már itt vagyok, azt sem hagyom ki.
Elindultam hát, hogy azt is szemügyre vegyem közelebbről.
A kintről teljesen átlagosnak tűnő vár kapuján belépve itt is pozitív csalódás ért. Hatalmas belső kert, több belső épület, szobrok, park, és a vár kőfala olyan széles volt, hogy kényelmesen és biztonságosan végig lehetett rajta sétálni.
Ekkor eleredt az eső. Én a csodaszép vár falának tetején sétáltam, és ahogy az eső eleredt, úgy eredtek el a könnyeim is. Boldog voltam, hogy itt lehetek, de könnyeim mélységes szomorúságomnak adtak hangot, fájdalommal teli lett a szívem, hogy ezt az élményt egyedül élem át, ezt a látványt nem tudom most megosztani egyik szerettemmel sem.