Megíratlan levelek
Látogatók száma: 71
- Szia Hugicám! Boldog Valentint! – Péter a kabátja alól egy hatalmas piros masnival átkötött bonbont vett elő, majd magához húzta, és hosszú másodpercekig karjaiban tartotta rég nem látott testvérét, Nórát.
- Juj de hideg vagy, te átfagytál! Bújj be gyorsan! – invitálta a nő kicsattanó örömmel vacogó bátyját – Fogadni merek, hogy a temetőből jössz.
- Eltaláltad! – mosolygott a magas, szálfa termetű harminc év körüli férfi - Tudod jól, hogy az évfordulót sohasem hagyom ki. Beszélgettem egy kicsit anyáékkal, és most itt vagyok.
- Beszélgettél…hm. Nem sok ilyen lökött fazon van, aki mínusz tizenegy fokban képes egy sír mellett hosszan ácsorogni.
Péter levette a kabátját, lazán egy fotel karfájára dobta, majd lassan, mélyen sóhajtott egyet és megállt a szülei fényképe előtt. A kissé megkopott fotón egy önfeledten kacagó középkorú pár ölelte egymást.
- Imádom ezt a házat és ezt a fotót! Akár hiszed akár nem, még mindig érzem anya illatát. És ha ezt a képet nézem egyfolytában töltődöm.
Nóra sandán fürkészte bátyját, a hanghordozásából érezte, hogy valami nincs rendben vele. Amióta a szülők autóbalesetben meghaltak, kissé labilisabb, sebezhetőbb lett.
- Gyere! Igyál egy kis teát, most főztem!
Péter hirtelen komorrá vált, gondolataiba temetkezett. Hosszú ideig figyelte a forró, gőzölgő italt mielőtt kissé lehangoltan megszólalt volna:
- Tudod, Valentinkor mindig össze vagyok zavarodva. Anyuéknak jó, ők még a halálba is együtt mentek és pont a szerelmesek napján. Sohasem lesz olyan felhőtlenül boldog a kapcsolatom Krisztával, mint az övék volt. Soha.
A lány nem reagált, hagyta, hogy testvére kibeszélje magából az érzéseit. Megszokta már, hogy az érzékeny férfi mindig nála köt ki, amikor belső csatát vív.
- Emlékszel anyáékra? Esténként ők is teáztak vagy borozgattak… mindig jókedvük volt. Néha amikor kiosontam a mosdóba megálltam a félig nyitott ajtó mellett és figyeltem őket. Hallgattam anya gurgulázó nevetését, néztem apát, ahogy a szemébe néz és megfogja a puha kézfejét. Elvesztek egymás szemében, tekintetükkel simogatták egymás lelkét. Szinte éreztem, hogy a boldogság ott táncol körülöttük. Ők egy tökéletes párt alkottak.
- Akkor is elérzékenyültem, amikor vendégségben voltunk, és megkérdezték tőlük mi a házasságuk titka. Emlékszel? Anya egy fotelben ült, mint egy angyal, apa mögötte állt, megsimogatta őszülő haját, és ezt mondta: - Húsz éve ismerem ezt a fantasztikus nőt, és ahogy telnek az évek egyre szerelmesebb vagyok belé! Ilyen csodálatos, figyelmes, odaadó asszony nincs még egy a világon.
Aztán anya nevető szemeivel apára nézett, és gyengéden megcsókolta.
Péter kortyolt egyet, úgy meredt a teáscsészére, mintha arról olvasná a monológját.
- Mindig arra vágytam, hogy az élet megajándékozzon egy olyan különleges nővel, mint édesanyánk. Amikor Krisztát megismertem repestem, a föld felett jártam… nem is jártam, lebegtem! De őt annyi csalódás érte, annyira bizalmatlan, sohasem fog igazán megnyílni nekem. Anyáéknak biztos nem volt titkuk egymás előtt. Ők még a levegőt is együtt, egyszerre vették…
Nóra ingerülten nézett testvérére:
- Péter! Hagyd abba! Semmi okod a panaszra, nincs tökéletes kapcsolat. Tudom, hogy Kriszta ragaszkodik hozzád, mit akarsz még?
- Azt, hogy úgy szeressen, mint édesanya apát… - húzta el a száját a férfi.
- Na jó! Akkor most figyelj tesókám!
Nóra beszaladt a dolgozószobájába és egy bőrkötésű könyvecskével tért vissza.
- Ez anya naplója, a halála után bukkantam rá. Nem akartam neked megmutatni, de most úgy vélem látnod kell. Olvasd! – szólt Péterre erélyesen, és az orra elé dugta a könyvet. A férfi némán követte a gyöngybetűket a szemével:
Szerelmes vagyok, de nem a férjembe. Akit szeretek több éve elhagyott. Tiszteletben tartottam a döntését, nem könyörögtem, hogy kezdjük újra, nem próbálkoztam a visszahódításával. Ha valaki meghoz egy döntést, kimondja, hogy vége, akkor azt tudomásul kell venni. Nem szabad 'cigánykodni', pitizni, megalázkodni. Ha menni akar, hagyni kell. Akit igazán szeretünk, ahhoz nem ragaszkodunk görcsösen, szabadon engedjük, és örülünk a boldogságának.
Nem kerestem soha, gondolatban viszont rengeteg levelet írtam neki. Elképzeltem, hogyan reagál, fejben lejátszottam mindent. Nem tudom minek nevezzem, büszkeségnek vagy gyávaságnak, de egyetlenegyet sem küldtem el, ezek a megíratlan levelek itt sorakoznak a fejemben. Mindegyik tele van fájdalommal, szomorúsággal, ugyanakkor a múlt boldog emlékeivel is. Nyomasztanak ezek a gondolatok, most írnom kell!
Utolsó levelem Neked:
Kedvesem!
Lehunytam a szemem, és visszarepültem az időben három évet.
Éjszaka van, itt fekszel mellettem, hallgatom a szívdobogásodat, fogom a kezed, érzem az illatod, nézem, ahogy nyugodtan, békésen alszol, nem tudok betelni az érzéssel, ami túlcsordul bennem. Mint mindig, most is azt kívánom, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat, álljon meg az idő. Nemsokára megvirrad, gyengéden megcsókolsz majd és a fülembe súgod: szeretlek szívem! A szavaidtól ellágyulok, könny szökik a szemembe. Amióta ismerjük egymást számunkra minden nap a szerelemről, szeretetről szól… Hagyom, hogy testem lázas vibrálásba kezdjen, lelkünk összefonódjon… bármi is lesz, most azt mondom, ezért érdemes volt megszületni.
Tudom, hogy a férjem most, ebben a percben is rám gondol, ugyanilyen érzéseket táplál irántam. Sajnos az ő lelke még nem érintette meg az enyémet. Lehet, hogy eljön az a pillanat, amikor kölcsönös lesz a szerelem, de az is lehet, hogy örökké egyoldalú marad. Szomorú vagyok, mert a múlt emléke erősebb, és elkeserít, hogy nem rajongok úgy érte, ahogy azt megérdemelné. Tisztelem őt, minden nap arra törekszem, hogy boldoggá tegyem, és ugyanolyan élményekben legyen része mellettem, mint nekem volt az egykori szerelmemmel.
Éj leple lopja sötétjét,
édesen hoz majd reményt,
s kéjt.
Száll szíve szóra szét,
szorítja bánat,
siratja kedvesét.
Adná ő néki,
lelkét és erényét,
ha jönne ő,
nem máshol múlatná
szerelmét.
Péter másodpercekig némán ült, majd becsukta a naplót és felpattant a fotelből.
- Akkor most hazamegyek… - felkapta a kabátját, sebtiben megcsókolta a húgát – elvégre Valentin-nap van!
A cikket írta: Lizelotte
Hozzászólások
időrendi sorrend
Így van ez sokszor, a tökéletes nem mindig az, aminek látszik...az én anyukám se mehetett ahhoz akit szeretett, haragudott is nagyapámra egész életében, de nekem akkor is ő volt a kedvenc nagyapám...és anyuék csendben, szépen éltek és nem anyu hagyta ott az apámat végül...
Szia Lizi!
Nem tudom szabadott-e elárulni a szülőket a huginak?!?!
Egyszer voltam egy hasonló döntéshelyzetben, és az "élőket" választottam én is.
Üdv, P.
Nem tudom szabadott-e elárulni a szülőket a huginak?!?!
Egyszer voltam egy hasonló döntéshelyzetben, és az "élőket" választottam én is.
Üdv, P.
Szia Líz!
Ezt nagyon jól összehoztad. Egyszerre eszembe juttattad a bátyáimmal való kapcsolatomat és rajtuk keresztül láttam a szüleim egymáshoz való viszonyát, akik mint a történetedben hosszú évtizedekig kitartottak egymás mellett, de a szerelem nem volt jelen egyformán az életükben. A titok nem marad örökké az, tovább adjuk, hogy meríteni tudjunk belőle, mert ilyen igenis van, létezik, hogy a tisztelet, a kölcsönös szeretet képes együttartani az embereket.
Köszönöm,
Éva
Lehet, hogy boldogabban élt a történet anyukája a férjével, mint a szerelmével élt volna... Ki tudja? Ennek így kellett lennie.
Pusz,
L.
Szívbemarkoló történet, köszönjük Lizi!
Pussz, Tündér
Ezt nagyon jól összehoztad. Egyszerre eszembe juttattad a bátyáimmal való kapcsolatomat és rajtuk keresztül láttam a szüleim egymáshoz való viszonyát, akik mint a történetedben hosszú évtizedekig kitartottak egymás mellett, de a szerelem nem volt jelen egyformán az életükben. A titok nem marad örökké az, tovább adjuk, hogy meríteni tudjunk belőle, mert ilyen igenis van, létezik, hogy a tisztelet, a kölcsönös szeretet képes együttartani az embereket.
Köszönöm,
Éva
Pussz, Tündér