Mosolygós emlékek
Látogatók száma: 60
Újabb autós mese: avagy senki sem az anyja hasában tanul közlekedni
Én és a barátnőm, Melinda, egy utcában lakunk születésem óta. Ő az idősebb. Mindketten vízöntők vagyunk, keveréke a szőkébbik nemnek és a spontán csak hülye nőknek. Bevallom, egyetlen különbség van közöttünk, ő sikeresen kimossa magát minden helyzetből "aprócska" füllentéseivel, én viszont nem tudok jól hazudni, így igyekszem még a 40-es táblát is betartani... legtöbbször. Vagy szépen mosolygok. Bár nem az a kaliberű csaj vagyok, akitől így elnéznek bármit, de szerintem a mosoly sokat lendít a helyzetemen. Meg a mély dekoltázs. :)
Nos, mivel olyan közel lakunk, természetesen jó sűrűn találkozunk mostanság, talán úgy fél évente egyszer, valahogy mindig jól szórakozunk saját hülyeségeinken. Mi büszkén valljuk magunkat egyszerű nőnek és kalandozó magyarnak. Erre itt az egyik példa. Kb tíz évvel ezelőtt...
Kedves barátném, Melcsi, épp csak megszerezte a jogsiját, kapott egy kis Polskit, amivel rögtön el is hívott kocsikázni. Mondta, hogy kicsit fél egyedül, menjek vele. Már akkor tudtam, nem lesz eseménytelen a dolog, mert nincs olyan Isten, hogy mi gond nélkül eljussunk A-ból B-be. Beültem mellé, de mondtam is neki, ha gáz van, nem tudok segíteni, nekem még messze nincs jogsim. Azt mondta nem baj, csak lelkileg legyek ott. :) Ebbe jó vagyok. Így bátran elindultunk a szomszéd városba, aztán vissza, szülővárosunkon keresztül irány Pest. Mire beértünk a sarkunkon álló benzinkúthoz, már feltűnt, hogy a szembe jövők villognak, meg integetnek. Vállat vontam, biztos rendőrök...
Hát nem. A város másik végén megelőzött egy autós, (magamban már le is hülyéztem, mit képzel ez? Mi is 50 nel megyünk!) letekeri az ablakot és hátrafelé mutogat. Beszélt is, de nem értettük. Melcsikém ijedten lefarolt az út szélére és én már éreztem a füst szagát. Szegény olyan ideges lett, hogy remegett, én meg kievickéltem az autóból és megnéztem mi a baj. Csupán csak füstölt az abroncs, még a dísztárcsát is elhagytuk. Kézifékkel száguldoztunk eleddig, nem is csoda. Én röhögőgörcsöt kaptam, ő meg visított velem, hogy nem olyan vicces, most mihez kezdjen és különben is az apja kinyírja, hogy az új autóját tönkre tette. Miközben a térdemet csapkodtam, mondtam neki, míg megnyugszik, megkeresem a dísztárcsát, valahogy visszarakjuk, nyugi. A város széli út forgalmas, de én vígan kacarászva botladoztam végig az út mellett, ki is kerültek nagy ívben, majd néhány száz méter után rátaláltam a dísztárcsára. Az út közepén feküdt. Romjaiban heverve. A forgalom dacára halált megvető bátorsággal megszereztem az elhalálozott darabot, csak kicsit tartottam fel a forgalmat.
Melinda még mindig kapkodta a levegőt, vörös volt szegény... nem tudtam nem nevetni. A dísztárcsa megolvadt, hát a hátsó ülés alá került. Nem féltettem, kidumálja. :) Azért barátságunkra való tekintettel, türtőztettem magam annyira, hogy elnavigáltam szegényt röhögés nélkül a következő utcába, pihentettük egy kicsit a járgányt és aztán már együtt nevettünk, de tovább álltunk.
A jól sikerült délutánt egy esti kis csevej követett, fenn a hegyen és mikor már haza felé akartunk menni, az istenért sem indult a kocsi. Lemerült az aksi. Hm. Mi az nekem? Dombról le? Félkézzel! Fél óráig tologattam, már leértünk a hegy aljába, de a Polski makacskodott. Mondom Melcsinek, hogy nem értem, miért! A technikát tudom, nem olyan nagy ördöngösség egy hangyányi kis autót beindítani, dombon lefelé, gurul magától, kettes, aztán kuplung...
Már láttam, hogy megint vörösödik szegény. Kérdi: miért pont kettesbe? Mondom én, mert nem egyesbe. Ugye? Erre ő: miért nem mondtam hamarabb? Mire én: Én nem tudok vezetni, csak láttam fatert, amikor a Skodát tologattuk a gyöngyösi emelkedőn nemrég! (nem ma volt bizony) Ő pedig újrázni akart. Köszi kedves vagy, végigszaladtam a hegyet lefelé és pont a legsíkabb utcába akarsz engem megint futtatni! Na nem! Elég volt! Isteni szerencsére, így a végére, amikor megvilágosodtunk, hogyan kellene beindítani a Polskit, arra járt két fickó és ők egy perc alatt betolták. Hálásak voltunk a sorsnak, meg nekik is, ők meg csak nevettek. Naná, mi is, mekkora szerencsétlenek voltunk! Nem is, csak mazsolák! :)
kép: net
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Ailet!
Jókat mosolyogtam már megint:-)
Néha olyan egyszerű lenne szőke nőnek lenni... (Nem kellene nő, hogy jól megfogdoshassam a mellét;-))
Üdv,
Pinokkió
Köszi hogy itt voltál!
Üdv: Ailet
;-)) Szőke is vagyok....bár akkor még azt hiszem nem voltam az. ;-))
Szia Ailet!
Jókat mosolyogtam már megint:-)
Néha olyan egyszerű lenne szőke nőnek lenni... (Nem kellene nő, hogy jól megfogdoshassam a mellét;-))
Üdv,
Pinokkió
Jaj de édes!!!! Druszámmá fogadlak!!! Ez egy igazi ön és közszívatós sztori! Ezzel nálam első is lettél! :)))
Jókat mosolyogtam már megint:-)
Néha olyan egyszerű lenne szőke nőnek lenni... (Nem kellene nő, hogy jól megfogdoshassam a mellét;-))
Üdv,
Pinokkió
Igyekszem némi mosolyt varázsolni mindenki arcára... jól rosszul, nekem kicsit komornak tűnik e táj... meg aztán van bőven történetem... miért ne osszam meg veletek bénázásaim/ink tömkelegét?
Köszönöm, hogy olvastad. :)
Én is veszélyes vagyok. :)))
De ennyire talán nem. :)))
Remélem legalábbis. :)))
Jók ezek az autós sztorik!
Köszönöm, hogy olvastad. :)
De ennyire talán nem. :)))
Remélem legalábbis. :)))
Jók ezek az autós sztorik!
Egyszer én is mentem 8km-t kézifékkel… el ne áruljátok senkinek… nem jöttem rá azonnal, hogy miért nyomom hiábba tövig, olyan nehezen megy 90km/h-val a kocsi, de azért nyomtam. Kicsit elfüstölt, de még bírta. :)
Na, erről mindjárt eszembe jutott, amikor megálltam kézifékkel a jég miatt télen a Trabival. Aztán meg nem tudtam elindulni,csak pörgött a kerék. Gondoltam a jég miatt...az arra járók tolták, tolták,de a kerék csak pörgött,mígnem megvilágosodtam...kiengedtem a kéziféket, intettem,hogy bocsi és köszi,majd elviharzottam. Máig nem tudom, a srácok rájöttek-e miért nem tudták letolni a jégről? ;-)))