Neverending story

Látogatók száma: 101

Margit néninek szeretettel :)

Nyugis nap ez a mai. Csak kicsit sokan vannak a csekkeseknél. Hétfő van, jellemző. Kanyarog a sor. A főpénztárban ülök. Mindennel elkészültem. Biztos ami biztos, már hatkor bent voltam.
Összedobom a délutánosok induló kasszáját, kinyomtatom a szükséges papírokat. Megkezdődik a visszaszámlálás, műszakom utolsó órájába lépek. Kettőkor váltás. Csak addig ne legyen semmi zűr...
Csengő berreg, valaki engem akar. Vagy aprópénzt. Óhaja teljesíthetetlen, fellelhető készletünk utolsó darabkái már a kezelők tálcáin vannak. Majd oszthatják, hogy estig elég legyen.
Ügyfelem lógó orral távozik, udvariasan megköszönve , hogy nem voltam képes teljesíteni eme egyszerű kívánságát. Elmenőben csendesen behajtja maga mögött az ajtót, alig remegnek meg a posta ablakai.
Reagálni időm sincs, esélyem még annyi se.
Ismét berregés szakítja félbe magasröptű gondolataimat. Leendő ügyfelem már kiabál: "Mi van má' , Édesem! A fülin ül? Meggyüttem!"
Minő boldogság ez nekem. Megnyomom az ajtónyitó gombot, s fejbe kólint a látvány. Majd pillanatokkal később a szag is. Naftalin, macska-pisi, olcsó parfőm... jesszus! Rókaprém bundában nem épp álmaim nagymamája áll előttem, haja szintén ravaszdi-színűre festve. Icuka a szemközti fodrász kizárólag a kedves kuncsaft kívánságára fest, így nem okolhatom eme förmedvény miatt.
Nagyika kissé rekedtes hangján közli: "Pézem van." Csak így, lazán.
És akkor mi van? - kérdezném, de még nem kapok levegőt.
Neki bőven lehet belőle, mert be nem áll a szája. Hogy mi mindent megélt már! És mennyi mesélni-valója van. Nekem meg fél órám váltásig.
Nem kertelek, nagy levegőt veszek, s megtudakolom: " Be szeretné fektetni?"
- Be van az mán, Angyalom, itten van e! - lobogtatja a jegyeket. - ez olyan "ojrós papír" !
- Kincstári Takarékjegy.- vélem. Így elsőre nekem annak tűnik.
Szó nélkül elém löki. Másodikra is annak nézem, ám hangom hallatni már nem merem.
- Ezek lejártak, Drága! El tetszik vinni a pénzt?- magamban imát mormolok, hogy igenlő választ kapjak.
Engem nem szeret senki. Odafent sem örvendhetek valami nagy népszerűségnek:
- Áááááá dehogyis! Itten hagyom maguknál, de ugyanilyen "ojrós- papírba" kérem betenni!
- Ez állami, Drága, nem eurós. Akkor is szeretné? - (mondd hogy nem, mondd hogy nem!)
- Hát ja! Csak mongya meg mennyi lesz a vége!
Számolgatok. Jó gyorsan.
- Az összesen d millió, c százezer, k forint. - szusszantom, s kezem végre megpihenhet.
- Mindet itten hagyom maguknál, de mostan nem ilyenbe kérem berakni!
- Hát akkor mibe Arany- kis- csillagom? - kérdezném, de felesleges.
Jobban tudja mint én, s diktálja is rögvest:
- Olyan "sárga- bordóból" kell f darab, a "sárga- kékből" meg j darab.
Akasztják a hóhért. Anno én mondtam neki, hogy a kisebb címlet jobb, mert ha kell a pénzből, nem kell felvennie a teljes összeget.
Sírhatnékom támad. Húsz perc múlva váltás. Mire én ezt mind megírom...lemegy a nap.
- Megnézem lesz e annyi belőle. Jó?- mosolyom mögött kis kígyó sziszeg, de megteszem amit tudok. Óvatosan emelem ki az értékpapírokat tartalmazó mappát. A "sárga-bordó" valahogy mégis kicsusszan a kezeim közül. Véletlenek márpedig vannak!
- Nincsen a "sárga-bordóból", csak h darab, sajnálom. A többit akkor tegyük "sárga-kékbe" ?
- Hát ja! Ha mán eccer olyan nincsen, ami nekem köllene!
Nekikezdek a feladatnak. Közben megpróbálom kizárni a fejemből, amit tőle hallok. Nem igazán akar sikerülni.
Lassan haladok, jó hosszú neve van a néninek. -meg valami Alsószagosbükkönyfalván született. Mondjuk jó régen. Ahhoz képest csinos.
És milyen kis csacsogós! Mindig eszébe jut egy újabb történet, melyet azonnal el is mesél. Varázslatos.
Boldogan csapom le a tollat, előttem az utolsó megírt befjegy, mosolyom nem a legőszintébb, de a megkönnyebbülés annál inkább.
- Készen vagyunk.- mondom- itt tessék aláírogatni mindegyiket.
Meg is mutatom, nehogy emiatt itt kelljen aludni.
Váltótársam ekkor döngeti meg harmadjára a főpénztár ajtaját. Délutánosok hada özönli el a kezelő-teret, ezzel is tudtomra adva, hogy itt az ideje kiadni az ellátmányokat. Nénike vadul körmöl, serceg a papír, nem kispályás, egyszerre ötöt ír alá. Jó lesz az, csak menjünk...
Hosszas búcsúzkodás. Szívfacsaró. Nemlétező könnyeit törölgetve meséli, mintegy ötven-hatvan mondatba zsúfolva, hogy ez a pénz az ő kis tartaléka,
"mer gyün a második világháború, oszt majd akkó nézhet mindenki". Nem világosítom fel, hogy az már megvolt. Meghagyom édes- nyugodt mindennapjaiban, hiszen mennyivel jobb így mindenkinek.
Egyik kezem már a kilincsen, többször is elismétlem a varázsigét: Csókolom, jó egészséget kívánok!
Harmadjára meg is érti mit akarok mondani, újabb lemez:
-Jaj Kedveském! Ha az az áldott jó Farkasbőry doktor nem adott vóna rossz gyógyszert az Uramnak...még máma is élne szegény! Osztán együtt gyünnénk a kis pézér ide magáhón! De hát...EZ VAN! Mongyuk maguk se jobbak, mer ennyi kis kamatot az én pézemre!! Szégyen ez a posta, szégyen!!
Maga meg itten csak néz a nagy szemeivel, mint aki nem tud semmirülse! Még ezek a mai fijatalok!
Szavam sincs. Köszönés gyanánt rám csapja az ajtót, még kintről is hallom ahogy mondja: "micsoda világ, micsoda szööööörnyű világot élünk manapság"
Csendesen beengedem a délutánost, kiadom a kasszákat, összeszedem a saját anyagomat. Leszámolásom magam készítem, egyetlen hang nélkül. Egyezek. Mehetek haza. Ekkor veszem észre, hogy az asztalon ottmaradt a toll, mellyel a nénike alákarcolta nevét az utókornak.
Mosolyogva veszem kezembe, s intek egyet, mintha még látnám rókaprémbe bújt alakját.
"Köszönöm Margit néni, úgyis mindig toll-hiányban szenvedek"- de tudom, hogy mire egy hónap múlva megint megjelenik, egy tábla csokival már oda lesz készítve a toll, hiszen:

"ezek a mai fijatalok..."