Osztálytalálkozó 2.

Látogatók száma: 36

A napi posta néhány friss buci társaságában szétszórva hevert a lisztes asztalon. Tardosi Tamás, a falu mogorva pékje a számlák sűrűjéből egy aranyszélű, rózsaszín borítékot emelt ki. Felvonta szemöldökét, ilyesmit ő nem szokott kapni, nyilván valami reklámanyag már megint, de a gyerekkora óta hurcolt kíváncsisága legyőzte pillanatnyi haragját, élesztős kezével szétszaggatta a ragasztás mellett. Belseje mindössze egyetlen fényes, kemény lapot tartalmazott, egy meghívót, személyesen neki, és most nem azok a naplopó, beszervező szövetkezetiek küldték, akik oly sok bosszúsággal keresztezték már lelki békéjét.
Nem, ez valami egészen más volt: „Szeretettel meghívunk a 25. osztálytalálkozónkra. A helyszín a Kristály nevű hajó, a Balatonon.” Találkozás ekkor és ekkor… Felnézett a falinaptárra, alig négy nap maradt az indulásig, már amennyiben kimozdul szerény hajlékából.
Csendes magányában egymást követték az emlékképek: ifjúmunkásként nyaranta a Balatonra jártak építőtáborba, ahol az egyik éjszaka arra ébredt, hogy hanyatt fekve fénylő csillagokat lát, de még véletlenül sem merült fel benne, hogy elfújta egy ideges szélroham a sátortető nagyobbik részét a fejük felől, csak akkor kapott észbe, amikor a többiek pánikgyorsasággal húzták vissza a feltekeredett sátorponyvát.
Morfondírozott. De minél tovább tartott, annál mélyebben jelentek meg összeszorított ajka körül a gyűlölet ráncai. Előtolultak a régi középiskola bús emlékei, ami ott történt nem süllyedt el végérvényesen elméjének rejtekében: az akkori mentális fájdalmak, a meghurcoltatás, a kétségbeesésekkel telt éjszakák végig kísérték ezt a nem túl eseménydús negyedszázadot.
Mennyire kínosak voltak azok a rettenetes tornaórák, amikor túlsúlyával mókás perceket szerzett társainak, még a bordásfalra sem bírt egyedül felkapaszkodni. Iszapszemével végig nézett magán: pocakja eltakarta sliccét; egykoron láncdohányos volt, amikor felhagyott vele étvágya nőttön nőtt, pocsék alany lett volna egy fogyókúra reklámban. A gimiben a tízperces szünetekben az osztály csoportokba tömörült, csak ő szorongott egymaga valamelyik eldugott sarokban. Alig tanult valamit, nehogy a stréberség legkisebb árnya is rávetüljön, újabb ellenségeket szerezve magának. Olyan volt akkoriban, mintha áttetsző ablakot hordott volna a homlokán, minden gondolata nyilvánosságot ért.
Most is benn kavarogtak a zavaros fejében. Amióta megszabadult a rossz emlékű iskolától, alig hallott valamit osztálytársairól, ilyen találkozóra se hívták eddig, időnként feltűnt ugyan egyikük-másikuk az országos tévében, mint a csapnivaló matematikus, a „Cinikus” – talán Kissnek hívják –, aki az egyik jól menő bank vezére lett negyven éves korára, köszönhetően a soha be nem fogott nagy szájának, és legalább annyira a fékezhetetlen gátlástalanságának, ám a többiekről kevés információja volt mindeddig, nem mintha különösebben izgatta volna sorsuk, hogyan is érdekelte volna, hiszen rémálmait azóta is gyakran uralta a suliban ezerszer nekiszegezett mondat: „Hé Tom, ezt is elszúrtad!” Tomnak is a balek macska után nevezték el, mint aki úgyis mindenbe belebukik.
Egy óriás, púpos veknibe harapott, mint általában, amikor valami kellemetlenség érte. Gondolataival vergődött: legalább megszabadul ettől az unalmas helytől néhány napra. Még ha el is veszít néhány vásárlót, majd esznek, amit találnak a kamrájuk mélyén, vagy bemennek a városba, nem olyan szegények errefelé a népek.
Pillantása megakadt egy apró dobozkán, levette a poros szekrény tetejéről, félig kinyitotta a fedelét, nyomban határozott:
– Majd kaptok tőlem egy kis áldást is, ha kell, ha nem! – forgatta vicsorogva kezében a szelencét. Serényen nekilátott még egy kis gyúrásnak. Ameddig kelt a tészta, kiszaladt a főtérre, megszemlélte a buszmenetrendet, és ha már kint járt, hát felhajtott egy pofa sört.

A cikket írta: leilaleslie

támogatóink