Osztálytalálkozó 6.

Látogatók száma: 46

Másnap Rudi bátyó az utolsó pillanatig kitartó bérlőkkel együtt szedelődzködött. Évtizedek óta egy szerény összegért vették ki a szobácskákat a hosszú, földszintes, eléggé leromlott épületekben, éppen arra voltak jók, hogy meghúzhassák magukat valahol a nyári, rövid éjszakákon. Nézte, milyen kényszeredetten ürítik ki házikóikat, valami megszokottat, valami kellemeset téptek most ki az életükből. A kertet belepte már a kihajított feleslegesnek ítélt holmik tömege, itt még hasznát vehették azokat, de otthon, a tizediken csak útban lenne. Sajátos lomtalanítást rendeztek.
Rudi bátyó automatikus beidegződéssel takarította le a port a polcokról, minden kezébe került, tárgyról eszébe jutott valami fontos vagy éppen lényegtelen, léleksimogató vagy illúzióromboló, idejétmúlt vagy jövőbetekintő história; képtelen volt kihajítani bármit is, legyen az egy használhatatlan lyukas lábas, egy kajlafülű kávésbögre, vagy éppen az az avítt fotó, ami az első itt töltött napján készült róla és a nejéről a telep előtti partszakaszon. Az asszony azóta már elhagyta, a férfi sokáig küszködött depressziós tünetekkel.
Késő délután, még mielőtt végleg visszatért volna a nyűgös városba, kiült a parti tönkpadra a terebélyes, vén hárs alá, hogy ne is lássa a helyszínre érkező teherautók és szállítómunkások seregét.
− Mert már minden az övék! – dünnyögte. − Csodálkozni fogtok még ti, ti felfuvalkodott városi hólyagok!
Mögötte az óriás vöröslő napkorong éppen alámerült, valószerűtlenül torz árnyékot húzott a földön, kicsit megszeppent a nyár végi forróság.
Szomjas volt, leakasztotta hát könnyű kiskabátját a fáról, szemben a csónakház kertjében ott magasodott a figyelmeztető, ám hibás tábla: „Ásítási terület. Idegeneknek belépni tilos!”
A közeli kocsmában a recsegő székek vad táncot jártak a piások alatt a műkőlapon. A vízben tocsogó söntéspulton ide-oda csúszkáltak az üres, maszatos üvegpoharak. Az összes munkás itt múlatta az időt, várták mi lesz a bontási munkálatok sorsa, mikor adják ki végre a régészek a „mehet” engedélyt. Hirtelen egy nyakkendős, zakós úr toppant be a füstös helyiségbe, bár senki sem hívta:
– Uraim, holnap kezdhetjük a bontást, de először gépek nélkül, kézzel és csak finoman, mintha szűzlányt tartanátok a karotokban – szólt dörögve a főnök, amivel óriási füttyöt gerjesztett a melósok között.
Rudi bácsi lesújtva hörpintette fel maradék italát, elvesztette utolsó reményét is, belül feszült lázat érzett, ritkás üstöke újabb hajszálakkal szegényedett.
– Mi történt? – tudakolta idegesen a hírhozótól.
– Egy kisebb ókori romterületet fedeztek fel a kutatók a szuper ultrahangos műszereikkel, épp a csónakház alatt. De a gyors kutatás után majd nekiesünk a gépeinkkel is, abban nem lesz hiba.
Az öreg a halálos ágyán sem érezhette volna rosszabbul magát e hír hallatán. Ez az ásatás volt az utolsó bontást akadályozó tényező, amiben még bízott. Forrongó bensővel jutott vissza a végét járó Kagyló vízitelepre, azon melegében szétverte a hosszú évtizedek keze munkájával faragott szobrocskákat, majd teljesen kiürült fejjel bandukolt ki a partra. A zavaros víz cipőjének talpát súrolta, sajgó szívvel nézte a lomha örvényekben elmerülő kurta boldogságot, a folyam fodrozódó felszínének szikrázásában a múltját látta odaveszni.
Közeli mozgásra riadt. Egy jól szituált úr köhécselt diszkréten mellette.
− Elnézést, ha zavarom, remélem jó helyen járok, a vízitelepen közölték velem, hogy itt keressem. Kohlmann vagyok – nyújtotta jobb kezét −, egy amerikai kereskedelmi cég honi képviselője, és egy kedvező ajánlattal érkeztem önhöz – közölte negédes hangon, ám Rudi bátyó azonnal megérezte rideg ábrázatán a pénz hűvös leheletét.
− Nekem már mindegy – legyintett lemondón –, milyen porszívó az?
Amaz kényszeredett derűvel pislantott rá:
− Tudja, én műkereskedő vagyok, nem is akármilyen.
− Mi a nyavalyát akar tőlem?
− Volt szerencsém megtekinteni tegnap délelőtt az alkotásait a kis házikónál, és szavamra, elállt a lélegzetem. Ám sajnálatos módon akkortájt éppen más helyen tartózkodott, ezért most megint itt vagyok, hogy nyélbe üssük az üzletet.
− Mit gügyög itt össze-vissza, és egyáltalán ki az isten mutatta meg magának azokat?
− Egy csinos, fekete hajú kisasszony, nagyon otthonosan mozgott az itt, kérem. És az a gyönyörű kristályfülbevalója.
Rudi bátyó elhűlve hallgatta a túlzottan is sima modorú, ötvenes férfit. Leültek.
− Most akkor megteszem visszautasíthatatlan ajánlatomat: megvenném az ön által készített fafaragványokat, szobrokat – higgye el, remekművek egytől egyig!
− Az nem fog menni – felelte csüggedten az öreg. − Tartsák csak meg maguknak azt a kevés pénzt!
− Azért csak fontolja meg javaslatomat, ilyen lehetősége nem adódik még egy az életében – erőszakoskodott a kereskedő. − Nézze, akár az ötmilliós vételárat is fontolóra venné a megbízóm, amennyiben az eladási szándéka kiterjed az egész kollekcióra. Mutassa már, merre találom!?
Az öreg mereven nézte a milliókat említő, széles, szederjes ajkat, majd ördögi kacagás buggyant ki belőle. Határozottan felállt, a folyóhoz lépett, lába nesztelenül süppedt az iszapba, a bokáját nyaldosta a felkavarodott víz, testét súlytalannak érezte, mély hangján világgá rikoltotta bánatát:
− Még, hogy érjem be azzal, amim van, mert az az igazi gazdagság! – tombolt, és egyre beljebb gázolt. Éppen elsüllyedt a hirtelen mélyülő, hűvös vízben, amikor végre néhány, a csónakház mellett tébláboló munkás kirongyolt hozzá, elkapták és kivonszolták a ziháló férfit a partra, nekiültették egy táblát tartó, félig eldőlt, korhadt faoszlopnak. Levegőért kapkodó, csapzott feje felett ott virított a fakó vörös felirat: „A vízen járni tilos!”
Rudi bátyó krákogott a sok lenyelt víztől, Kohlmann értetlenül, tisztes távolból figyelte őt, amikor az ismerős rövid, sötét hajú lány lépett hozzá nesztelenül, és se szó, se beszéd egy remekbe szabott faszobrot nyomott a meglepett műkereskedő kezébe, azzal el is tűnt a part menti jegenyék között.
A műkereskedő azonnal egy adásvételi szerződést lobogtatott a spicces öregember orra alá. Amaz nehezen fogta fel, mi is történik vele, a papíron az állt, hogy rögtön csinos kis summa üti a markát, mihelyt eladja neki az egyetlen épen maradt fafaragványt, és amennyiben a továbbiakban is készít hasonló alkotásokat, azokra is igényt tart a magáncég, hasonlóan kedvező anyagi kondíciókkal. A döbbenten álló Rudi bátyó izgalmában kis gombóccá gyűrte zsebének mélyén a kissé nedves, rózsaszínű borítékot.
Döntött: pénteken elmegy arra a találkozóra, nem hagyhatja cserben egykori diákjait.